E könyve a legszenzációsabb és több szempontból leginformatívabb önéletrajz, amelyet a sztálinista világ valaha is kitermelt magából. Hruscsov titkos beszéde óta pedig talán a legfontosabb adalék, amely ismereteinket bővíti.

Nem egészen igaz, hogy Pavel Szudoplatov neve alig ismert – már ami a történészeket illeti. Évek óta tudjuk, hogy Trockij meggyilkolásának megszervezésében milyen kulcsszerepet játszott. De ismereteink hiányosak voltak még e tekintetben is, míg Szudoplatov változatos pályájának többi része homályban maradt. Egy vagy két évvel ezelőtt a moszkvai sajtó kinyomtatta néhány börtönből írt levelét. Levelei azokról a viszonylag apróbb bűnök körülményeiről szóltak, amelyekért Sztálin utódai ítélték el, és amelyekben kegyelmet kért bennük saját magának. Akkoriban napvilágot látott egy addig titkos lista, amely felsorolta mindazokat – Szudoplatovot is beleértve -, akik egy közelebbről meg nem határozott „különleges feladatot” (vagyis Trockij meggyilkolását) hajtottak végre. Azután bizonyos információk még napvilágot láttak arról, hogy a háború alatt Szudoplatov milyen szerepet töltött be a németek által megszállt területen. (…)

Szudoplatov tevékenysége javarészt természetesen egy bandita rendszer bandita ügynökének tevékenysége. Az akciók kiinduló indoklása természetesen a kommunista etika velejét jelenti. Lenin fogalmazásában: „Erkölcsiségünk teljes mértékben alárendelt a proletariátus osztályharc érdekeinek”, és „minden, amit a proletariátus ügyéért teszünk, becsületes.” Ezt már a kezdetektől fogva úgy értelmezték, hogy minden jogos, amit a kommunista párt érdekében tesznek.

Szudoplatov belátta, hogy mindez – de főként az, hogy minden nem kommunistát elvi ellenségként kezelnek, akiknek élete feláldozható – hamisnak és pusztítónak bizonyult. De még a börtönből való szabadulását követően is nehezen tudta megemészteni egykori terrorista elvtársai nézeteit, mint a figyelemre méltó Leonyid Eitingonét, aki arra a következtetésre jutott, hogy az egész rendszer rothadt volt.

Ebben az előszóban aligha szükséges, hogy az általa feljegyzett tevékenységeket általánosságban elítéljük. Ezek magukért beszélnek. Manapság csak kevesen vannak, akik még mindig nem értik meg és nem ítélik el őket, az egész sztálinista rendszerrel együtt, amelynek ezek az akciók részét képezték. Ma nyilvánvalóan a legfontosabb dolog az, hogy e történetnek a következtetéseiből tanuljunk: hogy a lehető legtöbbet felfedjük körülményeikről. Ebben a tekintetben Szudoplatov segítségünkre van, mert nem engedte, hogy az esetenkénti mentegetődzések vagy lelki gyötrelmek eltorzítsák történetét.

Szudoplatov tevékenységeinek köre – noha az megfelelt 1938 utáni beosztásának mint az NKVD (később az MGB) különleges feladatokért és hírszerzésért felelős tisztje – figyelemre méltó. Feljegyzéseinek csupán egy része szól arról, hogy a szervezetet akkor vezette, amikor Trockijt meggyilkolták, és Amerikában az atomtitkokat megszerezték. E tisztségben, amely még húsz évig sem tartott, és amely negyvenes évei közepén bebörtönzéssel ért véget, beszámol a német frontvonalak mögötti berlini Vörös Zenekar kémhálózatáról, több szovjet állampolgár meggyilkolásáról, a titkosrendőrségen belül folytatott antiszemita kampányról, Berija bukásáról és sok minden másról. Közvetetten vagy megbízható második forrásból új információval szolgál az akkori idők többi kulcsfontosságú ügyéről, mint a „leningrádi esetről”, Abakumov bukásáról, általában az antiszemita akciókról – nem csak a „krími ügyről” és az orvosok összeesküvéséről, de például Szolomon Mikáélsz, a nagy zsidó színészrendező meggyilkolásáról (amely az első teljes beszámoló, amely a birtokunkban van).

Szudoplatovnak közvetlen kapcsolata volt a sztálinista vezetés legnagyobb részével. Találkozott az akkor éppen a bukása előtt álló Jezsovval. Sok dolga volt Berijával is. Többször találkozott Sztálinnal, és utasításokat kapott tőle Konovalec és Trockij meggyilkolására, majd pedig egy tervet, amely Tito likvidálásának részleteit rögzítette. Találkozott több más magas rangú politikussal, beleértve Hruscsovot és Molotovot.

Az olvasók közül sokan minden bizonnyal az atomtitkok megszerzéséről szóló fejezetet fogják a legmegdöbbentőbbnek és a leginkább tanulságosnak találni. A Trockij-akció támogatására felállított hálózat felhasználásával emberei behatoltak a Berkeleyben lévő laboratóriumba, és később (ami fontosabb volt ennél) magába Los Alamosba is. Részletesen olvashatjuk azoknak a fizikusoknak a tevékenységeit, aki tudatosan vagy nem szándékosan titkaikat Sztálin rendelkezésére bocsátották: nem kevés lesz azoknak az olvasóknak a száma, akik minden bizonnyal meg fognak döbbenni – de egyúttal tájékozottak lesznek. A tudósok közül gyakorlatilag az egyetlen, aki tisztán kerül ki az ügyből, az a sokat támadott Teller Ede. (…)

Saját letartóztatásának, kihallgatásának és bebörtönzésének a beszámolója, amelyet természetesen saját maga nézőpontjából ír meg, figyelemre méltó tanúságtétele annak a kisstílű „szocialista törvényességnek” és politikai torzulásnak, amelyek a „desztálinizálás” első kísérleteit követték. Igaz, annyira nem volt rossz a helyzet, mint a Sztálin-érában, de sokat mond az, hogy Szudoplatovot miként fékezték le, amikor megemlítette egyes posztsztálinista (és „poszt-Berija”) vezetőknek – főként Hruscsovnak – a szerepét azokban a bűnökben, amelyek elkövetésével őt vádolták, és hogy a kihallgatói miként kezdték összekapcsolni Molotovot és Malenkovot az ő ügyével abban a pillanatban, amikor a két politikus kegyvesztett lett.

Szudoplatov könyve szerint szinte melléktermékként hasznos betekintést nyújt a szovjet társadalom rajzolatába. Mintha teljesen természetes lenne, elmondja például, hogy a rendőrségi operatív tisztek jó munkájukért kapott jutalmainak egyike az volt, hogy gyermekeiket felvételi vizsgakényszer nélkül küldhették egyetemre. Ez nem az a természetű kapcsolat vagy megvesztegetés, amely más társadalmakban is megtalálható – és alsóbb szinten a szovjet társadalomban is. Nem, itt egy hivatalos, de nyilvánosságra nem hozott kormánykitüntetésről van szó. Az ilyenfajta magatartásformák teljes mértékben igazolják Emmanuel Todd, a francia tudós fogalmait, melyek szerint a Szovjetunió feudális társadalom, amelyben nem annyira egy új osztály, de egy új kaszt, egy kiváltságos helyzetben lévő intelligencia húz (visszavonhatóan) örökölt hasznot nem gazdasági, hierarchikus helyzetéből fakadóan. Valójában, ahogyan az író Konsztantyin Leontyev jósolta még egy évszázaddal korábban: „A szocializmus a jövő feudalizmusa.”

A sematikusság felé inkább hajló egyetemi körök az elmúlt években a személyes emlékezéseket inkább elutasították, merthogy azok kevésbé értékesek a dokumentumoknál. Amikor ezt a nézetet először hangoztatták a Szovjetunióval kapcsolatban a harmincas években, majd később ismét a nyolcvanas évek közepén, akkor a hivatalos szovjet dokumentumok általában igen megbízhatatlanok voltak, míg a visszaemlékezések közül legalább néhány tartalmazott igazságot. A Szovjetunióra vonatkozóan minden valamennyire is értékes nyugati történelmi kutatás a disszidensek ( a Szovjetunióból menekültek) és mások személyes emlékezésein alapult – és ezeket javarészben hitelesítették azok a korábbi titkos szovjet dokumentumok, amelyek 1989-től kezdődően jelentek meg.

Most ilyen dokumentumoknak valóságos tömege került elő. De még most is el kell mondani mindenekelőtt azt, hogy a sztálini időszakban még a legtitkosabb okmányai is gyakran tartalmaznak durva hamisításokat; másodszor azt, hogy a titkosság legmagasabb kategóriája – amely csak szóban hangzik el – természetesen nem dokumentált, harmadszor pedig alapvető dokumentumok hiányoznak, mint ahogyan Szudoplatov is utalást tesz több ilyenre, amelyek egykor léteztek.

Az emberek visszaemlékezéseit valóban kritikusan kell kezelni, de a legtöbb dokumentumot is. Mindkettő egyszerűen történelmi bizonyíték. Egyikük sem tökéletes, és nem is teljes. Az emberektől származó tanúságtétel – e figyelmeztetés megszívlelése mellett – gyakran olyannyira fontos vagy még fontosabb, mint a legtöbb dokumentum – akár összességét tekintve, amikor tömeges tapasztalatról van szó, akár egyenként, amikor magas szintű vagy kulcsszerepet betöltő tisztségviselőről van szó. Még azon dokumentumhalmaz ellenére is, amely most Oroszországban lát napvilágot, Szudoplatov bizonyítékai roppant informatívak a legfontosabb, de ( a ma még legalábbis) nem dokumentált területeken. (…)

Szudoplatov munkájának perspektívába helyezéséhez meg kell jegyezni korlátait. Először is, Szudoplatov 1938-ig jelentéktelen beosztásban szolgált az NKVD-nél, ahol alig érintkezett és nem volt bizalmas kapcsolata magasabb pártsarzsikkal és a politikai világgal. Kezdő ügynökként azzal bízták meg, hogy külföldön behatoljon az ukrán nacionalista szervezetekbe. Sikerét Sztálin dicsérete jutalmazta, majd az a feladat, hogy gyilkolja meg Konovalec ukrán emigráns vezetőt. 1938-ban visszatért Moszkvába, hogy újabb gratulációkat fogadjon. Az NKVD külügyi főosztályát, ahol Szudoplatov szolgált, csaknem teljesen megfosztották felső és középszintű tisztjeitől. Így tehát Szudoplatov sohasem került közel a Jagoda – Jezsov-időszak titkaihoz.

1939 kezdetén minden feljebbvalója és még az alsóbb szintű kollégái bukása és kivégzése idején Szudoplatov maga is a letartóztatás küszöbén állt, és néhány hónapon keresztül társai kerülték. Ezt követően mint a külügyi főosztály helyettesét behívta Sztálin, és megkapta a Trockij meggyilkolására szóló megbízatást. Az elkövetkező ötven éven át tudott Sztálin sok, de nem minden titkos akciójáról, és később még többet tudott meg róluk. Két olyan terület volt, amelyeken nem kapott teljes tájékoztatást: az 1939 előtti időszakról és, kisebb mértékben, a későbbi időszak bizonyos titkos terveiről. A Kirov-gyilkosság kezelésében látszik meg, hogy a korábbi időszakban nem voltak megfelelő kapcsolatai. Elfoglalja a gyilkosság különféle, hosszú időn át suttogott egyik változatát (hogy szenvedélyből elkövetett bűntett volt), de úgy véli, hogy egyetlen ember álal elkövetett bűncselekményről volt szó. (…)

Szudoplatov ismereteinek hiányait mutatja, hogy nem tudott például a náci – szovjet paktumokhoz csatolt titkos záradékról, és említhetjük azt az állítását is, hogy 1953-ban nem volt terv a zsidók deportálására. Ezt az állítását arra alapozza, hogy hiányoztak az ilyen művelet végrehajtásához szükséges szállítási tervek. Ugyanakkor kellő hitelességgel alátámasztott az a levél, amelyet vezető zsidók írtak, nagy nyomás alatt, Sztálint arra kérve, hogy deportálják népüket. Ebből biztonsággal egyetlenegy dologra következtethetünk – nevezetesen arra, hogy műveleti parancsot nem adtak ki. Ezeket meg kell említeni. De láthatjuk, hogy Szudoplatov ismerethiánya eltörpül mindahhoz képest, amit könyvében nyújt. Igen szerencsés, hogy mégis úgy döntött, leírja, mi történt vele pályája során. Az eredmény e páratlan dokumentum. És Szudoplatov az egész sztálini „nagy korszak” fontos ügyeire vonatkozó valamennyi lehetséges forrás közül az egyik legértékesebbet tette le az asztalra.

(folytatjuk)

* * *

Nincs unalmasabb dolog egy fordító előszavánál. Ezért igyekszem rövidebbre fogni. És egyszerűsítek. Mert az egyszerűsítés sokszor annyira igaz – olykor még inkább -, mint az árnyalt kép.

Durván fogalmazva: az Egyesült Államokban ez a könyv nagyon nem tetszik a baloldalnak. És nagyon tetszik a jobboldalnak. Tetszik a Stanford Egyetem campusán lévő Hoover Intézetnek, ahol a Szovjetunióról a nyugati világnak talán a leggazdagabb archívumát őrzik, és nem tetszik a Stanford Egyetemnek, a multikulturális tanrend amerikai úttörőjének, ahol Hankiss Elemér is tanított. Ugyanis, talán nem is túlzottan leegyszerűsítve: ha igaz az, amit Szudoplatov ír, a jobboldalnak a hidegháború alatt hangoztatott összes vádja több mint igaz. A baloldalnak természetesen érdeke, hogy Szudoplatov hitelét megkérdőjelezze. A harcból eddig a könyv győztesen került ki, összes hibájával együtt, amelyeket az előszót író Robert Conquest, a nyugati szovjetológia nagy öregje és talán legnagyobb szaktekintélye meg is említ.

A könyvvel a magyar sajtó is bőven foglalkozott. Hogy milyen mélységben, arra csupán egyetlen jellemző adalék. Teller Ede, aki nemrég járt Szegeden, az a kivétel az atomtudósok közül, akikről Szudoplatov úgy emlékezik meg, mint akit a szovjetek soha nem tudtak megkörnyékezni. Néhány magyar baloldali napilap interjút kért Teller Edétől, és megkérdezte: mi a véleménye a Szudoplatov-könyvről, amely őt is azzal vádolja, hogy atomtitkokat adott át a szovjet oldalnak? Az amerikai baloldal egyik démonizált figurája, a jó öreg atomtudós szinte elképesztő szerénységére és visszafogottságára vall, hogy az újságírót nem kérte meg, legalább olvassa el a könyvet, mielőtt kérdez róla. Igaz viszont, hogy Teller Ede egyébként – nyilván volt tudóstársai iránt érzett lojalitása miatt – Szudoplatovnak az atomtitkok megszerzésével kapcsolatos állítását megkérdőjelezi.