Kulturális abúzus

– A mese nem csak gyerekműfaj, de mi a szerepe a gyerekek szocializációjában, mit jelent nekik a mese?

– A gyerekek érzelmi lények, nem a racionális tudatuk a meghatározó, szinte kizárólag az érzelmeiken, az azonosulásaikon keresztül építik be személyiségükbe az erkölcsi és magatartásmintákat, a lehetőségeket, a problémamegoldást, konfliktuskezelést, az életmódot. A mese műfaja bevonja az embert a történetbe, tisztázza az élet alapkérdéseit, elválasztja egymástól a jót és a rosszat, a nappalt és az éjszakát, a világost és a sötétet. Sohasem egyvalaki saját szempontjait érvényesíti, ellentétben a gendermesekönyvvel, hanem az adott társadalmi környezet által elfogadott normákat, értékrendet. A mesében minden a helyén van, a jó elnyeri méltó jutalmát, sőt még a megtévedtnek is lehetőséget ad a helyes útra való visszatérésre. A mese felkínálja az érzelmi azonosulás lehetőségét, ezáltal nevelő ereje van. Tudományos kutatások bizonyítják, hogy a mesét nem a racionalitásért felelős bal, hanem az érzelmeket, hangulatokat, irányokat értelmező jobb agyfélteke fogja fel.

– Melyik életkorban a legérzékenyebbek, leginkább formálhatók a gyerekek?

– Egyértelmű, hogy a harmadik és a hatodik életév közötti óvodáskor sok szempontból igen meghatározó. Döntő jelentőségű, hogy ebben az időszakban a gyerekek mivel azonosulnak, hogy a felnőttek mit kínálnak fel nekik azonosulási lehetőségként. Az sem mindegy, hogy ki és hogyan mesél. Akihez kötődnek, annak fokozott a felelőssége, mert tőle még inkább megkérdőjelezhetetlennek fogadják el a mese történetét.

– Tehát ha egy óvodás gyereknek elmesélnek egy mesét a homoszexuális hercegekről vagy a boszorkányba beleszerető leszbikus királylányról, akkor ez válik mintává?

– Hamis érvként felmerült, hogy ugyan már, egy mesétől senki nem lesz ilyen vagy olyan nemi irányultságú. Ez igaz is. Csakhogy az is a mese természetéhez tartozik, és ezt minden szülő és nagyszülő tapasztalatból tudja, hogy a gyerekek a legkedvesebb meséiket újra és újra, akárhányszor meg akarják hallgatni. Ez is az érzelemvezéreltséget bizonyítja, hiszen ismerik a történetet, tudják, hogy mi fog történni, mégsem unják meg soha – azért, mert azonosulnak vele. Az újra és újra átélés élménye, az ismétlés pedig bevésődést eredményez. Van ennek egy idegrendszeri kísérőjelensége: az élmény szinapszist, idegrendszeri összekapcsolódást hoz létre, és ez minden egyes ismétléskor kisül, boldogsághormonokat felszabadítva. Ezért az örömérzésért mondatják el a gyerekek újra és újra a kedvenc meséjüket. A gyenge szinapszisokat viszont az agy időnként törli. Az egyszer hallott dalok, mesék törlődnek, és csak azok a nyomok, azok az idegi kapcsolódások maradnak meg, amelyeket sokszor ismételtünk, vagy azok a kivételes nagy katarzist okozó élmények, amikre úgy szoktunk utalni, hogy egy életre megmaradt bennem.

– Mi ennek a jelentősége?

– Az, hogy döntési helyzetekben, kritikus pillanatokban ezeket hívja elő az agy kapaszkodóként. A mese ennek az edzőterme, általa rengetegszer átélünk olyan élményeket, amelyekre később építkezünk. Pont a kérdéses 3–6 éves kor az, amikor a gyerekek a mesékben hallott élményeket lerajzolják, elbábozzák, el­éneklik, ezerféle módon teszik magukévá azokat a problémamegoldási módokat, amikkel a mesében találkoztak: a segítségnyújtást, a nem csupán ésszel történő megoldásokat, az irgalmasságot, a toleranciát, a kitartást, a kockázatvállalást, a kapcsolatok gazdagságának értékelését és így tovább.

– A genderpropaganda azzal érvel, hogy a homoszexualitás genetikai eredetű, így a szocializáció, például egy mese nem befolyásolja, a nemrég megjelentetett kiadvány mindössze az ilyen mássággal élő emberek elfogadására ösztönöz.

– Csakhogy ez nem igaz. Kutatások sora határozottan bizonyítja, hogy a homoszexualitás nem genetikai eredetű jelenség, számtalan pszichoszociális tényező játszik közre a kialakulásában. Akik mást állítanak, azoknak érdemes lenne az ezzel kapcsolatos szakmai tényeket körültekintőbben tanulmányozni. Óvodáskorban, de még később is puha, képlékeny a nemi identitás, épp ezért az azonosulásnak óriási szerepe van a formálódásában. Ugyanakkor kijelenthetjük, hogy a születésünk előtt kialakult, megmásíthatatlan biológiai nemünk nem véletlenül az, ami, ebben nincs semmilyen választási lehetőségünk. Sajnos előfordul, hogy valakinél a saját biológiai nemével való azonosulás zavart, valami oknál fogva egy szűkebb spektrumban érzékeli, de ilyen esetben nem az a megoldás, hogy még azt a kevés kapcsolódást is lebontjuk, megsemmisítjük, hiszen a biológiai nem meghatározó. A helyreállító terápiák bizonyítják, hogy az ilyen zavarok jelentős mértékben korrigálhatók, ugyanúgy, ahogy a gluténérzékenység, a gyenge hallás vagy látás, a különféle magatartási vagy tanulási nehézségek. Egyszóval a többségnél és az átlagnál valamiben csekélyebb készség fejleszthető, erősíthető a gyerek egészséges, normális fejlődése érdekében. A hiányos, gyengébb készséget nem leépíteni, hanem erősíteni kell. Akár speciális segítségnyújtással, de semmiképpen nem úgy, hogy ezt tesszük normává, és ezzel a többieket is elbizonytalanítjuk.

– Vékony jégen jár, a genderpropaganda számára vörös posztó a helyreállító terápia, mondván, mindenkinek joga van úgy élni, ahogy akar, különben is, a genderéletforma pont ugyanolyan értékes, mint a heteroszexuális többségé.

– Gyerekekről beszélünk. Ezt élesen el kell választani a felnőtt-társadalom dolgaitól. Egy dolog felnőttként tolerálni azt, ha valakinek valamiért úgy alakult az élete, hogy természetellenes vonzalmai vannak, és egészen más, ha a legérzékenyebb korban természetesként, a normális szexualitással egyenértékűként mutatjuk be a gyerekeknek azt, ami nem az. Mert azért legyünk őszinték, élet mégiscsak egy férfi és egy nő szövetségéből születik. A gyerekek pszichoszociális fejlődésébe nem szabad átíró tendenciával beavatkozni sem szellemileg, ahogy a gendermesék teszik, sem biológiailag. Mindenkinek joga van úgy élni felnőttkorában, ahogy akar, de akkor adjuk meg a lehetőségét és a jogát annak is, ha helyreállító terápiát szeretne valaki.

– Mit ért biológiai beavatkozáson?

– A nyugati világban már számos hajmeresztő példa van arra, hogy gyerekeket, fiatalkorúakat hormonkezelésnek, átoperáló műtétnek vetnek alá. A testképzavar jól ismert jelenség, megvannak rá a megfelelő kezelési módok. Érdemes megismerni a helyreállító terápiákon részt vevők tanúságtételeit. Egy nőismerősöm például férfivá operáltatta magát, de továbbra sem érezte jól magát a bőrében. Rájött, hogy nem jó helyen kereste a belső problémája megoldását. Meglehetősen nagy vargabetűt leírva, a helyreállító kezelés után végül megtalálta önmagát, ma már kiegyensúlyozott életet él nőként.

– Vannak orvosok, akik erkölcsi okokból nem hajlandók nemváltó műtéteket elvégezni.

– Ők számíthatnak arra, hogy elképesztő gyűlöletet vonnak magukra, akárcsak a megkérdőjelezhetetlen tudású és tekintélyű Bagdy Emőke, aki nyilvánvaló és cáfolhatatlan tudományos tényeket írt le. Sajnálatos, hogy a szakma jelentős része bár egyetért vele, nem mer nyíltan kiállni mellette. Ez a felelősség elhárítása. Az agresszív gendermozgalom éppen a tolerancia nevében irracionálisan, mélységesen kirekesztő álláspontot foglal el. Amit ők képviselnek, az a felnőtt-társadalom ideológiai csataterére való, a gyerekek nincsenek azon a fejlettségi szinten, hogy mindezt értelmezzék, az átmeneteket, az árnyalatokat a helyükön kezeljék. Az ő világukban még jó és rossz, fekete és fehér, tündér és boszorkány van. A még sok szempontból kiszolgáltatott gyerekek gendermesékkel való traktálása szellemi abúzus. Popper Péter találó képpel írja le ezt a folyamatot: amíg a személyiség magva belül puha, addig kemény kitinpáncélra, azaz határozott, védelmet nyújtó, világos útmutatásra van szüksége. A magasabb rendű élőlényeknek már gerincük van. Kívül lágyak, a tartásuk belülről adódik. Szabadabb a viszonyuk a világhoz. Ez az érett, toleráns felnőtt világa.

– Egy nemrégi, több mint 350 ezer fő megkérdezésével készült felmérés szerint az Egyesült Államokban a szexuális érzékenyítéssel megdolgozott 18–20 éves korosztálynak már csak 70 százaléka vallja magát egyértelműen heteroszexuálisnak, és e korosztályban három év alatt megduplázódott, húsz év alatt pedig nyolcszorosára nőtt a magukat homo- és biszexuálisnak vallók száma.

– Ijesztő adat. Persze tetszetős érv, hogy a világ sokféle és színes, de bizony nem minden színt szabad beengedni a gyerekek világába. A gyermeki lélek, a gyermeki idegrendszer nem képes minden információt feldolgozni. Az alapoknak először meg kell szilárdulniuk ahhoz, hogy később elbírjanak ezzel a színességgel. Hadd támasszam alá ezt egy példával! Egy világhírű angol gyermekpszichiáter, Kim Payne Kambodzsában háborús poszttraumás szindrómákkal: kényszerbetegségekkel, pánikkal kezelt olyan gyerekeket, akik a véres élményeket nem tudták feldolgozni. Ezek a szindrómák az idegrendszer védekező reakciói. Payne arról számolt be, hogy hazatérése után odahaza, Közép-Angliában, a kisvárosi jólétben élő gyerekeket is kísértetiesen azonos tünetekkel vittek a rendelőjébe a szüleik. Kiderült, hogy ezek a közép-angliai gyerekek apránként, folyamatosan, a túl sok és nem nekik való információval, a túl sok programmal, a túl sok emberrel, a túl sok véleménnyel, a túl sok döntési helyzettel ugyanolyan traumatizálttá váltak, mint a kambodzsaiak a háborús élmények nyomán. A túl sok és 3–6 éves életkorban feldolgozhatatlan inger olyan hatással van rájuk, mintha háborús traumák érnék őket. Ami a háborúban egyszerre zúdult rájuk, az a jólétben lassan, fokozatosan gyülemlett fel kezelhetetlen gondolattömegként. Ez a tétje annak, ha elvesszük a gyerekkorukat. És ez a tendencia sajnos nem is csak ezen a területen tapasztalható. A gyerekek világába egyszerűen nem való olyan információ, hogy hányféleképpen módosulhat egy ember nemi identitása a környezeti, társadalmi behatások miatt. A tolerancia pedig csak akkor alakul ki, ha a nevelés során az élet rendjében szocializálódik egy gyerek. Nem pedig úgy, hogy gondolj bele, érezz bele, próbáld ki, mi lenne, ha te is… Merthogy az óvodák és kisiskolások számára készült feladatlapok ezt szorgalmazzák. Ebben az életkorban a több szempontú gondolkodás nem fejlődött még ki. Akkor tudja majd megkülönböztetni és helyesen értelmezni az általánost és a kivételest, amikor arra éretté válik, azt pedig a szilárd alapokkal való érzelmi azonosulás segíti a leghatékonyabban. Ez nem világnézeti vagy ideológiai, hanem szakmai kérdés. A nevelés az élet szolgálata. A gyerekeinkről van szó, ezt minden vita- és véleményháború fölé helyezve mindannyiunknak tudatosítania kellene.