A közismert mondás, miszerint Magyarország az egyetlen önmagával határos állam, ma már nem egészen igaz. A trianoni döntés óta az elszakított Kárpát-medencei magyarság lélekszáma folyamatosan apad. Mára a helyzet kritikussá vált. A néhány évtizeddel ezelőtt elterjedt számadat Románia kétmillió, Csehszlovákia 600 ezer magyarjáról ma már csak emlék.

Fotó: http://www.shutterstock.com/illusztráció

Az évtizedekig álló színmagyar tömbökbe a többségi nemzet betagozódott. Különösen fájó, hogy az egykor magyar többségű nagyvárosok – például Kassa, Kolozsvár, Szabadka – immáron szlovák, román és szerb többségűek, vagyis a magyarok igazi nagyváros nélkül maradtak, a legnagyobb magyar többségű települések néhány tízezresek Kárpát-medence szerte. Ezzel egy időben a helyi magyarság érdekérvényesítő képessége végzetesen meggyengült. Több pártban, széttagolva, a valódi siker legkisebb reménye nélkül dolgoznak a magyar politikusok, sokszor egymással is vitatkozva, a többségi nemzetek legnagyobb megelégedésére.

A 90-es évek elején kidolgozott autonómiakoncepciók papíron maradtak, a fogyatkozó délvidéki, felvidéki, erdélyi magyarságnak nincs esélye a nemzeti önrendelkezésre. Szlovákiában máig életben vannak a Benes-dekrétumok: a németek és magyarok jogtól, vagyontól, anyanyelvtől megfosztásának szégyenletes intézkedéseit a mai szlovák állam helyesnek és követendőnek tartja. Romániában meglehetősen felemás módon szolgáltatták vissza az egyházak és magánemberek 1945 után elrabolt vagyonát, akadnak ügyek, amelyek tapodtat sem haladtak előre a rendszerváltozás óta. Ennél is rosszabb a helyzet Burgenlandban, Szlovéniában és Horvátországban: a néhány ezresre zsugorodott magyar közösségek már csak hírmondónak maradtak.

A kétezres évek elején, amikor Magyarország csökkenő népessége egyre jobban megközelítette a lélektani határnak számító tízmillió főt, számos terv született a határon túli szórványmagyarság áttelepítéséről – ők a népszámlálások adatai alapján 600 ezren – másfél millióan lehetnek. Demográfusok egymillió ember áttelepítését indítványozták, mondván, hogy ezzel ideig-óráig megoldható lenne a kívánatos népességszám szinten tartása, Csurka István, a MIÉP elnöke pedig a teljes beolvadástól akarta megóvni a szórványban élőket.

Egyes tervek arról szóltak, hogy a betelepülők földet és fizetést kapnak, mások az elnéptelenedő falvak lakosságát pótolták volna velük. Az áttelepítés ellenzői viszont azzal érveltek, hogy ez a lépés olyan mértékben csökkentené a külhoni magyarság arányát, amitől ellehetetlenülne a parlamenti érdekképviseletük. Ráadásul a szórványmagyarok jelentős része olyan történelmi nagyvárosainkban él, mint Kassa vagy Kolozsvár, fontos tagjai az elcsatolt nemzetrészek kulturális és gazdasági életének, így áttelepítésüket az egész közösség megsínylené.

A demográfiai deficit pótlása azóta is nyitott kérdés. Magyarország lakossága már nem haladja meg a tízmilliót, és a Kárpát-medencei (szintén fogyatkozó) magyarokkal együtt is csak 12,363 millióan vagyunk, sőt egyes kutatók véleménye szerint világszerte sem él már tizenötmillió magyar. Míg az anyaország hivatalos álláspontja sokáig az volt, hogy „otthon kell tartani” a külhoni magyarokat, hazánk és a környező országok többségének európai uniós tagsága már jóval nagyobb mozgásteret adott az ott élőknek. Sokan éltek is ezzel a lehetőséggel, de még az unión kívül élő kárpátaljai magyarok körében is népszerű célország vagyunk. Ha pedig a gazdaság tovább erősödik, az áttelepülés még több határon túli magyar számára lesz vonzó alternatíva, főleg úgy, hogy számos nyugat-európai országban korlátoznák a kelet-európaiak bevándorlását. Erre erősít rá a kormány számos intézkedése is, például a kettős állampolgárság megadása, vagy a családi otthon­teremtési kedvezmény kiterjesztése, amelyet már külhoni magyarok is igénybe vehetnek, ha Magyarországra költöznek.

Természetes igénye minden embernek, hogy a szülőföldjén éljen. A Kárpát-medencei szórványmagyarságot azonban szó szerint meg kell menteni, mert ha nem, ötven éven belül eltűnhetnek a maradék közösségek. S bár a magyarországi politikusok rendre a szülőföldön maradás fontosságát hangoztatják, könnyen meglehet, hogy a statisztikai tények párhuzamos megoldások kidolgozására sarkallják a döntéshozókat.


Erdély

Pontosabban Románia, hiszen nemcsak Erdélyben, de a Partiumban, Bukarestben és az ország más részein is élnek magyarok. A legutóbbi népszámlálási adatok szerint ma Romániában 1,3 millió ember vallja magát magyarnak. A második világháború utáni milliós nemzeti közösség sokáig szinten maradt, de a rendszerváltozás után sokan elhagyták az országot, és a természetes népszaporulat is radikálisan csökkent. Különösen szembetűnő a fogyás 1992 óta: nem egészen húsz év alatt 13,6 százalékkal csökkent a magyarok aránya az országban. Legfájdalmasabban a szórványban: itt tízből három ember „fogyott el”. Ma az ország lakosságának 6,5 százalékát teszi ki a magyar közösség.

Nem túl szívderítő adatok ezek, még akkor sem, ha a 2011-es népszámlálás szerint a románok aránya – első ízben a modern Románia megszületése óta – csökkent (figyelemreméltó ezen belül a cigányság gyors szaporodása, számuk tíz év alatt tizenöt százalékkal nőtt). Bár az RMDSZ kisebb sikereket felmutatott működése kurta három évtizedében, a magyarság fogyatkozását megállító, valóban fontos ügyekkel máig adósak.

A politikai passzivitás a kisebbségi magyarságot is sújtja: az első szabad választásokon az RMDSZ még egymillió szavazatot kapott, tavaly év végén már 500 ezret sem. Az erdélyi magyarság kivándorlása lényegében folyamatos 1990 óta, és az utóbbi években egyre gyakrabban már nem Magyarország, hanem a nyugati világ valamelyik állama a célállomás. A székelyföldi magyarság viszonylagos biztonságban érezheti magát, mert magyar többségű, magyar nyelvű közegben élhet, de a romániai magyarság nagyobbik hányada mindennapos jogkorlátozásokat szenved. Kilátástalan helyzetben vannak a Moldvában és a dél-erdélyi szórványban élő százezrek: ha valamilyen külső beavatkozás nem történik, egy emberöltőn belül teljesen elrománosodnak.


Felvidék

A helyi magyar lakosságot először a Csehszlovákia és Magyarország közötti ránk erőltetett lakosságcsere-egyezmény tizedelte meg, amelynek keretében több ezer magyarnak kellett elhagynia otthonát. Helyükre a trianoni határokon belül maradt szlovákokat telepítettek 1947-ben. Ezt követte az úgynevezett reszlovakizáció, amelynek értelmében a magyarok csak abban az esetben kaphattak állampolgárságot, ha szlováknak vallják magukat. Ezek következtében folyamatosan fogyott a magyarság: míg a trianoni békeszerződéssel több mint egymillió magyar került az újdonsült csehszlovák államhoz, amely a teljes lakosság közel harminckét százalékát jelentette (ebből 890 ezren éltek a Felvidéken, a többiek Kárpátalján, amely akkor Csehszlovákiához tartozott), a rendszerváltáskor már csak 567 ezer 296 főből állt a magyar közösség, amelynek aránya 10,8 százalékra esett vissza. Ma már az ötszázezret sem éri el a magyar nemzetiségűek száma, mindössze 458 ezer 467-en adják a lakosság nyolc és fél százalékát (ennél mintegy ötvenezer fővel többen vannak a magyar anyanyelvűek).

Ennek megfelelően folyamatosan zsugorodik a magyarlakta területek mérete is. Míg Trianon után a határ menti 20-50 kilométeres sávban egybefüggő volt a magyar lakosság, ezt már jó ideje több helyen is megszakítják szlovák települések, zárványokat hozva létre. Az asszimiláció folyamatos, a szlovák állam kisebbségpolitikája következtében pedig fokozatosan délebbre szorul a magyar közösség, amelynek egyre nagyobb hányada él „vegyes lakosságú” területeken, vagy költözik a jobb munkahely és megélhetés reményében szlovák nagyvárosokba, ahol az asszimiláció is gyorsabban működik.

Jelenleg már csak 200–250 ezren élnek olyan településen, ahol többségben van a magyarság. Eközben a kétezres évek eleje óta stabilan huszonöt százalékos a vegyes házasságok aránya, azaz minden negyedik felvidéki magyar szlovák párt választ. A magyarság fogyására a demográfiai mutatók is felhívják a figyelmet. Az adatok szerint Dél-Szlovákiában erőteljesen fogy a lakosság, miközben országosan növekszik, a legnagyobb mértékben éppen az ország északi területein, Árvában, a Szepességben és Sáros térségében.


Szerbia

Magyar Királyság, Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, Jugoszlávia, újabban Szerbia – itt élnek a délvidéki vagy – a helyi közizgatási kifejezés szerint – vajdasági magyarok. Ma már csak 300 ezren, vagy annál is kevesebben lehetnek. A magyarok és szerbek által közösen lakott részeken gyakori a vegyes házasság, és az elvándorlás különösen sújtotta őket, ami itt már a jugoszláv időkben megkezdődött, amikor vendégmunkásként Németországba, Ausztriába, Svédországba települtek. A Trianon idején még magyar dominanciájú Újvidék már régen nem szellemi központjuk, és a délszláv háborúk utáni betelepülések miatt Szabadka etnikai-kulturális jellege is döntően megváltozott. A délvidéki (vajdasági) magyarság ma már csak néhány 8-20 ezres településen van abszolút többségben (Zenta, Magyarkanizsa, Ada és Csantavér), a maradék települések alacsony lélekszámú községek.

A 2000 utáni évekről tudósító statisztika megdöbbentő: évente 3000-rel többen halnak meg, mint ahányan születnek, több ezren távoznak külföldre vagy asszimilálódnak vegyes családokban. Ennek következtében a magyarság legalább 4000 fővel fogyatkozik évente. Ennek a kis nemzeti közösségnek teljes mobilizálás mellett sem volna sok esélye a hatékony belgrádi parlamenti érdekképviseletre, de jelenleg hat párt küzd a magyar választókért (bár a Vajdasági Magyar Szövetség monopóliumát jó ideje semmi sem fenyegeti). A bevezetőnkben említett elvándorlás errefelé már napi valóság. Ahogyan a Magyar Szóban fogalmaznak: „szinte nincs olyan család, amelyben a közelebbi vagy távolabbi hozzátartozók közül egy vagy egynéhány ne lenne már külföldön, vagy ne készülne kivándorolni. Szépen csendesen folyik a falvaink, városaink kiürítése.”


Kárpátalja

Az itt élőknek számos határváltozást kellett elszenvedniük, öt állam polgárai voltak anélkül, hogy elhagyták volna szülőföldjüket. Miután felbomlott az Osztrák–Magyar Monarchia, a megszülető Csehszlovákia kapta meg a területet. A második világháború alatt – igaz, rövid időre – Magyarország csatolhatta vissza, majd a háború után Zakarpatye néven betagozódott a Szovjetunióba. 1991 óta Ukrajna huszonnégy megyéjének egyike. A folyamatos hatalomváltás igencsak megnehezítette a kárpátaljai magyarok és tegyük hozzá, az ugyancsak őshonos ruszinok életét, az egymást váltó állam­alakulatok ugyanis rendre más-más nyelvű kultúra dominanciáját erőltették rájuk, a második világháború után pedig kollektív elnyomás folyt ellenük. Sokakat Szibériába is elhurcoltak kényszermunkára, emiatt az 1946-os népszámláláskor csak kevesen merték magyar identitásukat felvállalni.

Az elhurcoltak jelentős része sosem térhetett haza, helyükre ukránok és oroszok ezrei érkeztek a korábban színtiszta magyarlakta városokba. Mindezek dacára ma az elcsatolt területek közül mégis Kárpátalján a legnagyobb az aránya azoknak, akik magyar dominanciájú településen élnek (csaknem ötven százalék), 15,8 százalék a többség, 24 pedig a kisebbségben élő magyarság. Szórványban 12,9 százalékuk él. Eközben a külhoni magyarok között a legnehezebb helyzetben is vannak, mivel Ukrajna lakosságának csupán töredékét alkotják.

Már Trianon után is kevesen voltak itt a magyarok, mindössze 180 ezren, ez a szám pedig mára alig haladja meg a 150 ezret, amellyel a megyén belül élő számos népcsoport között a második helyen áll a magyarság, amely egy nagy tömbben Kárpátalja alföldi, sík vidéki részén, illetve a Tisza, Latorca, Borzsa felső folyásának vidékén szórványban él. A 114 magyarlakta település közül 78-ban többségben vannak, míg Ukrajna-szerte, szétszórva a nagyvárosokban körülbelül ötezer, javarészt kárpátaljai gyökerű magyar él.

A színmagyar falvakban az asszimiláció nem jelentkezik, a vegyes települések, városok lakóit viszont érinti. A demográfiai adatok szerint, bár a helyzet még nem súlyos, a lakosság öregedése itt is elindult. A népesség fogyása mögött azonban Kárpátalján leginkább a terület­elhagyás, a kivándorlás áll – az útra kelő magyarok körében Magyarország is népszerű cél. Erre a folyamatra ráerősített az orosz–ukrán konfliktus. Egyrészt a korábban sem valami fényes gazdaság teljesítménye tovább romlott, az élelmiszer­árak két-háromszáz százalékos drágulása Kárpátalja lakosságát is érzékenyen érintette, a fiatal és középkorú férfiak közül pedig sokan menekültek el a behívó elől, így egy újabb népszámlálás vélhetőleg már 150 ezer magyart sem találna Kárpátalján, bár a határhoz közeli településeken (ahol a kishatárátlépő segítségével akár munkát is vállalhatnak az anyaországban) még sokáig fennmaradhatnak a magyar közösségek.


Horvátország, Burgenland, Muravidék

Horvátországban, a hajdani Horvát Bánságban a XVI. század végére az akkori magyar fennhatóságú területek török megszállás alá kerültek. Három vármegyében, Pozsegában, Verőcében és Szerémben gyakorlatilag az egész magyar lakosság elpusztult, a helyükre horvátok és szerbek települtek. A XIX. században dél-magyarországi magyar parasztok jelentek meg, ők viszont mind szórványtérségben települtek le, így asszimilációjuk már az első világháború előtt megkezdődött. Jelenleg a magyar kisebbség erőteljesen fogyatkozik, a legnagyobb városokban is csupán néhány százan élnek. A 2011-es népszámláláson Horvátországban 14 ezer 048 fő vallotta magát magyarnak, kétharmaduk Eszék-Baranya megyében él.

A mai Burgenlandot a trianoni békeszerződés értelmében Ausztriához csatolták, ezzel pedig körülbelül 20 ezer főnyi magyarságot is. A helyi magyarság négy településen koncentrálódik (Felsőőr, Alsóőr, Felsőpulya, Őrsziget), nagyjából negyven százalékát teszik ki az adott település lakosságának. Számuk mára ötezer fő alá esett. Az 1976-os népcsoporttörvény szerint ők adják a felét a Magyar Népcsoporttanácsnak, tehát nyolc főt. Ez tanácsadó szervként működik az osztrák politikában. Továbbá 2000-től magyarul is kiírják a helységek neveit, a hivatalokban pedig a magyar nyelv is elfogadott.

Szlovéniában, a Muravidéken a lakosság 7-8 százalékát alkotják a magyarok, talán 5-6 ezren lehetnek. A muravidéki magyarok két csoportra oszthatók, az egyik az őrségi, a másik a Lendva-vidéki magyar tömb. Az előbbiek az első világháború előtt Vas vármegyéhez, az utóbbiak Zala vármegyéhez tartoztak.

Kovács Bence, Kovács Dániel, Szentesi Zöldi László