Legnagyobb erényünk a kultúránk

– Gratulálunk a Kossuth-díjához. Erdős Péternek köszönheti?

– Hálás vagyok neki, de nagyon szívesen megspóroltam volna a disszidálással járó lelki tusákat, és azt sem bántam volna, ha nem csak angolul kell megalkotnom az életművemet, és nem csak angolszász–germán környezetben. Ezt később igyekeztem törleszteni a Magyar képekkel, a Bartók- és haza-hommage-zsal, valamint a Wings Of Freedom ciklussal, amivel a magyar szabadságharc hőseinek adtam rockzenei hangot a mai fiataloknak könyv, film és koncertek formájában. Még a Grammyre és fal leomlásának 30. évfordulójára Berlinbe is elvittük ezt a koncertprogramot, ami mindkét esetben hivatalos, nagy eseménnyé nőtte ki magát. Felettébb furcsa, hogy Csupó Gábornak meg nekem elismeréssel kell gondolnunk arra, hogy minket kiutált az országból az akkori kommunista kultúrpolitika. Igazi pesti srácok voltunk, nem fogadtuk el, hogy nem szabad visszabeszélni. Amikor most Kossuth-díjra jelöltek, először az jutott eszembe, hogy vajon megérdemlem-e. Nagy tisztelettel és alázattal vagyok a magyar közönség iránt, és hálát érzek, hogy a hazám elismer. De ez a Kossuth-díj a szüleimnek, tanáraimnak, az akkori példaképeimnek és zenei tanítómestereimnek szól. Különben Erdős járt kinn nálam ’88-ban a stúdiómban.

– Hogy bocsánatot kérjen a kiutálásért?

– Ott még nem tartottunk. ’88-ban a koreai olimpia megnyitójának voltam a zenei igazgatója, Erdős ezzel kapcsolatban jött ki a stúdiómba. Meglepően őszintén beszélt, például elmondta, hogyan tette tönkre a Syriust, minden idők legkomolyabb magyar zenekarát. Lelkiismeret-furdalás nélkül ecsetelte a kulturális kivégzésüket, és akkoriban még kommunista idők jártak, tehát magabiztosan magyarázta azt is, hogy miért kellett kiirtani a progresszív rockot.

– És miért?

– A dzsesszrock azért nem kaphatott polgárjogot, hogy ne lehessen a szabadon gondolkodó diákság életének filmzenéje, mint Nyugaton a Jethro Tull vagy Frank Zappa. A „népnek” a populáris slágereket szánták. Ám nehogy azt higgyük, hogy Erdős fejéből pattant ki, ne feledjük, hogy Sztálin és Hitler egyaránt a dzsesszt tartották a legveszélyesebb műfajnak! Vajon mit szóltak volna hozzá, hogyha rockkal kombinálva hallják?

– Mit gondol azokról a zenészekről, akiknek bőven fújták a hátszelet a kádári diktatúrában, de a rendszerváltozás után lázadónak, ellenállónak láttatják egykori önmagukat?

– Azt megértem, ha valaki a zenéjének teret és közönséget akart szerezni és ezért valamilyen szinten megalkudott a rendszerrel. Nem ítélek el senkit, de legyünk őszinték, Magyarország pártállamként működött ’89-ig, tehát volt egy kultúrpolitikai krédója, amit vagy követtél, vagy nem. Ez egy diktatúrában alapvetően meghatározó tényező. Én nem álltam kötélnek. Sokaknak sikerült jó zenét alkotniuk; meg vagyok róla győződve, hogy itthon olyan tehetségek voltak és vannak, akik világsztárok is lehettek volna; Demjén, Bródy vagy Dusán például sokkal komolyabb szövegeket írtak, mint Bob Dylan. Ám ha Erdős akkoriban azt mondta volna, hogy nesze, csinálj egy dzsesszrockalbumot, nem tudom, hogy nemet mondtam volna-e, de nekem nem ez volt az utam. Visszanézve úgy látom, hogy az egész életem a szabadságvágyról szól. Apám antikommunista volt, én is diktatúraellenes lettem. Zavart, hogy be kell fognunk a szánkat és le kell hajtanunk a fejünket. Anyai nagyszüleim sváb bevándorlók leszármazottjai voltak, de velünk már csak magyarul beszéltek. Édesapám igazi magyar hazafi volt, és én zsidó kulturális környezetben nőttem fel.

– Ezt hogy érti?

– Édesapám nem akarta, hogy a kommunista óvodában megfertőzzenek a szocializmussal, ezért inkább a szomszéd zsidó nagymamához vitt át, az unokáival együtt nőttem fel. Apám attitűdjét megörököltem, hiszen amikor egy német műsorban Horn Gyulát mutatták be, élő adásban elmondtam, hogy ez az ember pufajkás volt, és ezek az édesapámékra lőttek, édesapámék meg rájuk.

– Disszidálása után mennyire volt nehéz kiutat találni a menekülttáborból?

– Ott csak két hétig vesztegeltem, utána már hivatalosan is a sváb vándorszínházban doboltam, ez olyasmi volt, mint a Dérynééké. Pénzt gyűjtöttem dobfelszerelésre meg az első Hammond-orgonára a Lacának, aztán a hangszerboltban letettem a tízszázalékos foglalót, fogtam a hangszereket, és elmentünk Münchenbe, a legkomolyabb zenei városok egyikébe. Ott pedig kiderült, hogy mit ér a magyar tudás, mert ’75-ben bedobtak a mély vízbe. Bele is fulladhattunk volna, de nem… Hálával tartozom a tanáraimnak, hiszen abból éltünk, amit otthon tanultunk. Akkoriban Münchenben dolgozott a Queen, később ott barátkoztam össze Freddie Mercuryvel, de mondhatnám a Deep Purple-t, Elton Johnt, Donna Summert, a Rolling Stonest és sorolhatnám.

– Bajorországban pedig megalapította és felépítette a Red Rock Studiót, Európa egyik legjobbját. Hogyan jutott eszébe ez a terv, illetve miért vágott bele az alapításba?

– Idén 40 éves a stúdiónk, és ezért az év bajor vállalkozójának választottak, Ilse Aignertől, a bajor parlament elnöknőjétől vehettem át a kitüntetést. De hát miért is lesz vállalkozó egy művész? Kényszerből. Annak idején azért vágtunk bele a stúdióalapításba, mert több lemezkiadó cég igazgatója azt mondta, hogy a progresszív rock már nem kell senkinek, hagyjátok. Nos, ha te éppen azért disszidálsz, mert mindig is ezt akartál játszani, akkor mitévő lehetsz? Menekültként nem tudsz hazamenni édesanyádhoz egy zsíros kenyérért, az illegális határátlépés után nincs visszaút. Szóval politikai menekültként az ember nem tud hátrafelé gondolkodni, nincs öröksége, szülői háza, olyan autóban ülsz, aminek nincs visszapillantó tükre. Így hát csak előrenézhetsz, csak előre gondolkodhatsz, és megpróbálsz gyökeret verni, biztonságot teremteni. És közben ég benned a szabadságvágy, hogy neked aztán senki ne mondja meg, hogy ilyen zene nem kell! Ezért alapítottuk a stúdiót, a függetlenségünkért, hogy szabadon alkothassunk.

– Az is a célok közt szerepelt, hogy odavonzza a legjobb zenészeket?

– Akkoriban nem egy komputerből és egy mikrofonból álltak a stúdiók, eldöntöttük, hogy ha belevágunk, akkor csakis olyan minőségűt építünk, amilyen Londonban és New Yorkban van. Korábban a Disney-nél voltam zeneigazgató, Amerikában dolgoztam és éltem, a stúdióm miatt tudtam végleg visszaköltözni Európába. Saját stúdiómban már hetekig fogadhattam Lionel Richie-t vagy Phil Collinst. Ez tette lehetővé, hogy tisztességes apaszerepet vállaljak. A másik legfontosabb számomra a Mandoki Soulmates megalapítása volt 31 évvel ezelőtt, olyan művészekkel, mint Ian Anderson, Jack Bruce, Al Di Meola és Bobby Kimball.

– A Magyar Képekben feldolgozták Bartókot és hagyatékát. Miért éppen Bartók zenéjéhez vonzódik, és mit hallanak, látnak meg benne azok a zenészek, akikkel együttműködik?

– Bartók Béla zenéje nagyon maszkulin, az Allegro barbaro ereje sugárzik belőle. Amikor New Yorkban a Carnegie Hallban játszott, az egyik újságíró azt írta róla, hogy „úgy zongorázik, mint egy magyar barbár”. Azért is szeretik a rockzenészek, mert Bartók muzsikája tele van a rockra jellemző tipikus jegyekkel, gitárra is termett zene. Harmóniavilága minden jó zenésznek ihletett adott. Greg Lake – amikor együtt játszottunk – elmesélte, hogy már az Egy kiállítás képei helyett a magyar képeket szerették volna feldolgozni, de a Bartók családtól nem kapták meg a jogokat. Jon Lord is mindig Bartókkal akart foglalkozni; hát mondtam, gyerekek, magyar srác vagyok, nekem biztos sikerül! Londonban már elkezdtünk a művészi részleteken dolgozni Jack Bruce-szal, de végül nem jutottunk dűlőre a családdal, és csak akkor vághattunk bele a munkába, amikor lejártak a szerzői jogok. Sajnos addigra Jack Bruce elhunyt, és Quincy Jones ajánlotta nekem Richard Bonát, majd Jon Lord halála után ő behozta Cory Henryt a Mandoki Soulmates zenekarba, így alkottunk egységet.

– Május 10-én jelenik meg az új lemezük, a Memory of Our Future. Az egyik dalához – Blood in the Water – klip is készült, szövegében kemény társadalomkritikát ír. Vérben úszik a képernyő. Haraptak a tőzsdecápák?

– Az egész világba beleharaptak, és vérzik. A tőzsde rekordokat dönt a recesszió alatt, az átlagos életszínvonal hanyatlik, mert a pénz gyorsabban teremti a pénzt, mint a munka – ez a kaszinókapitalizmus logikája. Korunkra beteljesült a kapzsiság álma, hiszen a gyors nyereséget nem a többletértéket termelő munka, tehát nem a szellemi vagy fizikai tevékenység teremti, nem ápolónők, tűzoltók, rendőrök vagy mérnökök, hanem a spekuláció. A gazdaság spekulatív része már nagyobb, mint a reális gazdasági értéke. Ezért írunk dalokat a big short ellen, mert a shortinggal arra fogadsz, hogy valaki tönkremegy, ez a munkanélküliségre való fogadás. Hiszem, hogy egy ilyen világ ellen a művészet eszközeivel is küzdeni kell.

– Sokszor kifejti a véleményét a politikáról, huszadik századi történelemről, ismerte Gorbacsovot, találkozott Kissingerrel, azt is nyilatkozta egyik interjújában, hogy már 2021 decemberében megérezte, hogy nemsokára háború tör ki. Mit gondol, kell tartanunk egy újabb világháborútól?

–’75 óta ebben a német–amerikai környezetben élek, de a magyar kulturális gyökereim jóvoltából máshogyan látom ezt a szláv testvérháborút, mint a többség. Az oroszok minket, magyarokat jó párszor lerohantak, például 1849-ben, a Habsburgok kérésére, mert különben nem tudták volna leverni a magyar szabadságharcot. Három és fél évesen bezártak a szobámba, mert az épületünkben meghalt három pesti srác, akik az orosz vörös hadsereg ellen harcoltak a magyar szabadságért, édesapám ennek hatására fogott fegyvert ’56-ban az oroszok ellen és ment ki harcolni a pesti utcákra. Mihail Gorbacsov mondta nekem – de Hans-Dietrich Genscher és Helmut Kohl is –, hogy a magyar szabadságvágy nélkül nem omlott volna le a berlini fal, mert nem hullott volna le a vasfüggöny. Az én nemzedékem amennyire szenvedett a brutális orosz megszállástól, megismerte az orosz kultúra nagy alkotásait, és aki Dosztojevszkijt olvasott, vagy Sztravinszkijt hallgatott, annak van elképzelése az orosz mentalitásról. Ezért is annyira komplex ez a téma magyar szempontból; van kárpátaljai és kijevi barátom is. A zenésznek, a művésznek mindig az áldozatok oldalán a helye. A szabadság és a béke oldalán. Most hiányzik a nagy politikusgeneráció ereje, azoké, akik a hidegháborút békés együttélésre tudták átváltani. Hiányzik Willy Brandt, Hans-Dietrich Genscher, Helmut Schmidt, Helmut Kohl és persze Henry Kissinger és Mihail Gorbacsov is. ’75-ben egy militáns kommunista közegből menekültem a pacifista Németországba, ahol mi azt ünnepeltük, hogy Willy Brandt elmegy a borzasztó orosz diktátorral, Brezsnyevvel tárgyalni békéről, szabadságról, a vérontás és pusztítás elkerüléséről. Ebben szocializálódtam és ez marad a hozzáállásom, mindig az áldozatok oldalán lenni.

– A mai Németország már nem ilyen?

– Én egy képpel válaszolnék erre. Ezért is aggódom, mert ha két évig aludtam volna, majd bekapcsolom a tévét, és azt látom, hogy arról beszélnek, hogy milyen rakétarendszerrel lehet elérni a Kremlt vagy hogyan lehet felrobbantani a kercsi hidat, akkor elgondolkodnék azon, hogy vajon most húsvétkor is béketüntetésre megyünk, mint évtizedekig? Nem várom el az ukránoktól, hiszen ők lettek megtámadva, hogy lengessék a fehér zászlót, de azt elvárom az emberiségtől, hogy mindenki a békére törekedjen. Mindig csak az emberség, az áldozatok mellett és az agresszió ellen foglalok állást, mert borzasztó látni, hogy több százezer gyermek apa nélkül fog felnőni. Alapvetően háborúellenes vagyok. A háború nem szabad hogy újra a politika eszközévé váljon. Természetesen az ukrán áldozatok oldalán van a művészlelkem, de azt a 19 éves tudatlan kamcsatkai orosz bakát is sajnálom, aki meghal a húsdarálóban, ahogyan nagyapja ’56-ban, aki Angyalföldön kereste a piramisokat. Az én saját kis világomban másképp mennek a dolgok: zenekarom kórusában énekel orosz és ukrán énekesnő is, ahogy a videós csapatomban is van izraeli és palesztin is. Kicsiben kell kezdeni az emberséget.

– Magyarországon sokan azt mondják önről, hogy a Fidesz egyik legfontosabb lobbistája Németországban. Mit gondol erről?

– Én hídépítő vagyok. Ha bármiért, akkor leginkább a német–magyar barátságért, egymás megértéséért és egy közös Európáért lobbizok, ahol mindenkinek méltó helye van, ha ezt egyáltalán lobbizásnak lehet nevezni. Természetes feladatomnak tartom, hogy egy Budapesten született szabadelvű világpolgárnak művészként az a dolga, hogy hidakat építsen akkor is, ha már a hídpilléreket sem lehet látni. Soha nem pártpolitika szempontjából közelítem meg a kérdést, mindig azt keresem, ami összetart és ami összeköt, nem azt, ami szétválaszt.

– Már kétféle szemmel, magyarral és némettel látja a világot. Mit tart a magyarok legnagyobb erényének? Hát a legnagyobb hibájának?

– Legnagyobb erényük a kultúránk. Minket a különbözőségünk köt össze, hiszen magyarságunkat a kultúránk adja. A Kárpát-medencében találkozott a Kelet és a Nyugat, a folyamatos harcok és háborúk során kialakult egy igazi, erős, magyar virtus, ami a művészeti életünkben lenyűgöző teljesítményekhez vezetett, Bartóktól a Szörényiig. Nagy erő van ebben a népben, amelyből származom, művészi lelkünk van, és e színes változatosságunkból ered az erőnk.

– Hát a hibánk?

– Legfőbb hibánk a széthúzásszindróma. Éppen ezért egyet kérek a magyaroktól: tartsunk már össze végre, gyerekek! Legyen elég a széthúzásból, ne essünk folyton egymás torkának. Jó lenne, hogyha a nemzeti öntudat részévé válna azon alaptétel, hogy bár különböző módon gondolkodunk a világról, mégis nyitottak kell lennünk egymás véleményére, tisztelettel és toleranciával. Üljünk le, és vitatkozzunk egy jó sör vagy kávé mellett, és mindig az egyetemes értékeket tartsuk szem előtt. Higgyék el, működne.