Lekváros tésztáért akasztófa

A kivégzések egymás után következtek, szünettel. A háborút is megjárt jelenlévők közül többen rosszul lettek a Gyűjtőfogház udvarán.

– Amikor apukám tiszteletet parancsoló ezredesi egyenruhájában, falfehéren hazajött, éppen megebédeltünk, és a karácsonyfáról szedtük le a díszeket a testvéreimmel 1951. január 8-án – emlékezik vissza Szárhegyi-Veress Katalin asszony mátyásföldi otthonában.

– Sápadt arccal félrevont, és azt súgta, szörnyű, Katám, hogy már az orvosokat is kivégzik. Mivel édesanyámat ilyen történetekkel nem szívesen zaklatta, mert azonnal világvége-hangulatba került, a közöttünk korán kialakult lelki és szellemi harmónia folytán nekem, az akkor 11 éves nagylánynak mesélte el a történetet, ami engem is közelről érintett, de csak 38 évvel később, 1989-ben tudhattuk meg, hogy az egyik kivégzett Szánthó Elemér volt, akinek a lányával egy osztályba jártam a gimnáziumban.

A Rákosi Mátyás nevét viselő tatai tisztképzőben 1950. december 15-én gyomorrontás gyanújával 17 kiskatonát küldött laktanyai gyengélkedőre az objektum parancsnoka, majd katonai vizsgálóbizottságot állítottak fel, és néhány órán belül megállapították, hogy az aznapi ebédre kiosztott lekváros tészta romlott volt. A döntést előre kijelölt tisztek elmondása alapján hozták meg, egyetlen orvosi vélemény, illetve laborvizsgálat nélkül.

– Azért tudom pontosan, mert apukám, Szárhegyi-Veress Alfréd volt abban az időben a Honvédelmi Minisztérium gazdasági hivatalának az elnöke, ezredesi rangban – mutat néhány fényképet és megmaradt dokumentumot Katalin asszony.

– Őt akkor csak azért nem állították bíróság elé és küldték akasztófára, noha ludovikás tiszt volt, ezáltal pedig horthysta, ráadásul Dálnoki Béla unokaöccse, mert nem találtak a helyére megfelelő szakembert, ugyanis közgazdasági végzettséggel ő felelt a magyar honvédség élelmezéséért csakúgy, mint a megszálló szovjet katonák takarmányozásáért. Ezért rendhagyó módon szolgálati autót használhatott, és irodája közvetlen Farkas Mihály, gúnynevén Wolf Misa miniszter szobája mellett volt, mégis állandóan megfigyelték, jelentettek róla, házkutatásokat tartottak nálunk, ebből tudtuk, az ő napjai is meg vannak számlálva.

A Rákosi-laktanya parancsnoka december 11-én már terjedelmes jelentést küldött Farkas Mihálynak a romlott lekváros tésztáról, a mocsokban úszó kantinról meg konyháról, a koszos és nagy szakállú főszakácsról azzal a végső megállapítással, hogy az objektumban ellenséges szabotázs történt a népi demokrácia megdöntésére.

Két felelőst is megneveztek, a hadtápparancsnokot és az orvos őrnagyot, utóbbit valószínűleg nem véletlenül épp a gyomorrontás észlelésének napján rendelték fel a minisztériumba. Csak akkor értesült a rosszullétekről, miután este Tatára hazatért. Másnap reggel lakásából kilépve az utcasarkon lefüggönyözött fekete autó várta és a hadtápparancsnokkal együtt ismeretlen helyre vitte. Családja, felesége, lánya (Katalin osztálytársa) és fia soha többé nem látta.

Noha a lekváros tészta „áldozatai” közül senki sem halt meg, sőt karácsony előtt a gyengélkedőt is elhagyta, a két katonaorvost a demokratikus államrend megdöntésére irányuló kísérlet miatt azonnal bíróság elé állították. A cél világos volt: kapcsolódni a Szovjetunióban akkortájt megindított koncepciós orvosperekhez, ezzel is bizonyítva, hogy nálunk hűségesen követik Sztálin generalisszimusz példáját és éberségét. Ezért a szokásosnál is jobban igyekezett a Katonai Törvényszék, meg azért, mert a négyes fogat – Rákosi, Farkas, Gerő és Rajk – a két katona kivégzésével szeretett volna kedveskedni Sztálin elvtárs december 21-i születésnapjára. Szűk három hét alatt lezavarták az egészet, de így is megkéstek, mert az ítéletet december 27-én hozták meg.

A két fogoly az akkor szokásos és hatásos vallatások során beismerte bűnösségét, összejátszásukat, amit rovott múltjuk segített, hiszen Mészáros a kőszegi bencés gimnázium után Ludovika-akadémiát végzett, Szánthó pedig a volt Horthy-tisztikar tagjaként, majd amerikai fogsága révén vált ellenséggé.

– Furcsa játéka a sorsnak, hogy apukám viszont éppen Acélos Szoszónak – ez meg Sztálin gúnyneve volt – köszönheti az életét, pontosabban az ő halálának – törli szemeiből a könnyeket Katalin asszony, majd érzéseit leplezendő teasüteménnyel és színes papírba csomagolt cukorkával kínál.

– Neki is hosszú volt a bűnlajstroma, elsőként is az, hogy rokona a volt miniszterelnök Dálnoki Bélának, akit gyerekként még ismerhettem, ami már önmagában bitófát ért, aztán a gazdag és tekintélyes erdélyi, gyergyószárhegyi Veress család egyik tagja, aki ráadásul a Magyar Királyi Ludovika Akadémián végzett, ménestani gazdászati szakon, ezért hagyták életben, és aki 1944-ben Dálnoki akkor vezérezredes bajtársaként az Északkeleti-Kárpátokban harcolt. Miután Wolf Misáék találtak egy nekik megfelelő elvtársat a helyére, apukámat azonnal kihallgatásra vitték a minisztériumból, és porig alázva rangjelzését letépték, lábai elé dobták, megtaposták és közlegénnyé fokozták le.

– Az egész család tudta, napokon belül beidézik a Fő utcára, ahonnan soha többé nem térhet haza… És akkor szólt közbe a gondviselés 1953. március 31-én, amikor bejelentették, hogy a részeges zsarnok, Sztálin meghalt. Apukámat és néhány tiszttársát, mivel Acélos Szoszó halála után Rákosiék engedtek kicsit a derékszíjon, már nem akasztották fel.

Az 1951. január 8-i kivégzésre kötelező meghívót kapott a régi ludovikás tiszteken kívül az ország valamennyi laktanyájának nélkülözhető katonaorvosa. Kötelező volt a megjelenés, akár a taps. Amíg a hóhérra vártak, Katalin asszony édesapja, aki családja és élete megóvásának reményében a párttagságot is vállalta, Sólyom László tiszttársára, jó barátjára gondolt. Ő volt az a magyar tiszt, aki miután bevitték a Fő utcára, rezzenéstelen arccal csak annyit mondott: „Uraim, kérem a reggeli konyakomat, utána mutassák meg, hol kell aláírni a beismerő vallomásomat!”

Általában három megfigyelőt, jelentésírót delegáltak a kivégzésekre, akik másfél éves tiszti gyorstalpalót végzett kiskatonák vagy az elítélt régi és megfélemlített beosztottjai voltak. Sok esetben már a kötelező tapsolás közben megfogalmazódott a jelenlévők agyában: ki lesz a következő?

– Hogyan lehetett az őrületet túlélni? – kérdez vissza Katalin asszony. – Úgy, hogy hozzászoktunk a félelemhez, mert nálunk apukám kirúgása előtt is szinte hetente volt házkutatás, vasárnaponként pedig népnevelési óra, éppen ebben a szobában, ahol most is beszélgetünk. Szerencsére a jobb indulatú ismerős tisztek közül mindig akadt, aki jelezte a váratlan látogatók érkezését, például úgy, hogy idetelefonált és azt mondta, ma nem érdemes a családnak esti sétára menni, mert rossz idő várható. Mikor csöngettek, akkor se túl gyorsan, se túl lassan kellett ajtót nyitni, nehogy idegesnek tűnjünk. A népművelési órát pedig minden vasárnap két civil ruhás politikai tiszt tartotta. Pontosan kilenckor érkeztek, hogy ne tudjunk a délelőtti nagymisére elmenni. Velem meg a két kisebb testvéremmel beszélgettek, most is emlékszem, például a piros úttörőnyakkendő fontosságáról. Viseltem is, mi mást tehettem volna. Édesanyám ilyenkor félrehúzódott, az új rendszer elborzasztotta, zárkózottan élt a saját régi világában. Amikor apukám havat lapátolt meg zacskót ragasztott, mert sehová sem vették fel dolgozni, akkor anyu azt mondta, ő egy ezredeshez ment férjhez, és elvált. Apukám a sok szenvedés és a megalázó élethelyzetek okozta két gyomorvérzés után 58 évesen halt meg.

– Ilyen körülmények között az én személyes sorsom úgy alakult, mivel osztályidegen családból származtam, hogy már a mátyásföldi Corvin-gimnáziumba is nehezen vettek fel. Kitűnő tanuló voltam, orvosira nem mehettem, ezért biológia–kémia szakra jelentkeztem, de a felvételi bizottságnál tovább ott sem jutottam. Végül 21 évesen, az 1960-as évek elején kozmetikus lettem. Most? Hosszú évek óta özvegyen, egyedül élek, zsivaj csak akkor van a házban, ha meglátogat a két unokám – kísér ki a százéves gesztenyefák övezte Bekecs utcára, és búcsúzóul a markomba nyom egy csomag színes papírba adjusztált cukorkát, vigyek a feleségemnek is.

Szárhegyi-Veress Katalin jó barátnője, Szánthó Éva édesapja, Szárhegyi-Veress Aladár ezredes és Szánthó Elemér kivégzett orvos őrnagy 1989-ben post mortem visszakapták rangjukat, becsületüket. Ekkor derült ki, hogy Szánthó Éva édesapja nem eltűnt, ahogy addig a család gondolta… És akkor derült ki az is, hogy Szárhegyi-Veress Katalin mindent tudott, csak épp azt nem, hogy barátnője édesapja volt az a kivégzett, akiről az édesapja mesélt 1951. január 8-án, amikor falfehéren hazajött.