Lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke

– Professzor úr, néhai Antall József miniszterelnök halálának huszonhetedik évfordulóján, december 12-én az egyik ellenzéki párt, a Lehet Más a Politika rövid megemlékezést tett közzé, amelyben, valószínűleg aktuálpolitikai célzattal, azt írja: Antall József az ellenzéket politikai ellenfélnek és nem ellenségnek tekintette, és ma is példaként említhető. Minek tekintette az ellenzék a miniszterelnököt egyik legközelebbi munkatársa szerint?

– Az idézet első felével akár egyet is lehetne érteni, Antall József ugyanis valóban nem tekintette ellenségnek az ellenzéket, hiszen született demokrata volt, de az ellenzék nagyon rövid idő után ellenségnek tekintette őt. A különbségtétel nagyon is indokolt volt akkor és szerintem ma is.

– A Kádár-emlőkön nevelkedett kommunista újságírók 1990-ben eldobták a párttagkönyvüket, demokratának álltak, ettől persze nem lettek azok, és meg is tettek mindent annak érdekében, hogy Antallt avíttnak, korszerűtlennek, a Horthy-rendszer keresztény maradványának, emberként pedig gőgösnek, humortalan Savanyú Józsinak mutassák be. Ma is ismerősen csengő jelzők.

– A miniszterelnök rá jellemzően azt mondta, nem reális az a kép, amelyet az ellenzék és sajtója fest róla, mert nem azt a belső világot tükrözi, amit képvisel, de hozzátette, ebben bizonyára ő is hibás. Nem volt sértődékeny, sem gőgös, de vallotta, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Nem fukarkodott az ironikus megjegyzésekkel sem, ha a körülmények olyanok voltak, például azt mondta, nem tartja magát Savanyú Józsinak, bár a Savanyú nevű bakonyi betyár annak idején üzleti kapcsolatba kerülhetett az egyik felmenőjével. Az igazi gyűlölködés abból fakadt, hogy 1990-ben az SZDSZ az első szabad választásokat követően kormányozni szeretett volna, de a néptől nem kapott rá felhatalmazást, ezért nagykoalícióra akarta kényszeríteni az MDF-et, hogy mégis hatalomba kerülhessen.

– Elnézést a közbeszólásért, de ennek érdekében Soros György már 1989-ben azért hívta közös vacsorára az MDF akkori elnökét, Bíró Zoltánt, hogy komoly anyagi támogatást ígérjen, amennyiben az SZDSZ-szel összeborulnak.

– Bizonyára a választások előtt ilyesmi is előfordulhatott, de Antallnak az erőszakos nyomulásra más válaszai voltak. A komoly változat úgy hangzott, hogy mintegy negyven év egypártrendszer után a társadalomnak, a politikusoknak meg kell tanulni, hogyan is működik a parlamentáris demokrácia, ami nagykoalíció esetén nem érzékelhető. A vicces változat szerint pedig azért nem lenne jó a nagykoalíció, mert akkor egy-egy kormányülés után nem tudná garantálni minisztereinek testi épségét. Azt is kijelentette, hogy az ő kormányában olyan politikus vagy szakember nem kaphat helyet, aki az MSZMP tagja volt. Nem csoda, ha az ellenzék, mögötte a bukott pártsajtóval, azonnal ellenségnek tekintette és folyamatosan vádolta, támadta. Alig telt el öt hónap, és ott álltunk a taxisblokád kellős közepén egy kétségtelenül átgondolatlan kormánydöntést követően. Az ellenzék célja már akkor a kormánybuktatás volt, és a blokád szervezésébe, irányításába, amikor lehetőséget láttak, be is kapcsolódtak. Például Kis János, az SZDSZ akkori elnöke kijelentette, a kormány megbukott, miközben Tamás Gáspár Miklós kézi hangszóróval lelkesítette a taxisokat, végül még az is kiderült, Göncz Árpád köztársasági elnökként is hű maradt a pártjához, a kormánnyal és kifejezetten a miniszterelnökkel szemben foglalt állást.

– Konstruktív együttműködés helyett gyűlöletes háborút folytattak, akárcsak napjainkban?

– Ne tegyünk azért egyenlőségjelet az akkori ellenzéki pártok közé, mert a vezér csakugyan az SZDSZ volt, utána következett az MSZP és később, miután a Demokratikus Chartát megalakították, össze is borultak egymással. Azt viszont fontos hangsúlyozni, hogy a Fidesz ebbe nem volt hajlandó beszállni, sőt amíg a taxisblokád idején az SZDSZ uszított, addig a Fidesz az alkotmányos megoldást képviselte. Antall különbséget is tett a két párt között, szerinte az SZDSZ inkább egy radikális, városi értelmiségiekből álló, semmint liberális alakulat, ráadásul őt akarják kioktatni a szabadelvűségről azok, akik csak budapesti belvárosi szalonokban vitatkozgatnak a nemzeti liberalizmusról. Nem csoda, ha felkészültségét, higgadtságát és emberi tartását nehezen viselték. Orbán Viktor viszont 1993. október 9-én személyesen kívánt mielőbbi gyógyulást a németországi műtét előtt, az reményteli volt, és jólesett miniszterelnök úrnak.

– Tudtommal még azzal is megvádolták a kormányt, hogy Antall németországi kezelését közpénzből fizeti.

– Természetesen ez is aljas hazugság volt. Ami pedig a Fidesszel kialakult viszonyt illeti, az 1990-es kormányprogram megtárgyalásának vitájában, miután Orbán kifejtette, miért nem fogadhatja el, akkor Antall azt válaszolta: ha nem ezt hallottam volna az ellenzéki Fidesz részéről, azt hinném, Orbán Viktornak esetleg valamilyen betegsége van. Ilyen hangnemben is lehetett és lehetne ma is politizálni azzal, aki nem ellenség. Közéjük tartozik Tölgyessy Péter SZDSZ-elnök is, akivel Antall személyesen konzultált, és ezután a saját pártja botrányt csapott, mert az SZDSZ engedélye nélkül tárgyalt az ország miniszterelnökével. Ez a felfogásbeli különbség az ellenzék és az ellenség viselkedése között.

– Mára is vonatkozó kérdés: ön szerint, aki abban az időben többet volt Antall Józseffel, mint a családja, hogyan éli meg egy miniszterelnök belülről, emberként a nemtelen támadásokat?

– Nehezen élte meg, magában hordta fájdalmait, ez így igaz, ugyanakkor nem rejtette véka alá sohasem a véleményét. Antall úgy vélte, hogy a rendszerváltoztatás valódi, polgári megújulást hoz az országban, és nem olyan jellegű felhangokat, amelyek az ellehetetlenülését, sőt negligálását célozzák. Több alkalommal előfordult, hogy sikeres külföldi útról hazatérve itthon ellenzéki nyavalygás, kötözködés vagy éppen az eredmények teljes elhallgatása fogadta.

– Nincs új a nap alatt, hiszen ma sem más a helyzet, sőt…

– Igen, de hozzá kell tenni, hogy a mai magyar sajtóviszonyok azért már jóval kiegyensúlyozottabbak, mint harminc évvel ezelőtt voltak.

– Igaz, hiszen például a Magyar Hírlap új és demokrata főszerkesztője néhány hónappal előtte még az újság párttitkára volt.

– Jellemző volt az akkori médiahelyzetre az az eset, amikor az egyik újság főszerkesztőjével sikerült korrekt hangnemben egy miniszterelnöki interjút nyélbe ütni. Miután az írás megjelent, az érintett médium azonnal ellenzéki össztűz alá került. Később, 1992 májusában a Népszabadság közölt egy ugyancsak korrekt miniszterelnöki beszélgetést, ezután az SZDSZ két frontembere, Pető Iván és Haraszti Miklós indignálódott levelet írt a lapnak, kifogásolva, hogy a szocialista újság teret adott a kormányfőnek.

– Antall József, amikor halálos ágyához kérette Bolberitz Pál címzetes apátot, a következőket mondta neki: „Három dolgot szeretnék neked mondani. Először: eljött a végórám. Másodszor: keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője. Harmadszor: szolgáltasd ki nekem a szentségeket.” Elkötelezett, bátor ember és politikus volt, akiben a nézetei miatt – akárcsak ma Orbán Viktorban – az ellenzék azonnal ellenséget látott.

– Igen, mi személyesen éltük át ezeket az eseményeket, intelmeit az emlékezetünkbe véstük, de a mai huszon- vagy akár negyvenévesek, akik meg sem születtek vagy óvodába jártak akkor, minderről vajmi keveset tudnak. A helyzet a közösségi médiaviszonyok fejlődésének köszönhetően óriásit változott, hiszen ami ma a nyilvánosság előtt szokványos, az a mi időnkben elképzelhetetlen lett volna. A gyorsaság és az ellenőrizetlenség tudatosan uralja az emberi és a politikai megnyilvánulásokat. Antall egy ilyen gátlástalan ellenzéki és médiavilágban még a 90-es éveknél is rosszabbul érezné magát, hiszen azóta a balliberális oldal tudatos valóságtorzítása tovább erősödött.

– Viszont ha megunta, akkor kellő intelligenciával, tudással, olykor humorral kegyetlenül visszavágott, amit nehezen viseltek az Aczél György-i időkben pallérozódott bértollnokok.

– Jó modorú, szigorú ember volt, aki kedves, szarkasztikus humorát csak néha vitte nagy tömegek elé, inkább kisebb összejövetelek közönségére hagyta, ez zárkózottá tehette azok előtt, akik nem ismerték eléggé. Amikor viszont nem hízelgő megjegyzéseket tett egyesekre, példának okáért, amikor némely liberális véleményformálókat, politológusokat, illetve újságírókat politikai mikiegereknek nevezett, akkor azt sokan magukra vették, noha neveket soha nem mondott. A mikiegér telibe találta bírálóit. Antall Göncz Árpádot is megmosolyogta, amikor az egyik képes újságban meglátta a fényképét, amint a feleségével a Balatonban lubickol. No, ezt velem nem lehetne megcsinálni, mondta, mert kellenek határok.

– Ugyanakkor neki is megvoltak a határtalan parlamenti gyűlölői, mint ma a Bangónék, a Jakabok, a Gyurcsányok.

– Igen, de akkor azért az ülésteremben még nem lehetett helye egy krumplis­zsáknak. Akkoriban a magyar parlament méltósága olyan volt, hogy a legmegátalkodottabbaknak sem jutott eszébe nem ilyet, de még csak hasonlót sem megtenni, ugyanis saját magát nem akarta lejáratni még az ellenzék sem. Olyasmi lehetett volna ez, mint nyilvános helyen a sarokba vizelni. Antallt is hazaárulózták, és ő is keményen visszavágott, de a gyűlölködés azóta fokozódott. Emlékezetes meghurcoltatásban volt része, amikor ki merte jelenteni a mai nemzetpolitika alapját képező mondatát: lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke szeretnék lenni.

– Magam is megkérdeztem tőle egy 1990-ben készített televíziós interjúm felvételének a szünetében, hogy mit kezd az ellenzékével, és ő azt válaszolta: keményen viselkedem velük szemben, kivétel a Fidesz, mert jelenleg Orbán Viktor az egyetlen politikus, aki az SZDSZ–MSZP-uralommal szemben választást nyerhet.

– Orbán Viktort valóban tehetséges fiatal politikusnak tartotta, sőt a személyes viszony is jó volt kettőjük között, ami még az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon alakult ki. Kölcsönösen tisztelték és becsülték egymást akkor is, ha politikai pozíciójuk eltérő magatartást kívánt tőlük.

– Milyennek látja fél emberöltő elteltével a két miniszterelnök küzdelmét, és milyennek az ellenzéküket, illetve mit szólna Antall József, ha…

– Vannak hasonlóságok, de analógiákról nem beszélnék. Mire gondolok? A határon túli magyarok helyzete, integrálása a nemzetbe, az ökumené, a kereszténység értékrendjének prioritása, az európaiság és a magyarság viszonya, csak a fontosabbakat említem. Hogy mit szólna, ha közöttünk lehetne? Churchilltől egyszer megkérdezték, mit tenne, ha megtörténne ez vagy az, erre azt válaszolta: meg nem történt esetekre őfelsége kormányának nincsen filozófiája. Ezt a mondást is Antall József tanár úrtól hallottam először, és erősen emlékszem még diákkoromból egy nagyon fontos intelmére: vegyétek tudomásul, hogy Európának annyit tudtok adni, amennyire magyarok vagytok. Az ellenzék meg tegye a dolgát.