Az élet természetes velejárója a halál. Mégis, ha elveszítjük szeretteinket, a haza földjét utolsó csepp vérükig oltalmazó hőseinket, ártatlan áldozatul eső testvéreinket, nehéz természetes módon viszonyulni az eseményekhez. Nemzeti ünnepünkön – október 23-án – is megemlékezünk azokról az elhunyt hősökről, akiknek köszönhetően rövid időre a világtörténelem színpadára kerültünk – bő egy héttel később pedig eljön a halottak napja.

Fotó: MTI

Fotó: MTI

1956 ködös, őszi napjain a harcokban és később, a kivégzések során 2500-an vesztették életüket. S jóval többen estek áldozatul a Don-kanyar, a málenkij robot, az első és második világháború véres eseményei következményeként. A nemzetben minden lélek űrt hagy maga után. Rájuk emlékezünk halottak napján, november 2-án.

A temetés a halotti szertartás része. Ha valaki meghalt, a régi paraszti társadalomban a tükröt fekete lepellel takarták le. Érdekes kettősség mutatkozott meg: részben tisztelték az elhunytat, részben féltek tőle. Az elhunyt egy idegen, ellenséges, természetfeletti világ lakója lett. Óhatatlanul megfordul a fejükben, hogy talán az is előfordulhat, hogy a halott lelke visszajár, bosszút forral azok ellen, akikkel életében elszámolnivalója volt. Ezért siettek megszabadulni tőle, segítették a lélek távozását úgy, hogy a halál pillanatában kinyitották az ablakot az udvarra. Onnan a koporsót lábbal előre vitték ki, hogy a halott lelkének „visszajárását” megakadályozzák. Elterjedt hiedelem szerint tollas párnán nehéz meghalni, ezért kivették a haldokló feje alól.

A halál a lét és a nemlét fordulópontja. A földi dolgok múlékonyságát egyedül a halál igazolja. Egyben megnyílik egy másik létforma az elhunyt számára, amiről a halál bekövetkeztéig csak sajátos elképzelései voltak. Minden emberi kultúra része a halottaknak megadandó végtisztesség. Már a legkorábbi időkben érezték a túlélők, hogy valami nagy dolog történik a nemrég még élő, mozgó, napi munkáját végző emberrel. A teste, a porhüvelye olyan, mint volt, ám láthatóan kiszakadt az emberi közösségből. Ezért kijár neki a végtisztesség, hogy az örök nyugalom legyen része. Ahogy a magyar nyelv szépen kifejezi: aki eljutott a földi siralomvölgyben kanyargó út végére, az boldog lesz. Elhagyja sok nyűgét, baját, fizikai és lelki fájdalmát, és bepillanthat abba a „világba”, amit a Teremtő ígért neki.

Az utóbbi évtizedekben ezen a téren is megváltozott a világ. A tisztelet a halott iránt kezdett megváltozni, sőt, a legdurvább módon megsértik az elhunytnak kijáró bánásmódot. A társadalomban eluralkodó, értékeket nem tisztelő, hit nélkül, csak a pillanatnak élő, anyagi javakat hajszoló emberek életfelfogásába sajnos belefér a halottak megalázása. Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő megtorlások a legjobb példák erre. Emberi mivoltukból kivetkőzött hóhérok a halottakon álltak bosszút. De említhetnénk a titokban, az éj leple alatt ismeretlen helyre elföldelt embereket is, akiknek még utólag sem adhatták meg a végtisztességet.

Új fogalom honosodott meg az elmúlt mintegy két évszázadban: az újratemetés. Ennek egyik formája, amikor pótolni akarják az elmulasztott temetést. Jeltelen sír helyett a nemzet nagyjainak tiszteletből emelnek síremléket. A hazától távol, idegen földben nyugvók hazahozatala terén azonban még mindig sok tennivalója van a magyar nemzetnek. A politikai korrektség egyelőre sok jó szándékú próbálkozást meghiúsított. A holtak pedig csak várnak az igazságtételre.

A határainkon kívül eső sírkertek napjainkban is ki vannak téve brutális rongálásoknak. A házsongárdi temető jeles halottai új sírfoglalók gyűrűjében álmodnak a régi Kárpát-hazáról.

Mi a teendőnk halottak napján? Lélekben összegyűjteni, találkozóra hívni a magyar nemzet minden valaha élt tagját. Évente egyszer kicsinosítani a sírokat, szeretteinknél elmondani az Úr imáját, megköszönni, hogy köztünk éltek, megtartották a magyar földet, és gondoskodtak a jövő generációk megszületéséről. Régi mondás, hogy amilyen egy településen vagy országban a temető, olyan az ott élők viszonya embertársaikhoz. Az ország lakosságának többszöröse fekszik a temetők sírhantjai alatt. Gyújtsunk gyertyát az ismeretlen helyen nyugvó magyar hősökért is, hogy a kis lángocska fénye bevilágítsa lelküknek a hazafelé vezető utat!