Lendületben a diaszpóra

– Ma már tudjuk, hogy a világ valamennyi kontinensén találkozhatunk magyarokkal vagy a kivándoroltak leszármazottaival. Van pontos képünk arról, hol milyen lélekszámban élnek nemzettársaink?

– Az egyes országok népszámlálási adatainak és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkájának köszönhetően nagyjából pontos ismereteink vannak erről. Legtöbben, több mint 1,4 millióan az Amerikai Egyesült Államokban vallották magukat magyarnak vagy magyar származásúnak a legutóbbi népszámláláskor. A különbségtétel fontos, hiszen nyilván nem beszélnek ennyien magyarul. Ám ennyien vannak azok, akik számontartják a származásukat. Kanadában 316 ezer fő nyilatkozott hasonlóan. Nagyobb lélekszámban élnek nemzettársaink Nyugat-Európában, részint a XX. századi kivándorlási hullámok miatt, részint az 1990 után megnyílt munkavállalási lehetőségek következtében. A legnépesebb közösségek Németországban és az Egyesült Királyságban vannak. De nem felejtkezhetünk el arról a 200 ezer magyarról sem, akik Izraelben élnek.

– A hírek szerint viszonylag sokan választottak új hazát Dél-Amerikában is.

– Magyarországon az elmúlt 150 évben több kivándorlási hullám volt. Az első, az úgynevezett paraszti exodus még a XIX. század második felében zajlott le, a Monarchia területéről ment el szerencsét próbálni több százezer ember. Ez az időszak nagyjából az első világháborúig tartott. Trianon újabb hullámot indított el: a magyarlakta területekről tízezrével indultak útnak a magyar családok, sokan eljutottak Ausztráliáig, Dél-Amerikáig. Ausztráliában a hivatalos adatok szerint 75 ezren, Dél-Amerikában 120-130 ezren őrzik magyar gyökereiket.

– A háború utáni hullámokról már többet tudunk. A negyvenötösöket követték a negyvenhatosok és negyvenhetesek, majd következett az ’56 után elmenekültek népes serege…

– Nem felejtkezhetünk el a „disszidensekről” sem, akik a hetvenes-nyolcvanas években hagyták el az országot, vagy a rendszerváltozás, az uniós csatlakozás után indultak el szerencsét próbálni. Őket a negyedik kivándorlási hullám tagjainak tekinthetjük.

– Sok történet kering arról, hogy a XX. század különböző korszakaiban kivándoroltak között feloldhatatlan ellentétek voltak, gyakran szóba sem álltak egymással. A történelmi görcsöket átörökítették a következő nemzedékekre is?

– Csak elvétve tapasztalunk olyat, hogy nézetkülönbségek miatt nem állnak szóba egymással a különböző szervezetek tagjai. Inkább azt látjuk, hogy vannak olyan 50-70 éve működő szervezetek, amelyek egymástól viszonylag elkülönülten működnek. Gyakori azonban, hogy földrajzi alapon alakultak meg a magyar közösségek. Vannak vajdasági, felvidéki, délvidéki vagy erdélyi szervezetek, amelyek együttműködnek egymással. Azt is tudni kell, hogy a XX. században kivándoroltak erősen ragaszkodtak az identitásukhoz. Ahol népesebb közösség telepedett meg, ott hamar felépültek a magyar házak és templomok. Elbeszélések szerint például Clevelandben még az amerikai buszsofőr is magyarul beszélt, mert a Buckeye Roadon – amerre a busz járt –, szinte csak magyarok laktak. Fontos cél volt, hogy a fiataloknak is kapaszkodót adjanak, hogy megtartsák a magyar nyelvet és kötődésüket a kultúránkhoz. A második világháború után megalakított Külföldi Magyar Cserkészszövetség rendkívül sokat tett azért, hogy ez sikerüljön. A magyar nyelv és a hit megtartotta, összekovácsolta ezeket a közösségeket, és segített életben tartani, fejleszteni a hétvégi iskolákat. Clevelandben, New York környékén vagy Los Angelesben például nagyon életerős a cserkészet – mondhatjuk, hogy az egész Egyesült Államokban –, ez összetartja az ottani magyar közösségeket, a fiatalokat.

– A kilencven után kirajzott emberek azonban jellemzően komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy asszimilálódjanak a befogadó ország lakóihoz. Nekik már nem fontos a nemzeti identitás?

– Kezdetben ez valóban gyakran előfordul, hiszen a fiatalok más szellemi háttérrel indultak útnak. Ám néhány év után jellemzően nekik is fontossá válik, hogy a gyerekeik jól megtanuljanak magyarul, és tudjanak valamennyit a magyar kultúráról. Kezdetben részt vesznek a gyerekeknek szóló programokon, Mikulás-esteken, karácsonyi vagy húsvéti ünnepségen, és rendkívül népszerűek a gasztronómiai rendezvények, fesztiválok. Azután, ha akad egy lelkes, esetleg pedagógus képzettségű anyuka, akkor ők is megszervezik a maguk hétvégi iskoláit, akár úgy is, hogy egy már régebben működő civil szervezethez csatlakoznak. Az utóbbi évtizedekben sok ilyen iskola jött létre Nyugat-Európában és Amerikában. Ahol nagyobb létszámban jelennek meg magyarok, például a Szilícium-völgyben, Seattle-ben, ott létrejönnek vagy megerősödnek ezek az intézmények.

– Hány hétvégi magyar iskola működik szerte a világban?

– A legutóbbi felmérésünk alapján 212-ről tudunk. Ezeket az iskolákat meg is kerestük, hogy pontosan lássuk, milyen segítségre van szükségük. Többségük eszközöket, szakmai iránymutatást kért a hatékonyabb tanításhoz. Tavaly és idén is megszerveztük a budapesti találkozójukat, amit rendszeresíteni fogunk. A tanítók módszertani ismereteket szerezhettek, és olyan programokat kínáltunk nekik, amelyek révén elmélyíthetik ismereteiket a Kárpát-medencei helyzetről. A találkozó lehetőséget teremtett arra is, hogy egymással találkozhassanak. Az internet segítségével így ma már egymással is tartani tudják a kapcsolatot, nincsenek egyedül, ha találkoznak valamilyen problémával a tanítás során, vagy ha éppen beszélgetni akarnak valakivel az anyanyelvükön. Tapasztalataim szerint elég sűrű kapcsolati háló szövődött a különböző kontinenseken élők között. Idén pedig második alkalommal hirdettünk pályázatot a diaszpóraszervezetek által fenntartott hétvégi iskolák számára is. 500 ezer és 2,5 millió forint közötti összegre pályázhattak az intézmények, a pénzt továbbképzésekre, szakmai programokra, eszközbeszerzésekre fordíthatják.

– Érdemes szót ejteni a Kőrösi Csoma Sándor- és a Petőfi Sándor-programról is.

– Mindkét program beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A Kőrösi Csoma-program révén 2013-ban negyvenhét ösztöndíjast küldtünk ki a diaszpóra magyar szervezeteihez, hogy segítsék a közösségépítést, néptáncot, történelmet vagy magyar nyelvet tanítsanak. Idén már 150 ösztöndíjas indul útnak, közöttük olyanok is, akik a hitélet szervezésében segédkeznek. Ez a lehetőség egyre nagyobb népszerűségnek örvend a Kárpát-medencei magyar fiatalok körében, óriási volt a túljelentkezés, és egyre képzettebek a jelöltek. A diaszpóraszervezetek pedig egyre nagyobb számban kérik, hogy hozzájuk is küldjünk ösztöndíjasokat. A Petőfi Sándor-program szintén kapcsolódik ehhez a kezdeményezéshez, a fiataljaink főleg a Kárpát-medencében szórványban élő magyar közösségekhez érkeznek ugyanezzel a feladattal. A Magyar Diaszpóra Tanács kérésére táboroztatási programot is indítottunk. Idén ezer magyar fiatalt fogadunk itthon a Rákóczi Szövetség szervezésében, akik a világ minden részéről érkeznek. A tábor ideje alatt megismerik Budapestet, ellátogatnak valamelyik vidéki városba és egy határon túli magyar településre, legyen az Pozsony, Kolozsvár, Szabadka vagy Eszék, de a táborozók voltak már a csíksomlyói búcsúban is. Ugyanígy a nemzet­építési célokat szolgálja az a lehetőség, hogy a határokon kívül élők is kaphatnak anyasági támogatást a Köldökzsinór program révén, és elindíthatják saját babakötvényüket, ha gyermeküket magyar jogszabályok szerint is anyakönyveztetik. Ezek gesztusértékű intézkedések, de jelzik az anyaország törődését és az összetartozást.

– Már szinte hallom az ellenzéki tiltakozást, amiért ilyen sokat költünk a külhoniakra.

– Erre azt tudom mondani, hogy a magyar költségvetés egy évben körülbelül tizenhatezermilliárd forint. A magyar állam ezzel szemben évente százmilliárd forintot költ nemzetpolitikai célokra, ebből nagyjából másfél-kétmilliárd forint jut a diaszpóramagyarságnak. Ez igazán nem mondható soknak. Ráadásul ez a pénz csak olyan célra megy, amit a diaszpóraszervezetek igényelnek, és ami számukra óriási segítséget jelent. Például arra, hogy új lendületet kapjanak azok a közösségek is, amelyek megfáradtak az elmúlt évtizedek alatt, a fiataljaiknak pedig még bele kell tanulniuk a közösségépítésbe.

– Komoly támadások ér­ték a kormányt azért is, mert néhány tucat családot kimenekítettek a polgárháború szélére sodródott Ve­ne­zuelából.

– Jeleztük a venezuelai magyaroknak, hogy az anyaország minden segítséget megad nekik. Aki igényli, hazatérhet, aki marad, annak helyben nyújtunk segítséget. Ez a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem ritkaság a világban, számos ország hasonlóan jár el, ha valahol krízishelyzet alakul ki.

– A nemzetépítés gondolata nemigen élvez támogatást a fősodratú médiában, a nemzetközi politikában. Érzékelhető ez a napi munka során?

– Nem hinném, hogy nekünk a sajtó vagy a nemzetközi politikai szereplők elismeréséért kellene dolgoznunk. A diaszpóraszervezetek és a -közösségek viszont kifejezetten hálásak az anyaország támogatásáért, hiszen erre 2010 előtt nem volt példa. Sőt, a rendszerváltozás előtti évtizedekben a diaszpóramagyarság létét is letagadta a magyar állam. De el kell mondanom: mi szintén számíthatunk az ő támogatásukra. A diaszpóraszervezetek és szövetségeik, valamint neves külföldön élő tudósok, üzletemberek egyre gyakrabban kiállnak magyarságukért, és felemelik a hangjukat, amikor méltatlan támadások érik Magyarországot. Nyilatkozataikra, állásfoglalásaikra a befogadó országoknak is figyelniük kell. Így pedig egyre inkább napi tapasztalattá válik Szabó Dezső gondolata, hogy minden magyar felelős minden magyarért, akárhol éljen is a világban.