Létezik abszolút szép, jó és igaz

– Mesterének tartja Makovecz Imrét. Mit jelent önnek, hogy annak az akadémiának az elnöke lehet, amelyet egyesületként éppen a mestere alapított?

– Makovecz Imre egyik oldalról a mesterem, másik oldalról az akadémiánk alapító, örökös tiszteleti elnöke. Az a szellemiség, amit az alapítóink meghatároztak, valójában kötelezettség. Katonás emberként azt mondom, végrehajtjuk mindazt, ami ebből fakad, amire az adott kornak, az adott viszonyoknak megfelelően szükség van.

– Hogy fogalmazná meg az MMA küldetését?

– Az akadémia működését az alapszabályunk rendezi. Ugyanakkor a köztestület tevékenységei nem tudnak csupán szabályokba rendeződni, hiszen a szellemi természetű dolgok nem írhatók le, csak körülírhatók. Ez a körülírás Makovecz Imrétől származik, aki 2006-ban skiccpauszra írt széljegyzetében a Kárpát-medencét beborító, fénylő, erőt és tartást adó hálóként jellemzi az akadémiát. Ezt a hálót egyfajta elegancia lengi körbe, amely kifejezésben testet ölt a kultúra. Elegancia nemcsak a magaskultúrában, hanem a környezetkultúrában, az étkezéskultúrában, a neveléskultúrában, az öltözködéskultúrában is. Utóbbiról eszembe jut, amikor Makovecz Imre a fiának, Palinak egyszer mutatott egy fényképet, amelyen három fiatalember ült egy padon, valamikor az 1900-as évek elején. Kérdezte a fiát, tudja-e, kik ezek. Azt válaszolta, nem, de olyan „úriforma népek”. Imre erre azt mondta: a középső a dédapád, aki asztalosinas volt. Magyarán az asztalosinas egy vásáron, egy ünnepnapon úgy festett, hogy mai szemmel már úriforma népnek néz ki. Ez a közösséget átható elegancia az, amely bizonyos értelemben a legjobban kifejezi akadémiánk lényegét, és amelynek éltetése a feladatom az elnökségemmel.

– Makovecz Imre egyik kedvelt képe a fa volt lombozatával és gyökérzetével. Ez jelenik meg az akadémia szervezetében is?

– Ha úgy tetszik, igen, nézzük csak meg a nemrég létrehozott regionális szervezeteket. Ezek a gyökérhálózat, amely ugyanolyan lombozat, mint amit felül látunk, azzal a különbséggel, hogy utóbbi feladata a napfénynek az integrálása és átalakítása, míg előbbi lényege a föld sóinak az átalakítása – a két fél között pedig a törzs ritmikusan közvetít. A regionális hálózatok lényege az általunk „láthatatlannak” nevezett művészek elérése, támogatása, olyan művészeké, akiknek a megjelenés, közszereplés, a megmutatkozás nem velük született tulajdonságuk. Ha a fahasonlatnál maradunk, van egy zárt, 365 fős lomb, ők az akadémikusok. Nem elsősorban értük van az akadémia, viszont ők fémjelzik az akadémiát. Körülöttük pedig ott a csaknem ezerfős köztestületi tagság, amely folyamatosan bővül a Magyar Tudományos Akadémia mintájára. És természetesen ott vannak a művészeti ösztöndíjasaink, akik három éven át kapnak támogatást, valamint a művészjáradékban részesülők is.

– Megválasztásakor egy interjúban azt mondta, hogy bár másfél évig az akadémia alelnöke volt, a nagy választóvonal az elnök és a többiek között a felelősségben, intézkedésben húzódik. Most, immár gyakorló elnökként ezt még inkább tapasztalja?

– Azt szoktam mondani, hogy olyan ez, mint egy hajó, amelyen számos ember dolgozik azért, hogy a megfelelő irányba menjen. Nem lehet rángatni a kormányt vagy éles fordulatot tenni, mert a hajó oldalra dől. Lehet bizonyos korrekciókat végezni, de egy akadémia funkcionális természeténél fogva komótosabb szervezet. Tehát szó nem lehet arról, hogy ma ezt csináljuk, holnap meg homlokegyenest az ellenkezőjét. Egy hajón a kapitány után két poszt van: az első tiszté, aki a legénységet irányítja és a capóé, a géptiszté, aki a technikáért felel. Én eddig ez voltam lent a gépházban, a „csináljuk meg” típusú dolgokban vettem részt. Ehhez képest most kapitányként föl kell mennem nagyon magasra, ahonnét a perspektíva is más, kitágul a látóhatár. A napokban tartott elnökségi ülésünkön megbeszéltük a konkrét feladatokat, hogy ki mit vállal, mivel az alapszabályunk az alelnökök feladatáról valójában nem sokat árul el. Hála az égnek megvannak azok az emberek, akik személyében szerintem kiváló elnökséget kaptam magam mellé. A számos elnöki teendő mellett továbbviszem az alelnökként megkezdett feladataimat, tehát a Műcsarnok és a Magyar Építészeti Múzeum ügyét, valamint a háromezrelékes törvényt.

– Az előnyt jelent elnökként, hogy építész létére olyan világból jön, ahol egyébként is sok embert kell mozgatnia, irányítania?

– Ha Makovecz Imrére gondolok, kétségtelen, hogy az ő gondolkodásában – és egyáltalán abban a fajta teremtő akaratban, amilyen neki volt, és amihez csatlakoztak a társai – benne van ez a fajta építészfelfogás. Nekünk több tucat, sőt akár több száz emberrel kell együttműködnünk ahhoz, hogy létrehozzunk egy épületet és környezetet. S hangsúlyozom, éppenséggel nem csupán egy házat alkotunk, hanem közösséget is, amelynek az épület egyfajta burka, formai kifejezése létének és lehetőségének. Ebben a megvalósítási folyamatban kompromisszumokat kell tudnunk kötni, meg kell hallgatnunk másokat, és strukturáltan kell tudnunk dönteni a nagy cél érdekében. Az egyik oldalon persze mi vagyunk a leginkább földhözragadt művészek, ha például a statikára, a gazdasági szempontokra gondolok, a másik oldalon viszont ez a fajta képesség óhatatlanul erősebb társadalmi beágyazottságot jelent. Hiszen laknia mindenkinek kell valahol, és az építészet az a művészeti ág, amely körbeölel bennünket.

– Milyen célokat tűzött ki maga elé hároméves elnöki ciklusára?

– Roger Scruton után szabadon fogalmazva három alapvető szempontot látok, amely minden közösségéltetés alapja, és ez vonatkozik akadémiánkra is: a holtak tisztelete – azaz a hagyomány életetése –, a belátható, fenntartható közösség működése és a hagyományozás képességének elve. A tuc-tuc zene mellett ne felejtsük el, hogy vannak maradandó értékek, mint Kodály vagy Bartók életműve. Fontos tisztában lenni azzal, hogy aki a horizontját az egész világra emeli, és az életét a bálnák megmentésére és az esőerdőirtás káros hatásaira való fókuszálás teszik ki, sokszor a szomszédját nem látja, hogy az milyen segítségre szorul. Divatosabb ebben a kitágult világban világpolgárnak lenni, holott a belátható közösség tartalmas éltetése az elsődleges kötelesség. Ez nem azt jelenti, hogy ne tekintsél ki, ne legyél művelt, nem jelenti azt, hogy zárkózzál be, hanem ezen belül tudjál alkotni, segíteni, és ennek az eredményei vigyenek tovább. Akárcsak a népművészeti mintáknál, amelyekről Makovecz Imre azt mondta, hogy aki ebben az elzárkózást, a nacionalizmust látja, az felettébb tudatlan, mert nem érzékeli, hogy egy világminta rejlik benne. A hagyományozásnál korántsem a „bezzeg az én koromban” típusú hozzáállásról van szó, hanem kezdeményezésekre gondolok, amiket tényleg folytatni tud az utánunk következő nemzedék.

– Ez a terve az építészeti múzeummal is?

– Igen, ott azt szeretném, ha nemcsak műtárgyakat állítanánk ki, hanem megmutatnánk, hogyan alkottak eleink. Egy nagy termet képzelek el részekre osztva, ahol ott áll Ybl asztala, ott van Makovecz asztala, és ott látható Reimholz Péter asztala is, mindazokkal az attribútumokkal, amelyek rájuk jellemzők. Hogy egy pillanat leforgása alatt megértse a látogató, hogy ők ebben a világban éltek. Szeretnénk olyan multivizuális teret létrehozni, amelyben vetítéssel, mozgó falakkal, zenével átélhető építészetünk belső lényege, a tér művészete. Emellett hétköznapi, húsba vágó kérdésekről is kell tudni beszélni. Mondjuk hogyan fejlődött száz év alatt a fürdőszoba – szolgáltatni szeretnénk ezen a helyen a több tízezer építkezőnek, elfogulatlan, de átfogó tudást átadni nekik. Be kell mutatnunk, hogy a kapcsolódó társművészetek miként segítenek megteremteni a legfontosabbat, az otthonosság mindent átható érzését. El kell jutni a hétköznapok azon szintjére, ami még nem kommersz, nem igénykövető, hanem példamutató. Ellenkező esetben az építészet csak egy álszellemi elit szórakoztatóiparává lesz.

– Mennyire tartja fontosnak, hogy az akadémia aktuális ügyekben állást foglaljon, megnyilvánuljon?

– Természetesen fontos, de nem mindegy, milyen közegben teszi ezt. Az akadémiának nem érdek birkózásokba kell beszállnia, de hasznos, ha nézőpontot tud megfogalmazni. Erre egy példa, hogy az MMA Építőművészeti Tagozatával idén februárban adtunk ki nyilatkozatot a korábbi Atrium Hyatt, majd Sofitel Hotel átalakítása ügyében. Természetesen tudomásul kell vennünk, hogy a házak is átalakulnak, főleg ebben a mai „kabátépítészetben”, amikor egy külső héjnak nincsen sok köze a belsőhöz. A modern építészetnek megvan ez a problémája, hogy a tartószerkezet és a külső megjelenés adott esetben el tud válni egymástól. De itt sajnos arról van szó, hogy volt akadémikustársunk, az öt éve elhunyt Zalaváry Lajos művének lényegét teljesen figyelmen kívül hagyják. Arra hívtuk fel a figyelmet, hogy egyfajta látványkisajátítás történik, ami Budapest központjában sok szereplő esetében megtörténik. Az, hogy mi, polgárok mit látunk belőle, nem igazán érdekes, hasonlóan a toronyházak esetéhez. Óriási probléma, hogy az építészet üzenetei a gazdasági szempontoknak rendeltettek alá. Budapest, illetve Magyarország egyik legfontosabb pontjára egy kirívóan harsány dolog kerül, de annyit meg tudtunk tenni, hogy ezt kulturált és művészeti szempontokkal alátámasztott módon elmondjuk. Ezzel egyfajta pozíciót próbáltunk elfoglalni, nem szerettük volna átadni az ügyet másnak. Felhívtuk a figyelmet. Ezt szeretném a jövőben is, ha az akadémia higgadt nézőpontokat megjelenítő állásfoglalásokat adna olyan kérdésekben, amelyek fontosak a társadalomnak.

– Ahogy az épített környezetben, a kultúra máshol is velünk él, a használati tárgyainkban, az öltözködésünkben. De a mai eliparosodott világban ez tömegkultúraként jelenik meg, az is egyre alacsonyabb nívón. Viszont itt felmerül: használhatjuk egyáltalán a magas vagy alacsony jelzőt a kultúra esetében? Kell az akadémiának foglalkoznia ezzel a problémával?

– Az akadémia feladata a kultúra folyamatosságának biztosítása érdekében az értékek állandó felmutatása. Persze nem úgy, hogy annyit mondunk: bezzeg ebben vagy abban a korban! Magyarországon nagyon nehéz és terhelt kérdés a magaskultúráé, a népi–urbánus vitát is meghatározta, és sok más réteg rárakódott. Kétségtelen, hogy van egyfajta magaskultúra, az előadó-művészet és alkotóművészet kiválóságai pedig megtalálhatóak az akadémikusaink és köztestületi tagjaink, ösztöndíjasaink között. De kultúrának nevezzük az öltözködéskultúrát, az agrikultúrát, az étkezéskultúrát, a lakhatás- és környezetkultúrát, a hétköznapok kultúráját is. Mindazt, ami meghatározza az életünket, egy nemzet, egy társadalom mibenlétét. Merev dolog volna azt kijelenteni, hogy az Operában játszott nagy sikerű előadás fog „lecsorogni” a mindennapi viselkedéskultúrába.

– Más forrásból viszont ma éppen ez történik.

– A mai korban is fontos volna kimunkált szellemi tartalmak átvétele a mindennapok kultúrájába, viselkedésébe, hogy ne csak a kommersz tartalmakat tekintsék az emberek követendőnek. Mert sajnos gyakori tapasztalat, hogy a televízióban, az interneten látott „sztárallűröket” felvéve sétál a kislány a falusi főutcán is. Az utánzás a kultúra alapvetése, de érezzük, hogy valami itt nem stimmel: olyan, mintha kihelyeződne a tér egy másik térbe. Nem ott élik meg az életüket az emberek, ahol meg kellene élniük, hanem egy virtuális közegben, virtuális viselkedési mintákkal, következmények nélkül. Valaki belegondolt például abba, hogy az erőszakon túl mit üzennek még a lövöldözős játékok? Hát valakinek el is kellene temetnie a halottakat! A valóságban nincs ilyen, nincs következmények nélküli világ, sem itt, a Földön, sem a szellemi életben. Az ősmintákat magunkban hordozzuk, részei vagyunk egy folyamatnak, nem a semmiből jöttünk, és nem is oda megyünk.

– És akkor eljutottunk a népművészethez.

– Igen, hiszen nekünk a hétköznapi kultúrát is éltetnünk kell. Ezért nagyon fontos az, hogy a népművészet külön tagozaton belül jelen van az akadémián. Ez nem múltba révedés. Megint csak alapító atyánkra tudok visszautalni, aki azt vallotta, hogy a népművészetben olyan ősi tudás rejlik, amely a többi művészetben már nincs mindig olyan elemi erővel jelen. A sárkányos minta, amely fekete és fehér, egybevágó és egymásba olvadó mintáival hézagmentesen betakar egy teljes felületet, egy világnak a képe. A sötétség és a világosság, ami mindenhol feltűnik, elég csak annyit mondanom, hogy Zarathustra világossága és sötétsége, vagy jin és jang. Ez a világ képe, amikor egy kép beszél. Ezért mondom azt, hogy fel kellene fedezni újra a képbeszédet, az imaginatív gondolkodást, nem pusztán az ok-okozati, racionális gondolkodásban működni. Utóbbi nem vagy kevéssé tudja az érzelmeket és az akaratot beengedni a maga körébe, mert azt nem tudja uralni. Pedig mindannyian tudjuk, hogy egymás közti viszonyainkban az érzelmeink és a tettvágyunk sokkal meghatározóbb, mint a kauzális gondolkodásunk. Mi, művészek tudjuk, hogyan csatornázzuk ezt be, és képesek vagyunk megmutatni általa, hogy ez teszi teljessé a világot.

– Sokszor beszél a szépségről, a jóságról és az igazságról. Mit mondanak ma nekünk ezek az alapvető fogalmak?

– A görög filozófia három alapfogalma több mint két évezreden keresztül nem volt megkérdőjelezve. Ám az Istentől kapott fogalmakat felváltotta a felvilágosodás, később a modernitás fogalomrendszere. A szépség ma érdekes, trendi, az igazság legfeljebb őszinteség, a jóság helyett pedig az érdek kerül előtérbe. A szépség-jóság-igazság olyan, amit nem boncolgatunk – amikor elkezdjük boncolgatni, abból mindig valami butaság sült ki. A művészet nem kerülheti meg ezt a hármasságot. Érdemes látni, hogy a görögöknél a szép és a torz között folyt a harc. A szépség volt az a rendező elv, amire egy társadalom működőképességét, egészségét alapozták. Leonardóról meséltek egy történetet: valaki mutatott neki egy repülő szerkezetet, majd a mesternek lelkesen ecsetelte, hogyan fog működni, és milyen nagyszerű lesz, mire Leonardo azt mondta, hogy nem fog működni. Miért nem? – kérdezte tőle elképedve az ember. Leonardo annyit mondott: mert nem szép. Ma a hasznosság és a szépség egymással szembeállítható fogalmak. Ma nem az a kérdés, mi a szép – mindenki mást tekint szépnek. Nem az a kérdés, hogy kinek van igaza – mindenkinek igaza van. Én mégis azt gondolom, van abszolút szép, abszolút igaz és abszolút jó. Ezek léteznek. Ha a szépségnél maradunk, ennek az a szerepe, hogy olyan őspéldát mutasson, amelyben rend van. Legfőbb feladatunk olyan kezdeményezések, hagyományozások megfogalmazása, megmutatása, amelyek a belső igaz tartalom szépségen keresztül való megjelenésével jóra való tettekre sarkallják a közösséget és az utánunk jövőket.