A közművek kiárusítása szociális válsággal fenyeget

Köztudott, hogy bolygónk felszínének a háromnegyed részét víz borítja. Édesvízből viszont már sokkal rosszabbul állunk. Számos példát látunk arra, hogy megfelelő ivóvízkészletekkel nem rendelkező országokban a vészes vízhiány zavargásokhoz vezet: a vízért folytatott háború nem vízió többé. A globális éghajlatváltozás következtében az egészséges ivóvízkészletek felértékelődnek. A szakértők szerint nem kétséges, hogy közel az idő, amikor az ivóvíz a világpiacon drágább lesz, mint az olaj. Ilyen körülmények közepette döntött úgy a kormány, hogy privatizálja az öt hazai regionális közmű-céget…

Amikor roskadoznak a polcok az üdítőitaloktól, és legalább tízféle ásványvízből választhatunk, el sem tudjuk képzelni, hogy egyszer elfogyhat a víz. Aki viszont volt már életében nagyon szomjas, az pontosan tudja: a szomjat csak a víz oltja igazán. A kínzó vágyakozásra, a kiszáradást csillapító életmentő kortyra később is mindig emlékezni fog. Élelem nélkül hosszú ideig ki lehet bírni, ám ivóvíz nélkül legjobb esetben is csak néhány napig…

Bolygónk hatalmas vízkészletének csak mintegy 2,6 százaléka édesvíz, amelynek jelentős hányada jéghegyek és gleccserek foglya. A Föld édesvízkészletének csak 0,6 százaléka hozzáférhető. Közben a fogyasztás és az ipari szennyezés folyamatosan nő, így az elérhető, egészséges édesvízkészlet és a vízfelhasználás aránya egyre romlik. Ha ez a tendencia tovább folytatódik, eljön az idő, amikor az ivóvízkészletek annyira megcsappannak, hogy háborúk törnek ki a vízért. Egyre többen vélik úgy, hogy a vízhiány hatása keményebb lesz, mint az olajválságé: a vizet ugyanis nem lehet semmi mással pótolni. Így azután nem nehéz belátni, hogy az ivóvíz ára nem az olajhoz, hanem az aranyhoz lesz csak mérhető. A globális éghajlatváltozás a helyzetet tovább rontja: a felmelegedés következtében a gleccserek megolvadnak, a föld jégpáncéljában tárolt vízkészlet jelentősen csökken. Az erdők kiirtásával veszít a talaj a vízmegtartó képességéből: megbomlik a körforgás, a lezúduló csapadék a folyókon keresztül a tengerekbe zúdul. A víz hamarosan a leginkább keresett árucikké válik.

Ennek jeleit a világ számos országában tapasztaljuk már. Afrikában, ahol privát szolgáltatók rendelkeznek a vízhálózattal, a szegény afrikaiak rendszeresen megfúrják a vezetékeket, hogy valahogy vízhez jussanak. Bolíviában pedig a kormány intézkedései vízháborúhoz vezettek. A bolíviaiak a vízháborúval felhívták a világ figyelmét arra, hogy az ivóvízkészletet demokratikus kontroll alatt kell tartani, az ivóvíz-szolgáltatás nem magánosítható. Evo Morales elnök, vízügyi miniszter kinevezésével orvosolta a helyzetet.

Bolíviában a nép megnyerte a vízháborút. De ez nem az egyik napról a másikra történt. Oscar Olivera, a latin-amerikai ország egyik legelkötelezettebb emberi jogi harcosa az ezredfordulón az utcára vitte Cochabamba lakóit, hogy tiltakozzanak a bolíviai kormány döntése ellen, amely a Világbank nyomására privatizálta a város vízszolgáltató vállalatát. Ekkor a város lakóinak törvényben tiltották meg, hogy a folyókból, patakokból vizet merítsenek. De még az esővizet sem gyűjthették össze a városlakók. A koncessziót az amerikai Bechtel konszern többségi tulajdonában álló konzorcium nyerte, amely még az esővízen is keresni akart. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a kormány a nyertes konzorciumnak évi 16 százalékos extraprofitot garantált. Ekkor tízezrek vonultak a város utcáira. A kormány a tüntetőkkel szemben rendőri és katonai erővel lépett fel. Hét ember meghalt, több ezren megsebesültek. Cochabambában rend­kívüli állapotot vezettek be. A tiltakozók végül győztek, a kormány visszavonta korábbi döntését, és felhagyott a vízszolgáltatás privatizációjával. Bolíviában egyébként a telefontársaságtól a vasútig, a légitársaságtól a termőföldekig mindent magánosítottak már. Ám amikor a vízhez is hozzá akartak nyúlni, elfogyott a polgárok türelme…

De mi a helyzet Magyarországon? Csak a latin-amerikai országokat sújtja az ottani kormányok szociális érzéketlensége, a tőkés konglomerátumok profitéhsége, és az egyre növekvő világbanki nyomás? Meddig folytathatók a reformnak nevezett megszorítások? Megvárjuk, míg kitermelik és a világpiacon értékesítik ivóvízkészleteinket, miközben a lakosságra a világpiaci árat szabják ki? Elképzelhetetlen? De hisz ugyanez történik a Makó környéki gázkészleteinkkel. Miközben a kanadai cég megkapta a jogot a kutatásra és a fúrásra, az ország gázszükségletét az oroszoktól szerezzük be, piaci áron. Meddig folytatódhat még az ország kiárusítása? Milyen hatásai lesznek a vízközmű privatizációjának?

A vagyontörvény elfogadását követően a vízügyi tárca illetékesei is beismerték, hogy két-három esztendőn belül akár ötven-száz százalékkal is emelkedhet az ivóvíz ára a vízközmű-privatizáció hatására, mivel az évtizedek óta elmaradt fejlesztések árát a befektetők a lakossággal fizettetik majd meg. A közelmúltban elfogadott vagyontörvény értelmében kikerült a tartós állami tulajdonból az öt regionális vízközmű-cég, amelyek a szolgáltatás 65-70 százalékát fedik le. Megnyílt a lehetőség a vízközmű-társaságok értékesítésére.

Úgy döntött az Országgyűlés a vagyontörvényről, hogy közben a víz árának szabályozására nincs törvény. Az elkerülhetetlen dráguláshoz a készülő vízközmű-törvény is hozzájárulhat, amelyben részletesen előírják majd a díjszabás módját. A szaktárca illetékesei ugyanakkor azt ígérik, hogy ez a jogszabály csökkenteni fogja a privatizáció kockázatait és káros hatásait, ám egyelőre csak találgatni lehet: a dokumentum még nincs beterjesztve és legkorábban is csak 2008 szeptemberére várható a jogszabálytervezet parlamenti vitája.

A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium illetékesei hangsúlyozzák, hogy az elfogadott jogszabály szerint csak a vízközmű-cégek értékesíthetők, maga a hálózat nem. Ennek azonban ellentmond a Fővárosi Vízművek privatizációs gyakorlata: a cég 25 százaléka úgy került egy francia cég kezébe, hogy a befektető a hálózatra is igényt tartott, így abból is ugyanekkora részesedést szerezhetett. Mindez még a vagyontörvény elfogadása előtt történt…

– Az éj leple alatt került sor júniusban a vagyontörvény parlamenti vitájára – emlékezett vissza a törvényalkotás sajátos folyamatára Ékes József fideszes országgyűlési képviselő, aki a legharcosabban érvelt amellett, hogy a víz stratégiai ágazatként maradjon teljes egészében nemzeti tulajdonban. – A most elfogadott vagyontörvény alapján elvileg minden állami vagyon eladható. E körbe tartoznak a jelenleg állami tulajdonban lévő közszolgáltató gazdasági társaságok, a nemzetgazdaság szempontjából stratégiai jelentőségű vállalatok, a honvédelmi, rendvédelmi célokat szolgáló gazdasági társaságok, és bizonyos állami monopóliumokat hasznosító cégek.

Nyolcezer milliárdos vagyonértékről van szó, de ez a könyv szerinti érték, a piaci érték ennél jóval magasabb, mondta a Demokratának Ékes József, aki szerint a kormánykoalíció ezzel a döntésével teljesen kiszolgáltatottá tette a magyar lakosságot.

– Azt kértük a törvényjavaslat vitájában, találjuk meg a módját annak, hogy a stratégiai jelentőségű vagyontárgyainkat, a Nemzeti Földalapot és a közszolgáltató cégeinket vegyük ki a törvény hatálya alól, és tartsuk őket tartósan állami tulajdonban, ahogy teszi ezt Dánia, Németország, Franciaország vagy Finnország. A koalíció azonban nem vette figyelembe a javaslatunkat, a hatalmas közfelháborodás ellenére is megszavazták a törvényt. A Fidesz-frakció név szerinti szavazást kért – tette hozzá a képviselő, akinek az is feltűnt, hogy a vita során a kormánykoalíció nem is volt hajlandó a stratégiai ágazat kifejezést használni, illetve a privatizálandó vagyontárgyak körét ebbe a kategóriába sorolni.

– Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az ÖMV mindenáron meg szeretné szerezni a befolyását a Mol felett, akkor ejtették ki a szájukon először a stratégiai ágazat kifejezést – jegyezte meg.

Miközben teljes erővel aggódik a kormány a Molt érő támadások miatt, és minden lehetséges eszközzel megpróbálja, még Brüsszel nemtetszését is kiváltva, megmenteni a mellesleg totálisan privatizált olajtársaságot, nem igazán tudni, hogy kiknek a számára, könnyedén lemondott mindarról a valóban nemzeti vagyonról, amelyre a nemzetközi nagytőke igényt tart, és amelyeknek az értéke felbecsülhetetlen. Ráadásul olyan területeken enged kizárólagos teret a profitérdekeknek, ahol azoknak nincs semmi keresnivalójuk.

Ilyenek a regionális vízbázisok, amelyek az ország ivóvízkészletét kitermelik. Ha ezeket piacra dobják, megszűnnek az állami garanciák, a saját vízbázissal nem rendelkező kistelepülések pedig teljesen kiszolgáltatottá válnak. Pedig Magyarország ivóvíz-nagyhatalom lehetne.

– Az ország földrajzi fekvéséből adódóan a hazánk területén átfolyó évi átlagos vízmennyiség (120 milliárd köbméter) egy lakosra vetített értéke a világon a legmagasabb – mondta a Demokratának Juhász István, a Fidesz tudományos szakértője. – A hasznosítható felszíni készletekkel, illetve ezek kihasználtságával kapcsolatban azonban meg kell jegyeznünk, hogy a megújuló felszíni készletek olyan potenciális értéket képviselnek, amit csak abban az esetben tudnánk hasznosítani, ha a vízbő időszakok feleslegét korlátozás nélkül tározni tudnánk arra az időre, amikor az igény meghaladja a lefolyást. Azonban a tározókapacitásunk ettől lényegesen elmarad.

A felszíni készletek mellett a felszín alatti vizeink döntő jelentőségűek életfeltételeink biztosítása szempontjából. Az ivóvízellátás több mint 90 százalékát a felszín alatti vizek biztosítják. A karsztvízkészletek kihasználtsága országosan 62 százalék, a talaj- és rétegvízkészleté 46 százalék, de vannak olyan vízgyűjtők is, ahol a kihasználtság eléri, sőt meghaladja a száz százalékot, vagyis a vízkivétel a kívánatosnál nagyobb mértékű talajvízsüllyedést okoz. A tendencia érthető: a felszín alatti vizek gyakorlatilag mindenütt hozzáférhetők, az ivóvízigények szempontjából a minőségük jobb, biztonságosabb vízellátást valósítanak meg. Elvileg elképzelhető, hogy ha olyan drága lesz a víz, az önkormányzatok úgy döntenek, hogy a vizet nem a privatizált közmű-cégtől szerzik be, hanem fúrnak egy másik kutat, ám ebben az esetben újra ki kell építeni teljes közműhálózatot, amelynek költségei rendkívül magasak lehetnek. Arról már nem is beszélve, hogy a jelenlegi hálózat kiépítése a polgárok adóforintjaiból valósult meg. Amelyet most szó nélkül eladnak.

Az áremelések tehát elkerülhetetlenek lesznek, függetlenül attól, hogy melyik településről van szó. Persze ma sem egységesek a vízdíjak az országban. A víz ára függ a környék adottságaitól, a vízbázis közelségétől, a csőhálózat kiépítettségétől. A víz Pécsett a legdrágább, s a fővárosban a legolcsóbb. Ha azonban a profitérdekelt magáncég fejleszteni, beruházni fog, azt nyilvánvalóan nem a saját profitja terhére teszi. Mi a megoldás? Fúrjunk kutat? Gyűjtsük az esővizet, amíg még lehet?

A kútfúráshoz már ma is hatósági engedély kell. Az esővizet pedig csak locsolásra tudjuk használni. De vajon az áremeléseken, és az egyre növekvő szociális válságon túl milyen veszélyeket rejt magában a vízművek privatizációja? Juhász István szerint a vízközmű-privatizáció nemzetbiztonsági kockázatokat is felvet.

– Ha ma kinyitjuk a csapot és belekortyolunk a pohárba, meg sem fordul a fejünkben egy esetleges fertőzés vagy mérgezés veszélye – mondja a szakértő.

És ez így van jól. Mindenképpen el kell kerülni, hogy a hazai vízbázisok idegen kézbe kerüljenek. De hogyan? Példaértékű lehet a tatabányai képviselő-testület kezdeményezése. Bencsik János, Tatabánya fideszes polgármestere még a vagyontörvény elfogadása előtt azt a javaslatot tette, hogy a regionális vízmű tulajdonjoga lakosságarányosan kerüljön a szolgáltatási területek önkormányzatainak tulajdonába. A kérdésről a helyi szocialisták is igennel szavaztak. Van tehát megoldás. Addig kell lépni, amíg nincs aláírva a privatizációs szerződés a küszöbön toporgó francia, osztrák vagy német befektetővel. A tét óriási: a Kárpát-medence vízkészlete, élővilága, környezetünk védelme a megmaradásunk bázisa. Vannak az élethez nélkülözhetetlen, ezért kisajátíthatatlan elemek: talpunk alatt a föld, a levegő, a víz soha ne lehessen eladó.

Hernádi Zsuzsa