Rózsás János a morális mocsárról

Amíg a Kádár-korból átmentett elit itt van és meghatározó szerepet játszik a társadalom életében, addig nem számíthatunk a társadalom morális megújulására – mondta a Demokratának Rózsás János író, aki kilenc évet töltött a Gulag táboraiban, s számos kötetben emlékezett meg kálváriájáról. Legutóbbi könyve a leventékről szól, akiket a szocializmus hagyományaként a baloldali ideológusok még ma is gyakran lefasisztáznak.

– Ön is fasiszta? – ?

– 1944 decemberében leventeként esett szovjet hadifogságba.

– A történelem már bebizonyította, hogy ez aljas rágalom. A Leventesors című tanulmányomban igyekszem tisztázni egyszer és mindenkorra ennek a szervezetnek a történetét és a lényegét. A leventemozgalmat 1921-ben hozták létre, célul tűzve ki a fiatalok hazafias nevelését, a hon védelmére való felkészítését. Alapvetően a sportra építette a programját, a tevékenységét, de természetesen foglalkozott a katonai neveléssel, például alaki kiképzéssel, zárt alakulatban való mozgással, de katonás gyakorlatokkal, azaz rejtőzködéssel, kúszással, csatárláncba felfejlődéssel, sőt elsősegélynyújtással is.

– Mit kapott a lélek?

– Mindenekelőtt hazafiasságra nevelték a leventéket. Ezen belül nemcsak a magyar történelem hőseiről beszéltek nekik, de a nemzet jelképeinek ismeretéről, tiszteletéről, azaz a Szent Koronáról, a nemzetiszínű zászlóról, a magyar címerről is. Sokat foglalkoztak a hit, a család, a tisztesség, sőt az udvariassági szabályok, az illem kérdésével is, és asztalra kerültek az olyan, szintén fontosnak tartott fogalmak, mint például a bátorság, a vitézség, az önérzetesség és természetesen a bajtársiasság, amelyek elsősorban a katonás magatartáshoz kötődtek.

– Kötelező volt leventének lenni?

– Igen, minden fiú levente volt 12-21 éves kora között. Az állam aggódott a nemzet biztonságáért. A trianoni diktátum ugyanis csak egy 35 ezer fős, hivatásos hadsereget engedélyezett a megcsonkított Magyarország számára (ma 19 ezer fős hadseregünk van – a szerk.), és nem lehetett kizárni, hogy a kisantant államok ezt is le akarják rohanni területszerző mohóságukban. Noha a világban akkor is mindenki a békéről beszélt, a politikai törekvéseket, folyamatokat tekintve ezek teljesen valós aggodalmak voltak. A leventemozgalmat megalapító magyar állam egyrészt úgy gondolta, hogy kézben kell tartania a fiatalság nevelését, fel kell töltenie megfelelő erkölcsi tulajdonságokkal, másrészt alkalmassá kell tennie, fel kell készítenie a fiatalembereket a haza védelmére.

– A Magyar Gárda hasonló programmal rendelkezik. A baloldal hevesen fasisztázza, a jobboldal szerint is rossz válasz volt. Ismétli magát a történelem?

– A Magyar Gárda célkitűzéseit csak a médiából ismerem, leendő tevékenységük persze még nem bírálható. A leventékre vetített fasizmusról csak annyit, hogy a mozgalom vallásos nevelése nem ismerte a más nemzetek és nemzetiségek becsmérlését, az antiszemitizmus fogalmát nem használta, nem is tudta volna, mit értsen alatta.

– Akkor hogyan kötődhetett később a fasizmus fogalma a leventékhez?

– Amikor 1944-ben 18 évesen mint levente szovjet fogságba estem a fronton, azonnal letartóztattak és fasisztaként fogtak perbe. A vizsgálati fogság után bíróság elé állítottak és tízévi kényszermunkára ítéltek. A szovjet törvénykönyv hírhedt 58-as paragrafusának kilences pontja alapján diverzióval és a szovjet rendszer megdöntésének szándékával vádoltak. Előzőleg úgy íratták alá velem a tizenhat oldalas vizsgálati anyagot, hogy egy szót sem tudtam oroszul, és senki sem fordította le nekem a szöveget. A szovjet törvénykönyv 19-es paragrafusa még képtelenebbnek tűnt, mert aszerint már az is vádolható volt, aki egyáltalán leventekiképzést kapott, hiszen „harcolhatott volna, ha akart volna” a Vörös Hadsereggel szemben. Az, hogy a perbe fogott a front közelében sem járt, nem volt mentség. Én nem ismétlődést és párhuzamot látok, hanem folytonosságot. Átöröklődtek a lejárató fogalmak, átöröklődött a pusztítóan cinikus, kirekesztő címkézés. Csak mindez most nem a bolsevista hatalmat, hanem egy vadkapitalista elit érdekeit szolgálja.

– Több mint hatvan év telt el azóta, és nem finomodtak az eszközök.

– Miért finomodtak volna, amikor a hatalomra kerülésük óta mindenkor hatásosnak bizonyulnak a bolsevisták módszerei? Mint említettem, annak idején alá kellett írnom ártatlanul a tizenhat oldalas vádiratot, amit nem is értettem. Itt meg úgy ítéltek el embereket az elsőfokú bíróságok a tavalyi október 23-i események után, hogy meg sem vizsgálták az ügyüket. Aztán: háborús bűnösnek számított az, aki leventekiképzést kapott, bár senkinek nem vétett. Most pedig bűnös, aki csak ott áll hátul egy demonstráción, s az első sorban valaki eldob egy követ. Mert pszichológiailag támogatja a tettest. De menjünk tovább! Magam láttam a munkatáborokban, mennyire olcsó a Szovjetuniónak egy orosz élet. És nézzék meg, mi történik ma a magyar egészségügyben!

– Épp rabtársa, Alexandr Szolzsenyicin írta önről, hogy kilenc évet töltött a Szovjetunióban, mégsem ismeri az országot… Azóta sem ismerte meg?

– Dehogynem, többször is jártam ott, és sok jó barátot szereztem, például az írók közül. Egyszer 1993-ban meglátogattam Moszkvában az egyik régi, nehezen megtalált rabtársamat is. Hihetetlenül rossz körülmények között élt ő is, mint a legtöbb orosz nyugdíjas. Nyolcezer rubelt kapott havonta, s bár az alapvető élelmiszerek, az energia és a városi közlekedés rendkívül olcsó volt, de például egy tubus fogkrém már négyezer rubelbe került. Keserűen láttam, hogy ott még csak olyan rendszerváltás sem volt, mint nálunk. Azonkívül az orosz társadalom képtelen volt kibeszélni és a helyére tenni a politikai megtorlások, munkatáborok történetének súlyos évtizedeit.

– Mi akadályozta ebben?

– Nagyon sok olyan káder ül vezető pozícióban, aki már a korrupt brezsnyevi időkben is a hatalomban volt, vagy azok örökösei. Nem hajlandók a sztálini korszak égbekiáltó terroruralmával szembenézni, még az 1930-as évek megtorlásainak igazságát sem tárják fel. Egy konferencián azt válaszolta minden kérdésre az állami főügyész helyettese, hogy erre nincs törvény. Na de ki hozna törvényt az elszámoltatásról, amikor a törvényhozás túlnyomó többségben szovjet neveltetésű káderekkel van tele?

– A magyarokat is ugyanilyen átmentett hatalom üli meg. Miért nem vonta felelősségre, s miért nem söpörte ki a közéletből a magyar társadalom a régi rendszer meghatározó embereit azokkal a törvénytelen és erkölcstelen hatalmi technikákkal, azokkal a korrupt viszonyokkal együtt, amelyeket ők amúgy természetesnek tartottak?

– Világéletemben távol éltem és élek a napi politikától, nem látok a kulisszák mögé. De köztudott, hogy a kádári nómenklatúra már 1988-ban felmérte saját helyzetét, és a kialakuló folyamatok elé vágott. A társasági törvénynek nevezett spontán privatizációval magához ragadta a gazdasági hatalmat és a pénzügyi kulcspozíciókat. Az átmentett gazdasági erejénél fogva pedig meg tudta akadályozni a számonkérést.

– Ez Magyarország. De miért nem lett egy új Nürnberg, vagyis egy átfogó nemzetközi vizsgálat és eljárás a leomló kommunista rezsimek ellen? Az áldozatok száma, a brutalitás mértéke éppenséggel megvolt hozzá…

– Az évek során kiderült, hogy a Nyugat a nyolcvanas években már jó üzleti kapcsolatokat alakított ki a késői szocializmus elitjeivel, mert úgy gondolta, hogy ez a réteg játssza majd át számára a piacokat, a termelői kapacitásokat, és persze majd a földet is. Nálunk bejött a számításuk. A rendszerváltó Antall-kormány pedig sajnos cselekvésképtelen volt, a miniszterelnököt folyamatosan gazdasági szankciókkal, a forint fejre állításával, a hitelcsapok elzárásával fenyegették, ha keményebb lépéseket tesz az elszámoltatás ügyében…

– Igen, de az egyszerű emberek, a szavazók tömege ettől még kikövetelhette volna a számonkérést.

– 1956 után megtört a magyar társadalom gerince, az egyre felpuhuló diktatúra egyúttal atomizálta és kicsinyes módon elanyagiasította a társadalmat, kiveszett a szolidaritás, az együtt gondolkodás képessége az emberek nagy részéből. A kádári elit az elnémított hírközlő szervek hallgatása mellett élte úri világát, de hogy ez ne keltsen mégis belső felzúdulást, megengedte a társadalom tagjainak is a kisebb javak erkölcstelen megszerzését. Így keletkezett például a „miénk a gyár, vigyük haza!” mozgalom.

– Tizenhét év telt el a rendszerváltás óta, és semmi sem változik, még mindig érvényes ez a régi szerződés? Hiszen már nem a pártelit úri világáról van szó, hanem konkrét bűncselekményekkel vádolnak kormányzati, vagy kormányközeli személyeket. Ott a K&H botrány, ott van Gyurcsány Ferenc Altus-ügye, ott van a Zuschlag János és társai ellen folytatott nyomozás! És még sok-sok példát hozhatnánk a hatalom morális zuhanórepülésére. Igaz, a tavalyi megmozdulássorozatot Gyurcsány őszödi hazugságbeszéde váltotta ki, de ezenkívül még csak kisebb, elszigetelt morális tiltakozásokat sem tapasztalni…

– Az emberek megtörtek. Van, aki a nyugalom érdekében nem bolygatna már semmit sem, elfogadja ezt az elitet olyannak, amilyen. Van viszont egy olyan réteg is, amelyik egyenesen a boldogulás és a siker példájaként tekint rá. Öt forintért jut valaki egy ötszázmilliós gyárhoz? Ügyes volt! Korrupció? Na és, a Horn Gyula is ezt válaszolta! Csökkenti a nyugdíjakat? Minek azoknak már a pénz… És ugyanez vonatkozik a nemzet ügyére is, lásd a 2004. decemberi népszavazást. Sajnos ez a cinizmus átúszott a gazdasági kapcsolatokba, a családi és munkahelyi közösségekbe, ember és ember viszonyába is. Nem is beszélve a gazdaságban eluralkodott korrupcióról, amely nem a teljesítményeket méri, hanem az összefonódásokat jutalmazza. És akkor csodálkozunk, hogy már a szomszédaink is megelőznek bennünket… Persze van, aki lázad, még ha sokszor magányosan is. Lázadok én is a könyveimmel. Elsősorban azok ellen, akik lefasisztázzák a Gulagra hurcolt magyarokat, vagy azok ellen, akik minimális veszteségekről beszélnek, noha történelmi tény, hogy összesen 870 ezer magyart hurcoltak el a szovjetek, s ebből csak 560 ezer tért vissza. De lázadok Krausz Tamás baloldali történész ellen is, aki szerint olyan jó dolgunk volt az átnevelő táborokban, hogy csomagokat küldtünk haza onnan az itthoni éhezőknek. Kérdem, milyen morális szinten áll az a társadalom, ahol egy történész következmények nélkül tehet ilyen kijelentéseket? És hol marad az értelmiség felelőssége, hiszen éppen ennek a rétegnek kellene őrködnie a társadalom erkölcsi rendje fölött. Ez a lenne a kötelessége. Az értelmiség jelentős része azonban szintén elfogadta a szerződést, a pénzt választotta a morál helyett.

– A baloldali elit régóta tudja, csak egy értékek nélküli, morálisan szétvert társadalmat képes irányítani. Ezért a maga morális szintjére akarja lerántani az embereket, aminek az egyik legegyszerűbb eszköze a korrupció bocsánatossá tétele. Ma már senki sem lepődik meg azon, ha kormánytagok, kormányközeli emberek saját maguknak brusztolnak ki zsíros állami megrendeléseket. Hogyan lehet kitörni ebből az egészből?

– Csak a fiatalokkal, akik még meg sem születtek a Kádár-rendszer idején, és nem ismerik a megfélemlítés légkörét. Valami megmozdult, felébredt az ösztöneikben, nézzük csak meg, milyen szívesen öltöznek huszárruhába a hagyományőrző klubokban, milyen szívesen íjaznak, vagy foglalkoznak a magyar őstörténelemmel, és milyen hevességgel döntögetik azokat a tabukat, amelyeket épp Krausz Tamás és történésztársai állítanak még ma is az egyetemeken. Én a fiatalokban bízom, ahogy bennük bízott Magyarország 1921-ben is, a leventemozgalom indulásakor. Remélem azonban, nekik nem munkatáborokkal végződő leventesorsot ad az Isten, hanem egy másik, egy igaz Magyarországot.

Sinkovics Ferenc