Elhajtott marhák, lovak, malacok – a vidéktől távol élők XIX. századi betyárlegendákból, netán vadnyugati történetekből ismernek efféléket. Pedig – Európai Unió ide, űrkorszak oda – bizony a XXI. században is megesnek ilyen cselekedetek. Nyolc tehenet vittek el ismeretlenek Csótó Mihály szajoli gazda állatai közül még augusztusban. A hír így szárazon tán el sem érné a városi ember ingerküszöbét, csakhogy mögötte igazi dráma húzódik: a vidék védtelensége, a vékonyka megélhetés kétségessé válása, amit csak hajszál választ el a reménytelenségtől.

Mihály gazda hosszú évek óta foglalkozik állattenyésztéssel. Teheneket, néha malacokat is nevel, ebből élnek idős, özvegyember édesapjával ketten szűkösen, de a föld és az állatok iránti zsigerileg örökölt szeretettel. Jószágaik kezesek, szépen fejlődnek, s hallgatnak a nevükre. Ez idő tájt a tehenek közt van Piroska, korábban egy Mónikájuk is volt, csak hogy némi politikai felhangja is legyen történetüknek…

Két hónapja azonban megfordult velük a világ, amikor ismeretlen tolvajok elvitték nyolc tehenüket. Igaz, négy idővel megkerült, de a kár így is tetemes, legalább egymillió forint. Ráadásul az igénybe vehető támogatások is előre meghatározott számú állatra szólnak, így a lopás következtében – ha a rendőrség eredménytelenül zárja le a nyomozást – ettől is eleshetnek.

Mindent tudtak

A magyar tarkákat augusztus 12-én hajtották el azon másfél óra alatt, míg Csótó Mihály az állatok mellől hazaugrott vacsorázni, mosakodni. Ugyanis nyáridőben, de az év más időszakaiban is, amíg az időjárás megengedi, éjjel-nappal a jószágok mellett él a falu határában található Gólyalaposban, a legelőn. Pirkadatkor kel, hogy ellássa őket, s napszálltáig bőven van teendője. Így megy ez minden áldott nap, hiszen csak így lehet megkeresni a kenyérrevalót. Ezért is keseredett neki nagyon Mihály gazda.

– Amikor megláttam, hogy elvitték az állatokat, azonnal riasztottam a polgárőröket és a rendőröket, és így együtt eredtünk a tolvajok nyomába – idézi fel az augusztusi estét Csótó Mihály. – Négy jószág megkerült, menet közben elhagyták őket az ismeretlenek, nyilván nehezebben boldogultak velük, négynek viszont nyoma veszett, csak annyi bizonyos, hogy a Gólyalapostól egy kilométeren át kötélen vezették őket, majd utánfutóra tették, azzal vitték el őket. Egy betyárdalban van ez a sor: „elhajtjuk majd, amerre a Nap lejár…” Hát éppen így, Nyugat felé hajtották el a marhákat – kesereg Mihály gazda.

Az állatlopás kockázata, hacsak nem érik tetten a tolvajokat, meglehetősen kicsi. Csótó Mihályék legelője például félreesik a falutól, sötétedéskor már nemigen jár arra ember, így szemtanúktól nem kell tartani. Legfeljebb a gazdától – kivéve, ha a tettesek pontosan ismerik a szokásait. Mihály gazda ugyanis az évszakokhoz igazodva nagyjából azonos időben szokott esténként hazaugrani. A tolvajok vélhetően alaposan tisztában voltak ezzel, és tudták, mikor csapjanak le. Ehhez pedig nyilván szükségük volt egy helyi, de legalábbis környékbeli tippadóra.

– Ismerünk egy embert, aki bár munkanélküli, mégis szép summát iszik el egy hónapban az egyik kocsmában – veti föl tanakodva idősebb Csótó Mihály, hozzátéve, hogy ez az ember egy időben gyakran térült a legelő felé, s kedélyesen elbeszélgetett vele. Július vége óta viszont nem mutatkozott kint a határban.

Ez azonban a rendőrség számára nem bizonyít semmit, így az ellopott jószágokról továbbra sincs semmi hír. Annál nehezebb őket megtalálni, főleg azonosítani, mert az úgynevezett fülszámot, ami voltaképpen egy műanyag biléta, könnyedén ki lehet cserélni egy másikra. Igaz, a fülszám csak a marhalevéllel, a jószág afféle személyi igazolványával együtt érvényes, de a profi tolvajoknak nem okoz gondot ezek meghamisítása sem.

Lopás nagyüzemben

Csótóék megkárosítása óta eltelt két hónap, de a rendőrség még nem találta meg a tetteseket. Félő, hogy nem is fogja, a tolvajok vélhetően dörzsöltek és jól szervezettek. A szajoli eset ugyanis nem példa nélkül való.

– Errefelé vagy 40 kilométeres körzetben iparszerűen lopják az állatokat, volt olyan, hogy két hét alatt négy gazdát károsítottak meg – tárja fel a vidéki valóságot Mihály gazda. És nem csak Jász-Nagykun-Szolnok megyében járnak a tolvajok: Békésben, Csongrádban is följegyeztek fosztogatást, de Fejér vagy épp Baranya sem maradt érintetlen a szervezett bandáktól.

Mielőtt bárki az eléggé el nem ítélhető módon megélhetésinek nevezett bűnözési formára és az ezzel szoros összefüggésben álló cigánykérdésre gondolna, ezúttal nem erről van szó. A szervezett állatlopásokat nagy tételben követik el, a tolvajok igencsak értenek a jószághoz.

Akárki nem tudja szépecskén elvezetni a marhákat, csak olyasvalaki, aki tudja, miként kell bánni velük. A tettesek nem maguknak lopnak, hanem vélhetően megrendelésre. E feltételezést erősíti, hogy Csótó Mihály tehenei közül gondosan kiválogatott tenyészállatokat vittek el, nem a vágásra tartottakat.

A rendőrségen egyre gyűlnek a hasonló esetekről szóló dokumentumok. Jász-Nagykun-Szolnok megyében például a tavalyi év első felében kezdődtek az állatlopások. A tolvajok nemcsak marhát, hanem malacot, libát, birkát is nagy tételben tulajdonítottak el. A fosztogatás mára az egész Alföldre kiterjedt, a rendőrség pedig jórészt tehetetlen. Igaz, nemrég sikerült felszámolni egy jószáglopásra szakosodott bűnbandát. A tolvajok két év alatt tizenhét alföldi libatelepről több tízezer baromfit tulajdonítottak el, s ezzel összesen 16 millió forint kárt okoztak a gazdáknak.

A banda két vezéréről kiderült, hogy apa és fia, vagyis voltaképp családi bűnszövetkezet volt ez. Lefogásuk után a fiú felakasztotta magát, búcsúlevelében azzal indokolva tettét, hogy nem tudná elviselni a börtönt. Apja is öngyilkosságot kísérelt meg, ám ő életben maradt, így bíróság előtt kell felelnie.

A tolvajok persze nem a maguk szórakoztatására lopták a jószágot. A bűnszövetkezetnek szállítók és orgazdák is tagjai voltak, akik profi módon hamisított papírokkal eltüntették a nyomokat, és sok ezer libát külföldre csempésztek, főleg Romániába.

A nyomozás során bebizonyosodott, hogy a libatolvajok pontos információkkal és helyismerettel rendelkeztek, és nagyon értettek a libákhoz, hiszen egy-egy betöréskor rövid idő alatt akár több ezer szárnyast tereltek ki az ólakból és rakták őket teherautóra egyetlen hang nélkül. Azt is mindig tudták, mikor melyik tenyésztőnek van éppen értékesíthető mennyiségű állatállománya. Gondosan kiválogatták a hízottakat, a növendékekhez ellenben nem nyúltak. A nyomozás során aztán az is kiderült, hogy egy bócsai nagyvállalkozó volt az orgazda, aki maga is libákkal foglalkozott, a húsüzemek üzletkötői pedig nem kérdezősködtek afelől, honnan van az illetőnek sokezres többlete minden felvásárláskor.

Szakértői becslések szerint a magyar gazdákat megkárosító üzlet után legalább százmillió forint hasznot zsebelhetett be a banda, ám ebből egy fillért sem sikerült visszaszerezni. Az ügyben még nem született ítélet, de a legfőbb kérdés, hogy a gazdák kárát sikerül-e legalább részben megtéríteni.

Ki szem a láncban?

Vélhetőleg a fenti modell szerint dolgoznak a marhatolvajok is. A lopott jószágok nagy valószínűség szerint orgazdákhoz kerülnek, akik aztán jó áron túladnak rajtuk akár külföldön, akár belföldön. Egyes sejtések szerint olyan multinacionális cégek is érintettek lehetnek, melyek nagy tételben exportálnak élő állatokat. Bizonyítékok híján konkrét vállalkozásokat nem említhetünk, de annyi bizonyos, hogy ilyen cégek Magyarországról nagy mennyiségű jószágot, köztük tenyészállatot értékesítenek a világ legtávolabbi szegleteiben is.

A Demokrata információi szerint akad olyan gazda, aki egy állattenyésztéssel foglalkozó külföldi multicég állományában felismerte saját jószágait, de ennél tovább nem jutott, mert nem tudta bizonyítani igazát. És nem is mert szembeszállni a kérdéses vállalkozással. Hiszen egy magyar parasztnak ma nemigen lehet igaza egy multival szemben…

A legnagyobb baj, hogy a szervezett állattolvajlást szinte lehetetlen megelőzni. Sok településen működik ugyan polgárőrség, erdőőrök és mezőőrök is hazánk számos vidékén járőröznek, ám kellő törvényi felhatalmazás és védettség, valamint felszereltség hiányában gyakran még akkor sem tudnak hatékonyan fellépni, ha az egyre merészebbé váló bűnözők orruk előtt orozzák el a jószágot. További probléma, hogy e testületek tevékenysége nincs kellően összehangolva, így az energiák elaprózódnak, ahelyett, hogy összeadódnának.

A hatóság az orgazdákkal sem tud kellő eréllyel szembeszállni, hiszen mire odáig izmosodna a gyanú, hogy – például – házkutatásra kerülhetne sor, a lopott állatoknak addigra már hűlt helye. A rendszer zárt, tagjai jól felfogott érdekükből hallgatnak, így szinte lehetetlen felszámolni a bűnbandákat.

Ez az áldatlan állapot pedig borítékolhatóan felbátorítja a tolvajokat. Ma a gazdák jószerével csak a Jóistenhez fellebbezhetnek reménytelenségükben, mert nem tudják megvédeni javaikat, miként az állam eredetileg erre hivatott szervei sem. Idősebb Csótó Mihály keserűen vont párhuzamot a jelenkor és a régi világ közt, mondván, amikor csendőrök járták a határt, nemigen fordult elő állatlopás, s ha mégis, a kakastollas atyafiak gyorsan megfogták a tettest, az pedig nem úszta meg szárazon. A magára hagyott, védtelen magyar vidék elérte a tűréshatárt. Hallja meg, akit illet!

Ágoston Balázs