Ma a vallásosság mélyebb, személyesebb, mint korábban

– A számok alapján nem lehet valós képet alkotni a magyar nemzet vagy a magyar ifjúság vallásosságáról – állítja Osztie Zoltán, az Aquinói Szent Tamás Ökumenikus Közéleti Akadémia elnöke. – A korábban tapasztalható úgynevezett kultúrkereszténység valóban kopik. Csökken azoknak a száma, akik pusztán környezeti elvárásoknak megfelelve járnak templomba, gyakorolják vallásukat. Ám azt tapasztalhatjuk, hogy a mai vallásosság a korábbiaknál sokkal igényesebb, személyesebb, tudatosabb és mélyebb minden generáció, így a fiatalok körében is.

Osztie Zoltán úgy látja, a társadalomban zajló változások, a liberális, dekadens világ- és életszemlélet térnyerésével megnövekedett a hiteles keresztény közösségek szerepe. Az egyházak küldetésének egyik fontos eleme e közösségek megerősítése. E téren azonban nagyon nagy különbségek vannak a főváros és a kisebb városok vagy éppen a falvak között. Vidéken ugyan a személyesség erősebb a hívek és a lelkipásztor között. Ám ott a történelmi keresztény egyházaknak kevés az erejük ahhoz, hogy a közösségeket fenn tudják tartani. Ez nem is várható el igazán ott, ahol egyetlen lelkipásztorhoz nyolc-tíz település tartozik. Budapesten viszont nagyon erőteljesen jelen vannak, virágoznak a lelkiségi mozgalmak és ifjúsági csoportok, a hívek közösségei. Különösen azokban a kerületekben, például a budai plébániákon, ahol sok a nagycsaládos, képzettebbek, igényesebbek az emberek, fogékonyabbak a spirituális, emelkedett lelkiség iránt. Ez a mai társadalmakban korántsem egyszerű, a környezeti hatások nem kedveznek az elmélyült lelki életnek. Azzal Osztie Zoltán is egyetért, hogy ilyen körülmények között óriási szerepük van a családoknak. Ám úgy véli, mint az élet más területein is, e téren szintén polarizálódott, sőt kettészakadt a társadalom. Van egy igényes, keresztény lelki alapokon álló réteg, amely megőrizte a szavak eredeti értelmét. A család szó számukra a hagyományos értelemben vett családot jelenti, noha évtizedek óta zajlik a szórablás a liberalizmus képviselői részéről. Ez nem mást jelent, mint hogy az olyan évszázados élettartalomra támaszkodó keresztény fogalmakat, mint a család, eltorzították, megmásították, ellenkezőjükre fordították vagy más kifejezéssel helyettesítették. Részeként annak az össztűznek, amivel likvidálni akarják a keresztény társadalmakat, amelyek akadályozzák az új, liberális világrend megvalósítását. Hiszen a keresztény identitás három alappillére az Isten, haza, család, vagyis azok az alapértékek, amelyek a nemzetállamok alappillérei is egyben.

– De köszönjük szépen, jól vagyunk – mondja Osztie atya –, a kereszténység még védi az emberiség támadás alatt álló bástyáit, közöttük a családot, amely felkészíthet az emberhez méltó életre. Ezt egyre többen így látják, ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi tíz évben emelkedett a megtérő fiatalok száma.

Visszatérnek az elkóboroltak

Abban egyetértenek a kutatók, hogy a vallásos nevelésben részesülő fiatalok ugyan gyakran „elkóborolnak”, átmenetileg hátat fordítanak a vallásgyakorlásnak, ám idővel, a húszas éveik végén, a harmincas éveik elején rendszerint visszatérnek hitükhöz. Mint Osztie Zoltán mondja, ez a pszichológia által leírt folyamat része. Hiszen a tizenéves lázad a családi szokások és lelkiség ellen, kipróbál egy sor olyan dolgot, ami szemben áll az otthonról hozott értékekkel. Elsodorják saját életének eseményei, a kortárs csoportok értékvilága. Hite megőrzésében nem segítenek azok a támadások sem, amelyek a hagyományos történelmi egyházakat érik a nyugati világban. Ilyen helyzetben a szülők nem tehetnek mást, mint hogy imádkoznak azért, hogy ebben az időszakban a felnőtté válással küzdő gyermeket ne érjék visszafordíthatatlan torzulást okozó hatások, és ne kapjon életre szóló sebeket. Ilyenkor vigasztalást jelenthet a szülőknek, hogy ha van hová visszatérni, akkor a fiatal visszatér a családhoz, ahhoz az értékrendhez, amiben nevelkedett.

A lelkipásztor szerint ezt a nehéz folyamatot segítik azok a változások, amelyek a jobboldali kormányzásnak köszönhetően bekövetkeztek az utóbbi tizenkét évben. Érezhetően megnőtt az egyházak, a vallásos élet presztízse. Örvendetes az is, hogy az iskolai hittantanításnak hála az ifjú generációknak a korábbiaknál lényegesen több ismeretük van az evangéliumi tanításokról. Korábban az ismerethiány is sokakat távol tartott a vallástól. Ám Osztie Zoltán úgy véli, sok helyen komoly problémákat okoz, hogy a hitoktatás kikerült a plébániák hatóköréből, pusztán egy lett a tanórák sorában, amelynek színvonalát alapvetően meghatározza a hitoktató pedagógiai, teológiai felkészültsége. A lelkipásztor szerint a mai gyakorlat akkor lenne igazán gyümölcsöző, ha a tanórák mögött ott állna a család, keresztény értékrendjével, életmódjával, és ott állnának a gyülekezeti közösségek is, amelyek biztos hátországot, stabil értékrendet kínálnának a kamaszkor terheivel birkózó tizenéveseknek.

Osztie Zoltán úgy látja, a papságnak jelen kell lennie a közéletben, része küldetésének, hogy részt vegyen a társadalmi folyamatok alakításában. Az Aquinói Szent Tamás Ökumenikus Közéleti Akadémiát is ez az eszme hívta életre három éve. Mert az új generációt is csatasorba kell állítani a közélet szolgálatában.

Nagy Milán közgazdász az életével is példázza a fenti igazságokat. Hitéleti nevelése nagymamája kezében volt, vele járt szentmisére, ő vezette el az elsőáldozásig, a bérmálkozásig. Mint mondja, már a középiskola utolsó éveiben is vékonyodni kezdtek a szálak, amelyek a gyülekezethez kötötték. Ezt ő azzal magyarázza, hogy vidéken sok helyen nincsenek meg a keresztény fiatalokat összefogó közösségek, hiányzik az élő kapcsolatuk az egyházzal. A vallásgyakorlástól való teljes elszakadása azonban akkor következett be, amikor Budapestre került műegyetemi hallgatónak. A kollégiumi lét, a főváros nyújtotta számtalan lehetőség izgalmas volt ugyan, de ezzel megszűnt az a keretrendszer, amelyen belül az ember valóban mélyen megélheti hitét. Már kézhez kapta a diplomáját, amikor egyáltalán értesült róla, hogy az egyetemen is működik keresztény ifjúsági közösség. Nagy Milán éppen az információ hiányában látja egyik okát annak, hogy sok fiatal hűtlen lesz hitéhez, a keresztény életformához. Ám mint állítja, ő szerencsésnek mondhatja magát. Az akadémia segítségével sikerült visszatalálnia a gyökerekhez, és eszközöket kapott ahhoz, hogy a hétköznapi életben és mikroközösségében is képes legyen kiállni keresztény értékei mellett.

A szülők felelőssége

Péter Alfonz László az erdélyi Sóvidékről került a budapesti Aquinói Szent Tamás Ökumenikus Közéleti Akadémiá­ra. Úgy érzi, az ott tanultak, valamint a határon túli magyarlakta területekre szervezett tanulmányutak hozzásegítették, hogy megismerje más vidékeken élők világszemléletét, hagyományait. Ezt a tudást mindenképpen hasznosíthatja a munkája során is: idegenvezetőként dolgozik a parajdi sóbányában. A tanulmányutakon és szűkebb környezetében azt tapasztalta, hogy a fiatalok nagyon nyitottak és érdeklődők a hit dolgai iránt. Ám cserkészként úgy látja, nincs bennük elegendő türelem, kitartás és felelősségvállalás. Mindez nehezíti az elmélyült vallásgyakorlást. Ezzel is magyarázható, hogy sok a valláselhagyó a fiatalok körében. Sokan pedig a városokban elszaporodott szekták és keleti vallások bűvkörébe kerülnek.

Megint másokat pedig elragad az anyagi javak utáni vágy, különösen mert egy magyar fiatalnak Erdélyben nincs annyi lehetősége, mint román nemzetiségű kortársainak. Ezt a késztetést nincs ami kiegyensúlyozná, hiszen, különösen vidéken, hiányoznak a megtartó közösségek. Így sok fiatal külföldön keresi a boldogulást, otthon az öregek magukra maradnak, míg az ifjak szintén magukban hányódnak a világban. Péter Alfonz László szerint ilyen körülmények között óriási felelősség nehezedik a családokra. Különösen azért, mert a kommunizmus évtizedei alatt tilos volt a vallásgyakorlás, így sok család hagyta el a hitet. Most az a feladat hárul a szülőkre, hogy a megszülető gyermek helyett megtegyék az első lépéseket Isten, az evangéliumi tanítások felé azzal, hogy gyermeküket a keresztség szentségében és vallásos nevelésben részesítik. A gyerekek csak így kaphatják meg azt a szilárd lelki, erkölcsi alapot, ami végigkíséri őket egész életükben.

Az egyház él

Lejárt a népegyházak kora, állítja dr. Taczman Andrea nyelvész, aki két év németországi missziós munka és az akadémia elvégzése után ma HR-szakemberként dolgozik egy világcégnél.

– Szembe kell néznünk e ténnyel. Ilyen körülmények között rendkívül megnövekedett azoknak a kisközösségeknek a felelőssége, szerepe, amelyek a szeretetkapcsolat révén képesek bevonzani azokat a fiatalokat, akik fogékonyak az evangé­liu­mi tanításokra, úgymond kereső állapotban vannak. Mert nagyon sokan tartoznak e körbe a húszas-harmincas korosztályban, akik elveszettnek érzik magukat az egyre kaotikusabbá váló világban.

Mint Taczman Andrea mondja, könnyebb megszólítani azokat, akik hoznak otthonról valamilyen ismereteket az evangéliumi tanításokról, a spirituális létről. Akik nem támaszkodhatnak ilyen alapokra, azoknak nehezebb a dolguk. Könnyen elveszhetnek a világ által kínált fals, bár boldogságot ígérő utak között. Éppen ezért óriási a jelentősége a hívő fia­talok tanúságtételének, közéleti szerepvállalásának. Az ő példájuk vonzó lehet az útkereső, mélyebb lelkiségre vágyó társaik számára.

Nyelvészként egy különleges szempontra is felhívja a figyelmet Taczman Andrea. Mint mondja, Jézus tanítása, az evangéliumi értékrend nem változott az eltelt kétezer évben. Ám a világ igen: meg kell találni azt a gondolatiságot, azt a nyelvi stílust, amivel érthetővé, vonzóvá lehet tenni a tanítást a fiatalok számára is. Hiszen a keresztény közösségeken belül közismert teológiai szakkifejezéseket ők nem értik. Ma szükség van kreativitásra, sőt humorra is, hogy a tanítások a közös nevetés, az életöröm által jussanak el az emberekhez. Hiszen maga az evangélium is azt jelenti: örömhír.

– Ennek az örömnek kell sugároznia belőlünk is, ha el akarjuk érni az új generáció tagjait – állítja Taczman Andrea.

Mint mondja, a mai világban óriási a jelentőségük az olyan, százezreket vonzó, megrendítő lelkiségű eseményeknek is, mint amilyen a tavalyi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus volt, amely megmutatta a hívő közösségek nagyságát, az egyház erejét. És amelyen kézzelfoghatóvá vált, hogy minden támadás ellenére az egyház él, és az országhatárok, a nyelvi különbözőségek ellenére Krisztus összeköt minden keresztény embert, akárhol lakjon is a világban.

Az Egyház és fiatalok című mellékletünk további cikkei ide kattintva olvashatók.