„Ma is sátrat állítanék”

– Főiskolai tanár, sokat publikáló irodalomtörténész, népnemzeti politikus, de még a rendszerváltás körülményeit kutató intézet igazgatója is lehet jó néhány rátermett és kitartó polgárból, viszont a pártállami rezsimet leváltó tömörülés első választott vezetője csak egy ember lehetett.

– Eddigi életem során valamennyi beosztásomban jól éreztem magam, és visszagondolva mindegyik hozott eredményeket is, kivétel a politika, mert annak hozadékát a kezdeti éveket leszámítva őszintén szólva kevésnek, hiányosnak és hosszú távon eredménytelennek ítélem.

– Nem ilyennek gondolta a jövőt, amikor Lezsák Sándor kertjében kétszer is felállítottuk a nemzet sátrát, mert az elsőt szétverte egy váratlan vihar?

– Nem bizony, mondom mai fejjel, de akkor még tele voltam izgalommal, várakozással, hiszen amikor Csurkával, Für Lajossal, Csoórival meg Fekete Gyulával kigondoltuk az egészet és megkértük Le­zsák Sanyit, hogy mit szólna, ha az ő vidéki udvarában jelentenénk be az MDF megalakulását, hát fogalmam sem volt róla, kik jönnek majd el többen egy eldugott falucska tanítójának kertjébe: kommunistaellenes, nemzeti gondolkozású barátaink vagy a Kádár-adminisztráció titkosszolgálatának munkatársai? Azért kényszerültünk Sándor portájára, mert köztérre vagy középületbe ilyen rendezvényre nem kaptunk volna hivatalos engedélyt. Ezért tartottuk a születésnapi bulit magántulajdonban.

– Felesleges volt az izgalom, mert annyian érkeztünk, hogy be sem fértünk abba a nagy, kopott katonai sátorba, és a civil ruhás besúgókon kívül az vezérelt bennünket, hogy változzon meg a rendszer.

– Igen, de vigyáznunk kellett, csak óvatosan, lépésről lépésre haladni, közelíteni és bírálni a hatalmat, mert egyikünk sem tudhatta, hogyan reagálnak. Haragosan, de elnézően vagy azonnal gumibottal? Azt már éreztük, elsősorban azok, akik ott voltunk, hogy gyengül, erodál gazdaságilag és pénzügyileg is a rendszer, de hogy mégis mentse a bőrét, mire képes, arról többnyire csak rossz emlékeink voltak. Az erőszakos beavatkozást illetően megnyugtató volt, hogy meghívásunkra Pozsgay Imre államminiszter is részt vett a tanácskozáson.

– Aztán az eső áztatta ponyva feslései alatt, falócákon meg rozoga Thonet-székeken szorongva zászlót bontott az MDF, majd megválasztotta Bíró Zoltánt ügyvezető elnökének, aki mire is gondolt akkor?

– Mire, hát arra, hogy hogyan tovább? Hogyan legyen a mozgalomból mielőbb rendszerváltó tömegpárt? Vezértémák kellettek, például a sajtó, az oktatás, a kisebbségek helyzete, majd pedig írott program, miközben Lezsák Sándorral már azt is eldöntöttük, hogy egy évvel később 1988-ban megrendezzük a második találkozót.

– Reményteli és dicső évek, de mi történt az alapítókkal, az eszmékkel? És mi történt az MDF-fel?

– Az alapítók, Joó Rudolf, Csurka, Csoóri, Csengey, Für, Fekete Gyula és mások meghaltak. Mára hárman maradtunk, Lezsák, Kiss Gy. Csaba meg én, de már mi is 80 körüliek vagyunk, úgyhogy velünk a lakitelki történetnek vége is lesz. Mostanában ha visszagondolok arra, mit akartunk és mit írtunk, mondtunk, képviseltünk, akkor azt kell mondjam, ahogyan a mostani Fidesz-kormány viselkedik és politizál, az nagyon sokban hasonlít a mi lakitelki szándékainkra és eszméinkre. Persze nem volt ez mindig így, gondoljunk csak arra, milyen útra tévedt a Fidesz az 1990-es években az SZDSZ ármánykodásának köszönhetően. Pedig akkoriban Csurkával meg másokkal kisebb összeget gyűjtöttünk a saját pénzünkből és adtuk át azzal a fiatal fideszes fiúknak, hogy minél előbb izmosodjon meg a közösségük. Aztán helyettünk mégis Kiss Jánoséknál kötöttek ki.

– De mégis megmaradtak.

– Az MDF, a Kisgazdapárt, a MIÉP sorra feloldódtak az időben és tönkrementek a civakodásban, igaz, a KDNP formálisan létezik, beolvadva a Fideszbe. Kétségtelen, a rendszerváltó MDF rettenetes halált halt, aztán hasonlóan a MIÉP is, pedig Csurkának, jóllehet olykor sarkosan politizált, sok mindenben igaza volt, amit napjaink történelme szomorúan bizonyít. Közben a Fidesz ezekből a marakodó, sebezhető pártokból ügyesen gyarapodott, hiszen Orbánék törpe formációként kezdték parlamenti pályafutásukat. Viszont az 1994-es választásokat követően karakteres és fegyelmezett, sőt tudatos építkezésbe kezdtek, szemben például Dávid Ibolyáék, Boross Péterék vagy akár Antall Józsefék erőtlen, tétovázó, sőt megosztó politizálásával, hogy az áruló Jeszenszky Gézákról, Bod Péter Ákosokról, Herényi Károlyokról vagy Pusztai Erzsébetekről elmarasztaló vélemény se essék. Ezek a folyamatok tönkretették az MDF-et. A legutolsó és legaljasabb lépés Lezsák Sándor kizárása volt, amit SMS-üzenetben közöltek, és amit Dávid Ibolya jegyzett.

– Jobban értettek a bomlasztáshoz, mint annak idején Palmer amerikai nagykövet vagy éppen Soros György?

– Pedig egyikük sem volt piskóta! Palmer azzal keresett meg az MDF első irodájában, egy V. kerületi építkezés felvonulási faházában, hogy neki személy szerint az SZDSZ szimpatikus, ezért azt javasolja, hogy álljunk össze velük, ami jó pont lehet Amerika szemében. Nyegle felvetésére nyeglén csak annyit válaszoltam, hogy az egy vállalhatatlan párt. Hasonló volt a helyzet Sorossal is, aki vacsorázni hívott a margitszigeti szállóba és a főétel előtt azzal kezdte, amivel Palmer abbahagyta, tudniillik hogy neki egyenesen a szíve csücske az SZDSZ, de az MDF-nek is szeretne segíteni, ezért ha összeállnánk egy párttá, akkor azt érdemesnek tartaná komoly pénzösszegekkel támogatni. Az lehet, mondtam neki, de mi az ön szíve csücskével, az SZDSZ-szel a büdös életben nem állunk össze, amitől Gyuri bácsi láthatóan megütődött. Udvarolt és ígért ő úgy gondolom a Fidesznek is, de rövid idő elteltével Orbán úgy hagyta ott az egész társaságot, mint Szent Pál az oláhokat. Gyanítom, ettől a csalódástól vannak dührohamai Sorosnak a mai napig. Mióta Orbán átvezényelte a Fideszt a jobboldalra, azóta lényegében azt cselekszi meg az országért jól, okosan, időnként elismerésre méltó kockázatokkal, ugyanakkor bölcsen, amit cselekednie kell és lehet.

– Kenyerünk javát megettük, talán most érezzük először azt mi, a kádárizmusban cseperedett korosztály tagjai, hogy végre jó és dicséretes magyarnak lenni.

– Pontosan erről van szó, és ne szégyelljük, hanem mondjuk is ki minden egyes nap, hogy jó magyarnak lenni, mert végre jól érezhetjük magunkat a bőrünkben a hazánkban! Persze akinek nem adatott meg kiélvezni a kommunizmus évtizedeit, az lehet, kinevet és kigúnyol bennünket, mert számára természetes, amibe született. Minket lelkesít az az irányvonal, amit Orbán a kisebbségi és a migrációs politikában, illetve az orosz–ukrán háború kapcsán képvisel; ahogyan a kormányával a gazdaságot és a belpolitikát alakítja, mert ez a szellemiség és helytállás a lakitelki sátorban is elfért volna. Abban sem hozott sok változást az idő, hogy mint annak idején az MDF-et, úgy a Fideszt is egyes nyugati országok vagy uniós szervezetek szívósan támadják, alázzák, antiszemitázzák, korrupcióval vádolják. Emlékszem, amerikai, angol, francia bértollnokok állandóan azt szajkózták, hogy nacionalisták, zsidógyűlölők meg irredenták vagyunk, és amikor visszakérdeztem, honnan veszik ezt a hülyeséget, akkor az SZDSZ-re, név szerint pedig Tamás Gáspár Miklósra, Konrád Györgyre, Pető Ivánra meg Haraszti Miklósra hivatkoztak. Szép kis társaság, sajnos kinevelt utódaikat ma is folyamatosan ott találjuk a balliberális oldalon a Gyurcsány házaspártól kezdve Cseh Katalinon, Ujhelyi Istvánon át Karácsony Gergelyig.

– Ezek szerint a rendszerváltás idején többek között Aczél György, Fekete János, Schultheisz Emil színfalak mögötti irányításával manipulálta az MSZP –SZDSZ sajtója és propagandája a közvéleményt, sőt a pártokat, köztük az MDF vezetését is?

– Igen, mondhatjuk ezt, hiszen még a néhai Antall József is meggyőződésem hogy liberális segítséggel és egyetértéssel került az ország élére. Létezett ugyanis akkoriban a Levendel László-féle politikai szalon, ahová rendszeresen eljártak az SZDSZ vezetői, újságírói, szimpatizánsai, de maga Aczél György is, aki jó haverja volt Levendelnek. Ott született meg a közös akarat Antall személyét illetően, amiben aztán Csoóri Sanyi közvetítő szerepet játszott. Érthető, ha ezek után a lakitelki sátor népnemzeti szellemisége kezdett kiszürkülni, átalakulni, hiszen Antall, Boross, Dávid Ibolya a régi keresztény középosztály képviselői voltak… lásd Lezsák Sándorék elűzését.

– Ezzel azt is állítja, hogy valójában Dávid Ibolyáék gyújtották fel a nemzeti sátort és számolták fel az MDF-et?

– Határozottan állítom, hogy igen. Ezt a veszélyt Lezsákkal és Kiss Gy. Csabával már az ellenzéki kerekasztal-tárgyalások során érzékeltük, amikor Szabad György meg Kónya Imre kevésbé karakteresen képviselte és érvényesítette követeléseinket.

– De miért hittek olyan sokan az SZDSZ-nek, amikor kommunista gyilkosok vagy azok fiai is ültek közöttük?

– Mert kitaláltak egy olyan antikommunista demagógiát, ami az átlagemberre nagyon is hatott. Például egy nyugaton élő magyar állattenyésztő a Hortobágyon járt lovakat vásárolni, és amikor Pestre jött, azt kérdezte tőlem, hogyan lehetséges az, hogy még a hortobágyi csikósok is SZDSZ-esek. Csak úgy, mondtam neki, hogy radikális hazugságokkal hülyítik őket folyamatosan.

– Mégis azt nyilatkozta a 2004-ben megjelent Azok a szép napok című riportkönyvemben, hogy a rendszerváltás sokkal jobbnak indult, mint amilyen lett. Majd hozzátette, pedig volt ennek az országnak egy nemzeti öt perce.

– Ha szimbolikusan is, de valóban volt egy nemzeti öt perc, amikor a megítélésünk olyan pozitív volt, elsősorban Amerikában, Németországban és Franciaországban, hogy kellő határozottsággal akár az ország adósságának eltörlését is sikerrel kérhettük volna. Ezeket a perceket 1988–89-re teszem, akkoriban Kohl, Thatcher és Bush szinte imádtak bennünket, csak nem kellett volna szégyenlősnek lenni. Nekem német politikusok mondták, ha Antall határozottan kérné, akkor az NDK-ra félretett márkamilliárdokból a mi 22 milliárd dolláros adósságunkra is jutna, de Antall nem kérte. Amikor ez a történelmi öt perc letelt, attól kezdve az ország sorsa folyamatosan külföldi kezekbe került.

– Az ilyen és ehhez hasonló politikát unta meg aztán Csurka, aki óva intett a hazánkat mézesmadzaggal körbekerítő nyugattól, később cakli-pakli az egész Európai Uniótól…

– Csurkának sok mindenben igaza volt, amiért annyira megutálták, hogy ki is zárták az MDF-ből, amire csak annyit mondott, hogy szép egyedül. A párt tagsága azért nem állt mellé, mert akkor már jócskán elsilányult, miközben az SZDSZ úgy mocskolta a MIÉP-et, ahogy a csövön kifért. Ami pedig az uniót illeti, az emberek valóban kényszeredetten szavazták meg, mert úgy érezték, egyszerűen nincs jobb.

– Azért sokan voltunk, akik ellene szavaztunk, ön miért döntött a csatlakozás mellett?

– Mert ha nem lépünk be, és ezért agitáltam mellette, akkor megint kialakult volna körülöttünk a kisantantnak megfelelő gyűrű, ami megfojtana bennünket. Ezért az egyetlen esélyt abban láttam, ha részt veszünk a nagy és igazságtalan nemzetközi rendszerváltásban és belépünk az unióba. Féltem, hogy elszigetelődve annyira bekerítenek bennünket, hogy moccanni sem bírunk.

– Csak a hátsó cselédlépcsőn mehettünk fel Brüsszelbe, hiszen egyenjogúságról a mai napig sem beszélhetünk. Most is a belépés mellett agitálna?

– Nem, ma már határozottan a kilépésre szavaznék, hozzátéve, hogy a környezetünkben majd minden ország uniós tag, és ha kilépnénk, minden bizonnyal ellenünk fordulnának. Mégis, a közelmúlt történései azt mondatják velem, hogy egy ilyen uniós bagázsban Magyarországnak keresnivalója nincsen, és ott kell hagyni őket, vagy megvárni, amíg ők rúgnak ki bennünket. Hogy miért? Mert amit az Orbán-kormány az ország érdekében nagyon helyesen tesz és képvisel, azt az unió irigy, ellenséges szemmel nézi, és csak idő kérdése, meddig tűri. Azt kell mérlegelni, mikor járunk jobban, ha kilépünk vagy ha kirúgnak? Ha megtörténik, akkor sem kell könnyeket ejteni, helyette tovább erősíteni a kapcsolatokat Ázsiával, Kínával, Oroszországgal, mert az valódi elismerést és hasznot hozhat a konyhára. Mást nincs mit tenni, különben fel kell adni a migráns- és energiapolitikánkat, és akkor a szuverén nemzetpolitikáról és a keresztény értékrendről még szót sem ejtettünk. Azt már nem! Nem féltem Orbánt.

– Ebben a korban és ezzel az ésszel ha Lakitelken ismét sátrat kellene állítani, elmenne, megint részt venne benne?

– Persze, hogy elmennék és igen, megint hajtogatnám a ponyvát, ahogy a lelkes cserkészek szokták, de az a sátor és az a fórum már egészen másról szólna, mint 35 esztendeje, sőt igazából egy látványos demonstráció lenne a hatalom nemzetmegtartó politikája mellett.