– Kevesebb mint egy évvel ezelőtt Loppert Dániel egy volt a számtalan, még tinédzser korú egyetemi hallgató közül. Majd ellátogatott a Művészetek Völgyébe, ott hazaárulónak nevezte Medgyessy Pétert, 2003. március 15-én pedig már ünneplő polgárok tízezrei elé áll ki, hogy megossza velük gondolatait. Sztár lettél?

– Az életem mindenképpen sokban változott, azonban szeretném hangsúlyozni, hogy én elsősorban még mindig Loppert Dániel egyetemi hallgató vagyok, és csak másodsorban vagyok az, aki hazaárulónak nevezte a jelenlegi kormányfőt és ezért bíróság elé citálták.

– Többet lógsz azóta órákról politikai elfoglaltságokra hivatkozva?

– Múlt héten például sokat lógtam, de ez nem igazán fontos. Sokkal inkább fontos az, hogy amikor véget ért ez a történet, vagy- is amikor felmentettek a bíróságon, úgy gondoltam, ez az én életemben egy szép kis győzelem, amellyel lezárul egy szakasz, és soha többé nem kell vele foglalkoznom. Ezzel szemben mi történt? Röviddel a felmentésem után ellátogattam a Terror Házába, s ott egy idős néni elkapta a kezemet, megszorongatta, és azt mondta: „Danikám, imádkoztunk magáért, nagyon szeretjük magát.” Igazából ekkor tudatosodott bennem, hogy a bekiabálást és annak következményeit nem tudom meg nem történtté tenni. Nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna, mintha ezt átugorhatnám és ugyanúgy folytathatnám az életemet, mint ahogyan ezt megelőzően éltem. Furcsa módon: számítanak rám az emberek, s talán szeretnek is. Másrészt pedig tovább folytatódnak a felségsértési perek, mint Barna Tibor vagy Bayer Zsolt esetében is láthatjuk, vagyis valódi győzelmet nem tudtam elérni. Az én felmentésem csak a saját életemben jelentett győzelmet.

– Említetted, hogy szeretnek téged az emberek, azonban valószínűsíthető, hogy nagyjából ugyanennyien vannak, akik egy kotnyeles, szemtelen gyereknek tartanak. Negatív megnyilvánulásokat tapasztaltál?

– Biztos legalább annyian vannak, akik utálnak, mint akik szeretnek, de szerencsére a gyűlölettel nem találkoztam.

– Az egyetemen sem? Minden évfolyamtársad jobboldali érzelmű?

– Ezt túlzás lenne kijelenteni. Az azonban elmondható, hogy aki közülük eddig nem volt ellenzéki, az én ügyem után szinte az lett. Érdekes módon, aki kormánypárti, ebben az ügyben az is egyetért velem. Magyarországon szeretik azt játszani az emberek, hogy létezik egy jobb-, illetve baloldali tábor, holott valójában csupán demokratikus és antidemokratikus erők léteznek. Nincs értelme semmiféle vitának akkor, amikor egyszerűen kinyithatjuk a történelemkönyveket, és azokból egyértelműen kitűnik, ki mit tett a 90-es évek előtt.

– Figyeled az utcán szembejövő emberek szemvillanását azóta, hogy megismerhették az arcodat, a nevedet?

– Eleinte nagyon zavarban voltam, sőt valójában mind a mai napig zavarban vagyok. Zavarban voltam néhány perce a Mátyás-templom mellett felállított színpadon is. De rájöttem, hogy nem járhatok lehajtott fejjel, kerülve a tekinteteket; mindenkinek a szemébe kell néznem, még akkor is, ha onnan nem a feltétlen támogatást olvasom ki. Ez elől nem futamodhatok meg, inkább keresni kell a kapcsolatot.

– Vágytál erre? Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja neked, nemsokára már rengetegen felismernek az utcán, örültél volna neki?

– Vágyni nem vágytam rá, de melyik az a gyerek vagy fiatalember, aki nem állna ki örömmel március 15-én, Petőfi Sándor ünnepén egy kokárdával a szíve fölött, több tízezer ember előtt, hogy akár csak egy mondatot is elmondhasson? Nyugodtan mondhatom: ennek végtelenül örülök. Sokan próbálják azt sugallni, hogy én egyfajta sztár lettem, de egyelőre nekem már a helyzet is furcsa, hogy az emberek megismernek. Nem rossz, nem is feltétlenül jó, egyszerűen furcsa.

– Nem tartasz attól, hogy amilyen gyorsan felkerültél a címlapokra, bekerültél az újságokba, televízióba, ugyanolyan gyorsan el is tűnhetsz onnan?

– Amíg valamit is segíteni tudok a konzervatív oldalon a jelenlétemmel, a létező vagy nem létező tehetségemmel, addig nagyon szívesen szerepelek. Amikor már nem tudok mit hozzáadni a demokratikus erők harcához, akkor jobb, ha nem vagyok előtérben.

– Milyen gyakorlati segítség az, amit te nyújtasz, nyújthatsz?

– Jelenleg egy olyan polgári kör megalakításában veszek részt, amely kifejezetten a fiatalokat célozza meg. Az alapvető gondolat az volt, hogy el kell érni: a fiatalok ne csak egyenként lázadjanak, próbálják meg valamilyen módon kifejezni a véleményüket, hanem kezdjük el őket egységbe tömöríteni, valahogyan kapcsolatot teremteni közöttük. Az ötlet valójában Lúdas Matyi szellemiségéből indult ki, hiszen ő egy rendkívül rafinált figura volt, aki nem doronggal torolta meg sérelmeit Döbrögin, hanem nagyon ügyesen kijátszotta őt, s így szolgáltatott igazságot. Lúdas Matyi eszközei ma sem lennének agresszívak – ő nem zárna le egy hidat, sokkal inkább fordítaná Döbrögi saját eszközeit az uraság ellen. A polgári körünkben egyelőre nagyjából tíz ember vesz részt, ők mind a barátaim. Terveink szerint kéthetente szerveznénk találkozókat, amelyekre olyanokat hívnánk el, aki megosztanák velünk saját, a kommunizmus évtizedei alatt szerzett tapasztalataikat. Felvettük már a kapcsolatot Wittner Máriával és az Inconnu Csoport tagjaival is. Nem feltétlenül politizálni szeretnénk, mert a fiatalok meglehetősen gyorsan beleunnak az úgynevezett kocsma-politizálásba. Sokkal inkább szeretnénk velük személyesen megismerkedni, s meghallgatni, szerintük is ez volt-e a legvidámabb barakk. Vajon igaz-e az, amit több idős embertől hallunk, hogy a rendszerváltás előtt jobb volt az élet Magyarországon? Ezzel kapcsolatban nekünk nem lehetnek személyes tapasztalataink, azért nagyon fontos, hogy megkérdezzünk általunk tisztelt embereket, nekik hogyan teltek a hetvenes-nyolcvanas évek. A fiatalság mindig képes a jó értelemben vett lázadásra. Ennek a lázadásnak pedig kohéziós ereje van, amely erő összefogja őket. Ami a hetvenes években a fiatalok számára a szexuális forradalom volt, az számunkra most egy egészen más dolog. A hetvenes évek fiataljai és a ma fiataljai között egyrészt nagy hasonlóság, másrészt borzasztó különbség van. Akkor le lehetett kenyerezni a fiatalokat azzal, hogy mehetnek és tehetik, amit akarnak; nekünk, 2003-ban élő magyar fiataloknak ez egyszerűen kevés. A fiatalság nagy része már nem talál valódi tartalmat ezek mögött az ultraliberális elvek mögött. A fiatalok ma már nem azzal lázadnak, hogy kiállnak meztelenül az utcára, sokkal inkább felülnek egy buszra, és meglátogatják erdélyi rokonaikat. Ma az számít lázadásnak, ha egy fiatal kimondja: hisz Istenben, nemzetben gondolkozik és mértékletesnek, konzervatívnak tartja magát, hiszen ezek ugyanolyan szitokszavaknak számítanak, mint a hetvenes évek elején a szex volt. Mostanra teljesen megfordult a helyzet. Különös élmény, amikor egy-egy találkozón vagy polgári rendezvényen szembejön velünk egy fiú vagy lány, akit talán korábban láttunk már az egyetem folyosóján, de csak ilyen alkalmakkor jövünk rá, hogy ő sem a Big Brothert nézi, hanem a Demokratát olvassa vagy a Karikás együttes zenéjét hallgatja, vagyis hasonló értékrendet tart hozzá közelállónak, mint mi. Bevallom, egy-egy valóság show-t én is megnéztem, hiszen egyfajta tudományos kísérletnek tekintettem, ami a maga undorító módján megmutatta, hol tart ez az ország, milyen erkölcsi határok uralkodnak a mi társadalmunkban. Talán kellett ez a fajta görbe tükör ahhoz, hogy sokan rájöjjenek: ez így nem mehet tovább. Úgy emlékszem, Seszták Ágnes egyik cikkében olvastam először, hogy lényegében megbukott a Big Brother és megbukóban van a Való Világ is, mert az emberek nagy része felállt és azt mondta: nem kérnek többé ebből a gusztustalanságra, igénytelenségre, gátlástalanságra épülő világból.

– A polgári körötökben meghallgatjátok idősebb és minden bizonnyal jóval tapasztaltabb emberek gondolatait, okosodtok – mi a következő lépés? Szerepel terveid között az, hogy részt veszel a nagypolitikában is?

– Nem, egyelőre semmi hasonló szerepet nem szánok magamnak. Nem hiszem, hogy nekem vagy akár a mi polgári körünknek ez lenne a feladata. Nekünk most meg kell találnunk egymást, össze kell barátkoznunk, magukat jobb- és baloldalinak tartó fiataloknak is, hiszen a jelenlegi kormány nem baloldali, sokkal inkább technokrata, a baloldali érzelmű fiatalokat megszólítani képtelen kormány. Meggyőződésem, hogy a baloldali fiatalok számára is lesznek olyan információink, amelyeket érdekesnek találnak majd. Én filozófia-történelem szakra járok, a filozófia szinte köszönő viszonyban sincs a politikával. Ami a politikában történik, lényegében nem is méltó a filozófiához. Komoly kérdés számomra jelenleg, hogy maradjak-e egy visszahúzódó, magában filozofálgató, szinte dogmatikus ember, aki valójában vagyok, vagy vegyek erőt magamon, s lépjek ki a világba, az emberek közé. A politika most csak annyira érdekel, hogy mindennap elolvasom az újságokat, meghallgatom a híreket, beszélgetek ezekről a barátaimmal, de hogy ennél komolyabban valaha is akarok-e majd foglalkozni vele, még nem tudom. Annak ellenére, hogy a legfiatalabb politikával foglalkozó közéleti személyiségnek tartanak ma Magyarországon, még csak másodéves egyetemista vagyok, bőven van időm eldönteni, mi legyen életem fő csapásiránya. A politika jelenleg egy mellékvágány, szinte szórakozás, hiszen csodás élmény ilyen sok emberrel találkozni, megismerkedni, beszélgetni, de a legfontosabb célom most a diploma megszerzése. Nem vagyok politikus, csak egy srác, aki belecsöppent ebbe a világba, és rendkívül zavarban érzi magát, miközben próbál úgy kinézni, mintha nem így érezne.

– Néhány perccel ezelőtt először Voltaire-től idéztél tízezrek előtt, majd megkaptad a Szabadság-díjat. Meglepett?

– Nagyon. Nem számítottam még csak hasonlóra sem. Mint a színpadon el is mondtam, felemás érzelmekkel viseletetek a díjjal szemben, hiszen nagy baj lehet egy olyan országban, ahol díjat osztanak azért, mert valaki kimondja a véleményét. Amennyire tudom, a díj odaítéléséről döntő kuratórium elnöke Szörényi Levente volt. Bár a díjat egyedül én kaptam, fontos tudni, hogy megemlítették még a Sajtóklub tagjait, aztán Kondor Katalin elnök asszonyt és Kerényi Imrét is.

– Ha vissza tudnád forgatni az idő kerekét úgy, hogy a következményekkel tökéletesen tisztában vagy, és holnap reggel indulnál el a Művészetek Völgyébe, ahol ismét megjelenne Medgyessy, akkor is újra ilyen vehemensen adnál hangot nemtetszésednek?

– A bekiabálásommal kapcsolatban édesapám fogalmazott meg egy nagyon egyértelmű gondolatot. Ő azt mondta, hihetetlenül kicsi különbség van a tragédia és a komédia között. Hiszen komédia, ha egy valamikori kommunista titkos ügynök miniszterelnöknek jelentkezik, de az már tragédia, ha meg is választják, s ennek ellenére bevonul a kapolcsi fesztiválra ünnepeltetni magát. Nem arról van szó, hogy én elhatároztam volna: odakiabálok neki. Ez egy belülről jövő, teljesen ösztönös cselekedet volt. Egyszerűen nem tehettem mást. Amikor az emberek odajönnek hozzám gratulálni, akkor ezt azért tartom furcsának, mert pontosan tudom: ha ők akadtak volna bele ebbe az emberbe, pontosan ugyanazt tették volna, amit én. Nincs választási lehetőség: megteszem vagy sem. Ha most egy nappal az eset előtt járnánk és tudatában lennék a tettem minden következményének, akkor sem tudnék másképp tenni, hiszen akkor az már nem én lennék, hanem egy másik ember.