Több egészségbiztosítási rendszerhez próbálták már idomítani a magyarországit, legutóbb a holland és a szlovák példa lebegett megvalósítandó célként a balliberális döntéshozók szeme előtt. A jelentős mértékben üzleti alapon működő, több-biztosítós rendszerek érthetően vonzották az egykor szabad demokrata irányítású tárca vezetőit. Pedig ők is pontosan tudhatják, hogy a biztosítók száma vagy a nemzeti kockázatközösség jellege csak egy a megannyi mozaikkocka közül, amiből kirajzolódik egy egyszerre szolgáltatásorientált és betegbarát, ugyanakkor szolidáris egészségügyi rendszer.

Pontozásos vereség

A legfrissebb adatok alapján a 33 vizsgált európai egészségügyi rendszer rangsorában a magyar a huszadik helyen áll. A jelentést a Health Consumer Powerhouse kutatóközpont készítette, amelyet az idei Európai Egészségügyi Fogyasztói Index részeként hoztak nyilvánosságra. A kutatás hat területet vizsgált. A betegjogok biztosítása és a betegtájékoztatás terén Dánia áll a legelőrébb, Magyarország (Svájccal, Norvégiával, Luxemburggal és Litvániával) holtversenyben a 7. Az e-egészségügyben (e-vények, elektronikus időpontfoglalás, a betegek adatainak elektronikus továbbítása és így tovább) Portugália vezet, hazánk (Észtországgal és Svájccal holtversenyben) a tizenkettedik. A várólisták Albániában, Belgiumban, Németországban és Svájcban a legrövidebbek, Magyarországot még hat állam (Ausztria, Ciprus, Franciaország, Macedónia, Izland és Hollandia) megelőzi.

Az igazi bajok nem is itt, hanem a legfontosabb területeken, azaz az eredményesség, a szolgáltatások száma és elérhetősége, illetve a gyógyszerellátás területén kezdődnek. Az eredményesség vizsgálatánál többek között a szívinfarktusos esetek halálos kimenetelét, a gyermekhalálozást, a rákos betegek túlélési esélyeit követték figyelemmel. Svédország lett az első, Magyarország mindössze a 28. helyezést érdemelte ki, csak Albániát, Bulgáriát, Macedóniát, Romániát és Szlovákiát tudta megelőzni.

A szolgáltatások esetében a kutatóintézet sok egyéb mellett az emlőrákszűrés gyakoriságát, a paraszolvencia elterjedtségét, a veseátültetések számát vizsgálta, illetve azt, hogy a fogászati szűrés részét képezi-e a közegészségügynek. Magyarországot 22 ország is maga mögött hagyta, és sovány vigasz, hogy Szlovákia, Macedónia és Lengyelország is ugyanannyi pontot ért el. A gyógyszerellátás terén csak 11 ország előzte meg hazánkat, de mégis csak a középmezőnybe került, mert Horvátországot, Csehországot, Észtországot, Izlandot, Olaszországot, Norvégiát, Portugáliát és Szlovéniát is azonos szinten értékelték.

Az összesített listát a klasszikus több-biztosítós modellt alkalmazó Hollandia (a maximális 1000 pontból 875-öt ért el) vezeti, mögötte a második helyen egy (az adóbevételeken alapuló) klasszikus állami modellt futtató Dánia (819) áll, őt Izland (811) és Ausztria (795) követi. Magyarország (tavalyhoz képest hat helyet visszaesve) csak a huszadik (633). Ezzel régiós vetélytársaink között Csehország és Észtország mögé került ugyan, de Szlovákiát (az üzleti alapon működő, több-biztosítós rendszer a 28. helyet érdemelte ki), Lengyelországot, Litvániát és Lettországot is megelőzte. A rangsort Románia (489) és Bulgária zárja (448).

Gyógyír receptre

Sok mutatórendszer létezik még, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy bár Magyarországon az elmúlt években leginkább vitatott kérdésekre népszavazásokat szerveztek (kórházprivatizáció), vagy kormányok buktak bele (szociális népszavazás a vizitdíj és a kórházi napidíjról), esetleg a legintenzívebb szakmai viták folytak róluk (az egészségügyi modellek kérdése), egy jól működő országos egészségügyi rendszer kialakításához és fenntartásához ezeknek a kérdésnek a tisztázása csak szükséges, de nem elégséges feltétel. Ilyen mérce például az egészségügyi kiadásoknak a GDP százalékában kifejezett mértéke, amely Magyarország esetében nemcsak európai, de világviszonylatban is átlagos értékeket mutat, már a rendszerváltozás óta, mind a magán-, mind az állami kiadások tekintetében.

A fentiekből nyilvánvalóvá válik az is, hogy miért vágta nagy fába a fejszéjét az Európai Unió, amikor tervbe vette, hogy egy határokon átnyúló ellátási rendszert vezetne be, és lényegében harmonizálná egymással az egyes tagállamok egészségügyi rendszereit. A több-biztosítós egészségügyi rendszerek (Franciaország, Németország, a Benelux-államok, Ausztria, Csehország, Szlovákia) között legalább akkora különbségek vannak, mint közöttük és az egybiztosítós rendszer mellett voksoló országok (Szlovénia, Magyarország, Lengyelország, a balti államok) által alkalmazottak között. És akkor még nem ejtettünk szót a speciális brit állami egészségügyi rendszerről, az Olaszországban és a skandináv államokban létező, területi önkormányzati rendszerhez kötött egészségügyről, vagy a Spanyolországra, Portugáliára és Görögországra jellemző vegyes rendszerekről.

Svédországban az általános adózásból finanszírozzák a rendszert, van vizitdíj és kórházi napidíj, és a lakosság alig egy százaléka rendelkezik magán-egészségbiztosítással. Írországban ellenben ugyanez az arány közel 50 százalék. Franciaországban és Hollandiában pedig 90 százalék feletti – mégis, a két ország egészségügyi rendszere alig hasonlítható össze Svájcban virágoznak a magánbiztosítók, a lakosság népszavazáson vetette el az egybiztosítós rendszer bevezetését.

Magyarországon viszont éppen ellenkező előjelű ellenérzés alakult ki a kormányzat (több-biztosítós modellt bevezetni akaró) törekvései ellenében. Miközben ismert, hogy a balliberális kormányzat is egy sajátos „öszvér”-megoldásban gondolkozott.

Európán kívülről is lehetne sorolni a példákat. Az Egyesült Államok horribilis összegeket költ az egészségügyére (a világon az egyik legtöbbet saját gazdasági össztermékéhez viszonyítva), mégis a lakosság 10-15 százaléka nem rendelkezik biztosítással. A szintén a több-biztosítós modellt választó Chilében egy kettészakadt társadalom és a megnövekedett működési költségek az intő jelek.

A végcél persze mindenki számára ugyanaz: az egészségesen és minél aktívabban és termékenyebben eltöltött életút biztosítása. Magyarországon egyszer biztosan jó lesz majd a betegek elektronikus tájékoztatása, lerövidülnek majd a várólisták és egyszer eltűntté nyilvánítják a hálapénz intézményét. De amíg az életkilátások sokkal rosszabbak, mint az európai átlag, amíg az átlagéletkor, a férfiak halálozási arányszáma, a rákos megbetegedések száma a jelenlegi szinten marad, addig haszontalan iromány minden statisztikai tábla, szakértői elemzés és kutatóintézeti jelentés. Mert a „modernizációt” gyakran nem elsősorban a külföldi minták változtatás nélküli átvétele jelenti, hanem inkább a gondolkodás, az életmód és az életfilozófia megváltoztatása.

Magyarország mintha évtizedek óta depressziós lenne és ez tükröződik vissza a mind rosszabb eredményeket mutató egészségügyi rangsorokban is. Ha népegészségügyről van szó, egy figyelmeztető adat: az Egészségügyi Világszervezet becslése szerint 10 év múlva a szívbetegségek után a depresszió lesz a második leggyakoribb megbetegedés, és mindez az egészségügyi kiadásokban is jelentkezni fog. Nálunk mintha már most (ha áttételesen, közvetve is, de) jelentkezne.

Monostori Tibor