Orbán Viktor múlt héten mutatta be leendő kormánya tagjait, ám a külügyminisztert már korábban megnevezte Martonyi János személyében. A kijelölt miniszterelnök hazánk nemzetközi tekintélyének helyreállítását várja tőle. E téren komoly kihívás lesz Magyarország számára az Európai Unió soros elnökségének átvétele jövő januárban, amire a felkészülés már most gőzerővel zajlik, immár kormányzati eszközök segítségével is. A magyar EU-elnökség egyik kiemelt célja a Duna-stratégia kimunkálása és elindítása.

A Duna menti országok kapcsolatainak szorosabbra fűzése nem újkeletű gondolat, azt már gróf Széchenyi István is szükségesnek tartotta, de az 1848-as események ellehetetlenítették a térségi együttműködést.

Nem sokkal később viszont az Oroszország, illetve Anglia, Franciaország, Törökország és a Szárd-Piemonti Királyság között lezajlott krími háborút lezáró 1856-os párizsi béke egyik fontos kitételeként a felek nemzetközi közlekedési útvonallá nyilvánították a Dunát, szabaddá téve ezáltal a hajózást és a kereskedelmet. A megállapodás betartása és gyakorlatba ültetése fölött az Európai Dunai Bizottság volt hivatott őrködni, melynek jogutódja a napjainkban is tevékenykedő, történetesen budapesti székhelyű Duna Bizottság.

Tagországai (Ausztria, Bulgária, Horvátország, Magyarország, Moldova, Montenegró, Németország, Oroszország, Románia, Szerbia, Szlovákia és Ukrajna) kötelesek a folyam területüket érintő szakaszát, illetve a Dunát érintő csatornákat hajózható állapotban tartani; utóbbi okból kerültek be a nemzetközi testületbe olyan államok is, melyeken a Duna közvetlenül nem folyik keresztül.

A kiemelt figyelem nem véletlen, a Duna Európa második legnagyobb folyója a Volga után, s így földrészünk jelentős kereskedelmi útvonala. A folyam a németországi Fekete-erdőben, Donaueschingennél ered két csermely, a Brigach és a Breg összefolyásával, s 2850 kilométer csörgedezés, majd egyre lomhább hömpölygés után ömlik a Fekete-tengerbe. A Duna tíz országon folyik keresztül, hazánkban 417 kilométert tesz meg. Európa-szerte több csatorna köti össze más folyókkal, például a Rajnát és a Majnát is összekapcsoló vízi útvonal. Ezáltal a Duna szerves része lett a földrészen át Fekete-tengertől az Északi-tengerig és ezen keresztül az Atlanti-óceánig terjedő nagy hajózási útvonalnak. Vagyis a Duna az Európát átszelő legjelentősebb vízi út.

Az együttműködési kísérletek azonban a történelem során időről időre – stílszerűen – zátonyra futottak a két világégés, a szovjet és az amerikai típusú világrendek szembenállása, majd a délszláv háborúk miatt. Ennek ellenére az 1990-es években megyei és regionális szinten ismét megélénkült az érdeklődés az összefogás iránt. Ezek szervezett keretek közé tereléseként több ország számos tartományának együttműködésével létrejött a Duna menti Tartományok Munkaközössége.

Végül az ezredfordulón megköttetett az Európai Unió víz-keretirányzata, mely nem sokkal később az árvízkockázatokat érintő irányelvekkel is kiegészült. Az Európai Bizottság ehhez kapcsolódva 2008-ban kezdeményezte a Duna völgyének egyesítését, ennek nyomán az Európai Unió államainak vezetői tavaly júniusban felkérték a Bizottságot, hogy 2010 végéig készítsen részletes tervet az EU Dunastartégiáját illetően.

Mély víz

A 2011-től esedékes magyar uniós elnökség előkészítése jegyében került sor februárban a magyar fővárosban a Duna-csúcstalálkozóra. A korábbi sodródó magyar külpolitikához képest dicséretes elmozdulás, hogy ezt hazánk kezdeményezte, nem titkoltan azért, mert központi szerepet kíván betölteni a Duna- stratégia kidolgozásában. A csekély médiaérdeklődés mellett lezajlott megbeszélések legfontosabb fejleménye a Budapesti Nyilatkozat címmel kiadott cselekvési terv volt, amit Ausztria, Bulgária, Csehország, Magyarország, Németország, Románia, Szlovákia és Szlovénia írt alá, s csatlakozott hozzá az EU-n kívüli országok közül Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Moldova, Montenegró, Szerbia és Ukrajna. A nyilatkozat aláírói kulcskérdésnek tekintik az energetikát, a környezet- és természetvédelmet, a közlekedést és az infrastruktúrát, a fenntartható gazdasági és turisztikai programokat, az élelmiszer-biztonságot, továbbá a klímaváltozás kapcsolódó kérdéseit is.

A nyilatkozatban határozottan túlsúlyban vannak a kereskedelmi, hajózási szempontok. Ezt Magyarországnak mint leendő soros EU-elnöknek nem lesz könnyű egyensúlyba hoznia, ráadásul még sajátos nemzetpolitikai érdekeinket is érvényesíteni kellene a Duna-stratégiához kapcsolva. A következő kormány tehát a belpolitikai romeltakarítás mellett gigantikus, alig megoldható külpolitikai feladatot is kap a nyakába. Ez bizony mély víz lesz a javából.

Legelsőként mindjárt szembesülni kell a pluszforrások hiányával. A Duna-stratégia megalkotásában érdekelt felek egyelőre nem tudják, miből fogják finanszírozni a szükséges beruházásokat: tározók, víztisztítók, hajókikötők, különböző építmények létesítését, az elvégzendő mederkotrásokat, illetve a mindezért felelős intézményrendszer felállítását – hogy csak a legfőbb tételeket említsük. Az Európai Bizottság ugyanis már korábban határozottan leszögezte, hogy bár lelkesen támogatja a Dunastratégiát, egy huncut eurót sem ad az ügyre. Ezért a már létező felzárkóztatási és egyéb forrásokat kell felhasználni. Ez némileg ellentmond a közösség irányítói által oly gyakran hangoztatott kohéziós alapelvnek, hiszen ha valami, hát a Duna-régió újjászervezése a gazdasági, természetvédelmi és szociális jelentőségen túl az összetartást is nagyságrendekkel erősíthetné.

Pénz tehát egyelőre nincs a nagyszabású programra, kérdőjel és ellentmondás annál több akad. A tervezett szoros együttműködésből könnyen lehet akár újabb regionális konfliktusforrás is, amennyiben hazánk elsősorban a természeti környezet és a folyószabályozásokkal jórészt tönkretett vizes élőhelyek regenerálásában, a többi állam ellenben elsődlegesen a vízi közlekedés kiterjesztésében érdekelt.

Esélyek, veszélyek

Mindez azonban egyelőre elmélet, hiszen még csak a szándéknyilatkozatnál tartunk. Ugyanakkor Magyarország 2011. január 1-jén átveszi az Európai Unió soros elnökségét. Ez pedig azt jelenti, hogy alaposan megnő a magyar diplomácia mozgástere, s nyilvánvalóan esélyünk lesz nyomást gyakorolni akár az Európai Bizottságra is esetleges pluszpénz kisajtolása céljából. Ha pedig így lesz, és sikerrel tudjuk levezényelni a gigantikus vállalkozást, akkor Magyarország regionális súlya jelentősen megnő, ez pedig lehetővé teszi, hogy sokkal hatékonyabban képviselhessük térségi nemzetpolitikai érdekeinket. Ám a lehetőséget csak akkor leszünk képesek kihasználni, ha valóban kezdeményező és vezető szerepet tudunk játszani a Duna-stratégia gyakorlatba ültetésében, éspedig oly módon, hogy a deklaráltan természet- és környezetvédelmi, vízügyi szempontokat előtérbe helyező Magyarország a sok eltérő szempontot képes egyetlen politikai akarattá formálni.

A kontinentális érdekek mellett ugyanis vannak eltérő magyar érdekek is. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Duna nemcsak kereskedelmi útvonal, hanem a régió legjelentősebb ivóvízforrása, az árterek pedig sajátos arculatú és megélhetési szempontból is jelentős növény- és állatvilágnak adnak otthont. A kereskedelmi-hajózási és a természet- és környezetvédelmi szempontok közt feszülő ellentét lényege így foglalható össze: míg az előbbit előnyben részesítők a folyó viszonyait alakítanák a vízi járművekhez, az utóbbit fontosabbnak gondolók ezt épp fordítva szeretnék, azaz nem feltétlenül a Duna medrét kotornák ki a mély merülésű hajókhoz igazítva, és nem építenének több vízlépcsőt, hanem például alacsonyabb merülésű hajókat állítanának forgalomba.

A nemzetközi hajózási lobbi szívesen látna újabb vízlépcsőket a Dunán, márpedig ez a nagymarosi gát ötletének fölmerülése óta neuralgikus pont hazánk közvéleménye előtt – két kormány is belebukott abba, hogy kacérkodott a monstrum megépítésével. A további belpolitikai viharokat megelőzendő, 2004-ben kormányhatározat született a nagymarosi vízlépcső végleges elvetéséről. Csakhogy ezt érvényesíteni kell majd a Duna-stratégiában is.

Hazánk számára a Duna nem csupán kereskedelmi útvonal és ivóvízforrás, hanem az Európai Unióban az utóbbi években hangsúlyosan kezelt és a Dunastratégiához is kapcsolódó regionalizmus nemzetpolitikai célú érvényesítése is kiemelt szempont. Ezt nemrég Budapesten a Fideszhez közel álló Pro Minoritate Alapítvány konferenciáján Navracsics Tibor leendő közigazgatási és igazságügyi miniszter – a konferencia idején a Fidesz parlamenti frakcióvezetője – is megerősítette, mondván, a magyar EU-elnökség két sarokpontja a regionalizmus és a vízpolitika.

Előbbi továbblépést jelenthet a nemzetegyesítés útján. Kérdés azonban, miként reagálnak az ezzel kapcsolatos magyar törekvésekre a trianoni utódállamok, illetve sikerül-e kellően erős szövetségeseket szerezni ilyen értelmű céljaink megvalósításához úgy, hogy közben kereskedelmi- hajózási, illetve természet- és környezetvédelmi érdekeink ellentétesek.

A vízügy önvédelem

Ugyanezen az összejövetelen Nagy Andor, a Fidesz egyik környezetpolitikusa azt is elmondta, hogy Magyarország számára kiemelten fontos a vízgazdálkodási szempontok érvényesítése a klímaváltozás és a fenntarthatóság, az aszály- és árvízkárok, illetve a víztakarékosság összefüggéseiben. Ennek értelmében a vízbázisokat az államnak vagy a helyhatóságoknak kell tulajdonolniuk, jelentette ki Nagy Andor.

A Duna-stratégiát illetően a Fidesz szakpolitikusa azt hangsúlyozta, hogy felfogásuk szerint a Duna több mint folyam, vízgyűjtője területi kohéziót tesz szükségessé, továbbá megvalósítása elképzelhetetlen a hozzá kapcsolódó Tisza-stratégia nélkül. Ezért integrált vízgazdálkodásra van szükség, mely érvényesíti az ökológiai, illetve víztakarékossági szempontokat is.

Ez világos állásfoglalás a környezetvédelem, a hagyományos vizes élőhelyek és a hozzájuk kapcsolódó termelési kultúrák regenerálásának elsőbbsége mellett. További fontos szempont, hogy a hazai vízpolitika akár védelmi kérdéseket is fölvethet. A Kárpát-medence ugyanis a világ egyik legzártabb medencéje, ami sajátos vízrajzi viszonyokat eredményez. A trianoni békeparancs következtében ma a hazánkba befolyó vizek majdnem mindegyike külföldről, az utódállamok területéről érkezik, tehát meglehetősen kiszolgáltatottak vagyunk; ezt bizonyította a Duna Szlovákia általi önkényes elterelése és ezzel a Szigetköz tönkretétele.

Víz-stratégiánkat tehát ennek figyelembevételével kell megalkotni. E téren előny, hogy még mindig rendelkezésre állnak a régi vizes hagyományok és az évszázadok alatt felhalmozott tudás, jelentős hátrányt jelent viszont, hogy az intézményrendszer, az alá-fölérendeltségi viszonyok meglehetősen ziláltak, vagyoni hátterük rendezetlen, a jogi környezet pedig sokszor egymást kioltó rendelkezésekkel gyengíti a hatékony fellépés lehetőségét.

Mindez tovább bonyolítja a következő kormány feladatait, és emeli a tétet, hiszen ezt a rendkívül szerteágazó, számos ponton egyező, még több esetben eltérő érdekszövevényt kellene egységes európai Duna-stratégiává fésülni. Ez a magyar külpolitika egyik legnagyobb feladata lesz a következő években, ráadásul a siker vagy a kudarc évtizedekre meghatározhatja Magyarország európai és regionális politikai súlyát. A tét tehát igen nagy, hiszen 2011 után legközelebb 2024 második felében kerül ránk a soros uniós elnökség, ha ugyan akkor még a jelenlegi szerkezet szerint működik az Európai Unió. Ha hazánk sikerrel veszi a jelentős akadályt, azzal szinte elképzelhetetlenül nagy lépést tehetünk a kívánatos cél, a regionális középhatalmi státus visszaszerzése felé.

Ágoston Balázs