– Géplakatos édesapa és háztartásbeli édesanya gyermekeként hogyan talált rá a rózsanemesítő pályára?

– Erdélyben, Magyarrégenben születtem, és Marosvásárhelyen kertészinaskodtam 14 éves koromtól. 1940-ben jöttem át Magyarországra, amikor Észak-Erdély felszabadult. Ekkor a középfokú kertészeti tanintézetbe iratkoztam be, és később ott érettségiztem le. Közben bevonultam katonának, és amikor leszereltem, 1946-ban megkezdtem a tanulmányaimat az agrártudományi egyetemen. Itt választani lehetett a témák közül, én a dísznövény vonalra készültem. A rózsát szerettem különben is, mert sok érdekesség van benne. A dísznövények legtöbbje ugyanis rózsa. Érdekes dolog, hogy a mai napig nincs annyi rózsa, hogy kielégítse azokat az igényeket, amik világviszonylatban felmerülnek.

– Mennyire volt könnyű egyetemen tanulnia a negyvenes években Magyarországon?

– Tanulni lehetett, csak az volt a bökkenő, hogy én egyedül voltam Magyarországon, a hozzátartozóim Erdélyben maradtak, és nekem kellett megkeresnem a tanulás mellett a kenyérrevalót is. Éjszakai műszakban a déli teherpályaudvaron vagonkirakóként dolgoztam, és mivel kötelező volt az egyetemi előadásokra bejárni, minden második nap két műszakot dolgoztam egyfolytában, délután háromtól reggel hétig, hogy minden napom meglegyen, illetve, hogy egy keveset pihenni is tudjak. Aztán befejeztem az egyetemet 1950-ben és rögtön az akkor megalakuló budatétényi Kertészeti Kutatóintézetbe kerültem, és a rózsával kezdtem foglalkozni. Az első feladatom az volt, hogy azokat a rózsafajtákat, amik akkor Magyarországon megtalálhatóak voltak, össze kellett gyűjteni. Azokat kiértékeltük, majd a nemesítésükkel foglalkoztunk.

– Hogyan gyűjtötték be a rózsafajtákat?

– Jártuk a vidéket, itt voltak magánfaiskolák, amelyek foglalkoztak a rózsák termesztésével, és mindegyiknek volt egy-egy gyűjteménye. A házaktól is olyan fajtákat hoztam el, amelyek hiányoztak a gyűjteményből. Azokat kiértékeltük, és ezután kezdődött a nemesítés.

– Mennyire volt lemaradva a szocialista Magyarország a rózsanemesítés területén?

– Jelentősen. Magyarországon a nemesítéssel utoljára az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején Geschwind Rudolf gróf foglalkozott, egészen az 1910-ben bekövetkezett haláláig. Aztán jött a háború, ami után pláne nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, csak próbálkozások voltak, nem sok sikerrel. Végül 1950-ben, amikor megalakult a Kertészeti Kutató Intézet, és a témái közé felvette, akkor indult el újra Magyarországon a rózsanemesítés. Az első rózsakiállítást 1959-ben szerveztem meg, mert akkor már 1400 fajtánk volt. A legnagyobb meglepetésemre ötezer ember tekintette meg az első kiállítást, holott még reklámozni sem tudtuk az eseményt. Mindenki le akart beszélni arról, hogy ilyen körülmények között miért akarok rózsakiállítást csinálni, egy szegény országban nincs szükség az ilyen fényűzésre. De én makacs voltam, nem engedtem az elhatározásomból, és sikerült is. A következő évben újból megrendeztem a kiállítást, ahova már húszezren jöttek el, köztük országvezetők is. A sikeres rózsakiállítások mellett elsősorban rózsanemesítéssel foglalkoztunk az intézetben, és évente több új fajtát sikerült előállítani. A kiállításokat rózsavásárral kötöttük össze. Végül 1962-ben azt javasoltam az egyik országos politikusnak, hogy csináljunk egy Magyar Rozáriumot, egy magyar rózsakertet.

– Nem is akárkinek. Ha jól tudjuk, a kiállításra személyesen ellátogató Kádár Jánosnak vetette fel a Rozárium ötletét, aki támogatta a gondolatot.

– Igen. Tetszett neki a gondolat, és azt kérte, hogy készítsek egy tanulmányt a megvalósításról. Ezt megtettem, és beküldtem a minisztériumba, hogy továbbítsák Kádár titkárságára. De valószínűleg nem tetszett annak a főosztályvezetőnek, aki kézhez kapta, és a tanulmány a fiók mélyére került. Érdekes, hogy néhány hónappal később, szeptemberben Kádár tikárságáról felhívtak, hogy mi van azzal az anyaggal, amit a főnök tőlem kért. Én mondtam, hogy elküldtem a minisztériumba, hogy küldjék tovább. A titkárnő bekapcsolt Kádárhoz, aki személyesen megkért, hogy a terv másolatát vigyem be hozzá másnap. Bevittem, elolvasta, majd azt mondta, tudja mit? Megcsináljuk. A papírra ráírta, hogy végrehajtás végett lássa Apró elvtárs, mert akkor ő volt a gazdasági ügyek miniszterelnök-helyettese. Személyesen vittem át Apróhoz, és így indult el az egész rózsakert megvalósítása. Kádár támogatása ellenére egyes vezetők akadályozták az elképzelést. Meglepett, hogyha az ember akar valamit csinálni, ami az ország érdekét szolgálja, miért akadályozzák az ország vezetői? A rózsakert az ország hírnevét emelte volna. Aztán szerencsére, mivel Kádár és Apró nagyon mellette volt, nem tudták meghiúsítani, így jött létre 1964-ben Európa akkori egyik legnagyobb rózsakertje, a Magyar Rozárium Budatétényben hat hektáron.

– Annak ellenére támogatta önt Apró és Kádár, hogy nem volt pártember, nem épített fényes karriert a kommunista pártban.

– Az volt az érdekes, hogy én akkor nem is voltam párttag. Semmi közöm nem volt a párthoz, ők csak azért fogadták el a tervemet, mert tetszett nekik, hiszen emelte az ország nimbuszát. A rendszerváltás után viszont nehéz helyzetbe került az intézet, nem volt állami támogatás, és később csődbe jutott. Eladták a rozárium kétharmad részét, a nemesítést leállították. Mára csak a kert egyharmada maradt meg, az is elég elhanyagolt állapotban. Majdnem megsemmisült az egész. Én a kert megmentése érdekében a rendszerváltás idején el akartam menni egészen a köztársasági elnökig, aki végül is nem fogadott. Az államfő azt mondta, hogy ő nem foglalkozik ezzel a dologgal, mert nem tartozik rá. Nem értettem. Meglepő volt, hogy a kommunista vezetésnek tetszett a gondolat, és az úgynevezett demokratikus rendszerben egy ugyanolyan pozícióban lévő személy nem vette figyelembe az ügyet.

– Mi lehet ennek az oka?

– Felelőtlenség, meggondolatlanság, nemtörődömség. Nem tudom.

– 1981-ben nyugdíjba vonult. A nyugdíjazásáig eltelt időszakban 125 rózsafajtát nemesített, ebből 22 részesült állami elismerésben. Törökbálinton saját kertjében próbálta megmenteni a rózsanemesítést.

– Törökbálinton vettem egy kéthektáros területet, és azon elkezdtem a nemesítést. A legelején a saját kertemben, gépek nélkül a feleségemmel és a sógornőmmel végeztük a munkát. Kezdetben eladásra is termesztettünk, és ennek a hasznát mind a kertre, és annak felszerelésére költöttük. Itt az évek során ötszáz rózsafajtát nemesítettünk. A mai napig kijárunk a kertbe, bár lassan leállok vele, mert 86 éves vagyok és beteg. Azt tervezem, hogy a területet át fogom adni egy kft.-nek, amely ez az anyagot továbbviszi, és egy törzsállományt létesít belőle. Állami támogatással egy úgynevezett génbankot létesítenek ezekből a fajtákból.

– Divatos ma még ez a hivatás a fiatal kertészek között?

– Bár mutatkozik érdeklődés a rózsanemesítés iránt, ma már nem nagyon divatos, mert itt nem lehet gyors eredményeket elérni. Keservesen meg kell dolgozni érte. Egy-egy rózsafajtának az előállításához 8-15 év kell, attól függ, hogy mennyi szerencséje van az embernek. Ma már a fiataloknak erre nincs türelmük. Ma gyorsan akarnak az emberek eredményeket elérni, és ezt az időt nem igen merik bevállalni. Meglátjuk, hogy mi lesz a kerttel és a rózsákkal. Az a lényeg hogy az anyag maradjon meg, mert jelenleg 650 fajtám van, és fontos lenne, hogy legyen valaki, aki a nemesítést eredményesen tovább viszi.

– Rózsáit híres történelmi személyekről, eseményekről szokta elnevezni. Miért csak magyar vonatkozású neveket ad a rózsáknak?

– Azért nevezem el magyar személyiségekről a rózsákat, mert magyar ember vagyok. Miről másról nevezzem el? Fantázianevet adjak csak nekik? Ezzel is emléket akartam állítani egy-egy magyar embernek, történelmi személyiségnek, vagy történelmi eseménynek, illetve az elszakadt területeinek városainak és községeinek. Ez így is marad változatlanul, ha az Isten segít nekem, és még végezhetem tovább a munkám, akkor is ezt fogom tenni.

– Mit adott önnek a rózsanemesítés, hogy évtizedeken át rendületlenül volt ereje dolgozni a virággal?

– Hozzám tartozott. Én egészen korán megfogadtam, hogy ezzel a témával foglalkozom, és minden gondolatom, elképzelésem ekörül forgott. Az volt a célom mindig, hogy szebb és jobb fajtát tudjak előállítani. De ehhez nem volt elég az, hogy én akartam, válaszolt rá a természet, a nagy úr, hiszen az mondja meg végül, az elképzelésem sikerül vagy nem sikerül. A természet az ember legnagyobb ura, el kell fogadni a döntéseit. A természet örök, és a Jóisten uralkodik benne.

Usztics Anna