A nagyapa, Sárvári István éppen hazatért az első világégést követő olasz hadifogságból, és családot alapított Zsana-pusztán, az Alföld kellős közepén. Burgonyát kezdett termeszteni, szíve minden jóságát beleadva. Jó eszű parasztember lévén hamar rájött arra, hogyan lehet a lehető legjobb minőségű vetőburgonyát előállítani, és el is látta vele a környék minden gazdáját. István fia már kisgyermekkorában különös érdeklődést tanúsított a burgonya termesztése iránt, jó szemmel figyelt meg mindent, majd a burgonya nemesítésébe fogott, miközben elvégezte az egyetemet Gödöllőn.

– Édesapám hamar észrevette, hogy a rendszeresen pusztító fitoftóra, illetve a különböző vírusok és a kártevők által hordozott betegségek az azokra fogékony burgonyákban hatalmas károkat okoznak. Egy-egy betegség akár a lehetséges termés felét is képes tönkretenni. De a vadburgonya fajok tanulmányozása közben arra is rájött, hogy bizonyos rezisztenciák kialakítása lehetséges, így a növény saját magán belül, genetikailag is képes volna ellenállást kifejteni ezekkel a megbetegedésekkel szemben – mesél a kezdetekről dr. Sárvári István, aki a sorban a második generáció egyik képviselője a családban. – A nemzetközi génbankoktól megkapta az általa kiválasztott kilencféle vadburgonyafaj mintáit, majd annak ellenére kezdett bele kísérleteibe, hogy a nála jóval tapasztaltabbnak tűnő akadémikus szakemberek nem sok jövőt jósoltak neki, mondván, hogy a világ nemesítői megoldották volna már a rezisztens fajták előállítását százötven év alatt, ha az lehetséges lett volna.

A rezisztenciára történő nemesítés, vagyis a növények ellenálló képességének növelése ekkorra már 150 éves múltra tekintett vissza szerte a világon, mégsem sikerült elérni a kívánt eredményt. A krumpli nemesítése ugyanis korántsem egyszerű feladat.

Új burgonyafajtát csak a virágain keresztül, az úgynevezett keresztezéses módszerrel állítanak elő, és a genetikai lehetőségek már a megfoganás pillanatában eldőlnek, később ezekbe csak mesterséges indukált mutációval vagy GMO-technikával lehet beavatkozni. A burgonya négyszeres kromoszómakészletének köszönhetően olyan nagy a genetikai hasadás lehetősége, hogy ha csak egyetlen szülőpárral folytatna a világ valamennyi nemesítője keresztezéseket, akkor mintegy 473 milliárd év alatt merülne ki minden genetikai variáció, ami közel százszorosa a Föld jelenlegi korának.

A több évtizedet jelentő nemesítési projektek általában az idő hiányába buknak bele. A nemesítőknek nincsen elég aktív életidejük a húsz-huszonöt évnél hosszabb nemesítési időt felölelő programokat megvalósítani, hiszen mire beletanulnak a szakmába és vezető beosztásba kerülnek, rendszerint már a negyvenes éveiket tapossák.

Az elődök konkurenciának tekintik utódaikat, ezért nem hagyják rájuk eredményeiket. Minden generációváltásnál elölről kell kezdeni mindent.

A dinasztikus nemesítés előnye ezzel szemben, hogy az eredményeket hiánytalanul megkaphatják a leszármazottak, sőt olyan szakmai fogásokat is örökül kapnak, amelyeket sehol sem tanítanak.

– A hivatalosan támogatott nemesítés bizonytalanságának eredményeként a magánnemesítés a családunk hobbijává vált, magánkertekben, bérelt területeken termesztettünk, hiszen máskülönben ki lettünk volna szolgáltatva a pénzadományozók kényének-kedvének. Édesapámnak kilenc vadburgonyafajból sikerült létrehoznia első nagy ellenálló képességű faj-hibridjeit úgy, hogy többszöri visszakeresztezéssel a vad tulajdonságokat kiiktatta, de a rezisztenciát megőrizte. A hetvenes évek közepén sokszoros visszakeresztezés eredményeképpen Magyar rózsa néven jött létre az egyetlen olyan burgonyafajtánk, amelyet hatalmas ellenszélben, nagy harc árán sikerült fajtaelismerésben részesíttetnünk – folytatja a történetet ifjabb Sárvári István. Ahhoz, hogy megértsük, miért is volt olyan körülményes a Magyar rózsa elismertetése, vissza kell ugranunk az időben a hatvanas-hetvenes évek fordulójára. Ebben az időszakban a hazai krumplitermesztés alapját jelentő vetőburgonya előállítása az úgynevezett holland minta alapján, a szárfelhúzásos technológiával folyt, hiszen ez volt az egyetlen védekezési lehetőség a levéltetvek által terjesztett levélsodró vírus ellen. Eszerint a levéltetvek invázióját követő tíz napon belül meg kellett semmisíteni a burgonya lombját, nehogy a levéltetvek által terjesztett vírusbetegség a gumóba kerüljön – azzal ugyanis a szaporítóanyag végleg megfertőződik, és örökre alkalmatlanná válik a további szaporításra. Az állam a szárfelhúzást, mivel terméskieséssel járt, 25 százalékos dotációval jutalmazta, hiszen így értékes és minőségileg megfelelő szaporítóanyaghoz juthattak a termelők.

Az 1968-as „Új gazdasági mechanizmus” bevezetése azonban nem várt akadályokat állított a magyar csodakrumpli elé, de más növényfajok nemesítői is sokat tudnának mesélni erről. A Magyarország gazdaságát részben megnyitó rendelkezések a nyugati érdekszféra számára új piacokat jelentettek. A magyar állami irányítás ismeretlen okok miatt megszüntette a szártalanítási felárat, aminek következtében egyetlen termelő sem végezte el a szártalanítást. Alig négy esztendő alatt teljesen szabványon kívülivé vált a teljes magyar vetőburgonya-készlet, ami az ország burgonyatermelésének 90 százalékát adó hazai fajtákat is kivégezte. A nyugati burgonyakereskedők ekkor felajánlották, hogy segítenek a magyar gazdákon.

A külföldi nemesítésű fajtáik vetőgumójával, technikával, gépparkkal látták el őket. Ez igencsak széles felvásárlópiacot biztosított a segítőkész külföldi partner számára, amit a Magyar Népköztársaság még 70 százalékos állami támogatással is megfejelt. Az új fajták megjelenésével szinte egy időben, törölték a fajtalistáról az addigi magyar nemesítésű fajtákat (gülbaba, Kisvárdai rózsa stb.). Így a teljes magyar krumplitermesztés az új, külföldi érdekektől vált függővé. A külföldi érdekek hegemóniája a mai napig tart.

– Ilyen politikai és gazdasági környezetben szerettük volna bejegyeztetni első rezisztens nemesítésű fajtánkat, a Magyar rózsát, de folyamatosan beleütköztünk a külföldi érdekeket szolgáló, magyar hatóságok által épített falakba, ami érdekes módon csak a magyar nemesítést sújtotta – mesél az első komoly nehézségekről a burgonyanemesítő család egyik meghatározó képviselője. – Az 1970-es évek vége felé már nem tudták tovább akadályozni a Magyar rózsa fajtánk jegyzékbe vételét, ám abban a pillanatban, ahogy regisztrálták, megindult a támadás ellenünk és a fajta ellen, hogy megakadályozzák az elterjedését. Három évig szélmalomharcot vívtunk, próbáltunk megfelelni minden új előírásnak, ám végül feladtuk. Úgy döntöttünk, hogy ha túl akarjuk élni, akkor meg kell hajolnunk a túlerő előtt, és illegalitásba kell vonulnunk saját hazánkban. Ettől kezdve többé semmiféle olyan információt nem hoztunk nyilvánosságra, amely a külföldi érdeket sértette volna.

A Magyar rózsa elismerése hatalmas pánikot okozott a burgonyapiacon. Az addig ismert nyugati nemesítésű fajták mind a „fogékony fajták” köréhez tartoztak. Az évszázados rezisztencianemesítés ellenére ugyanis még ma is olyan fogékony fajták uralják a világ burgonyatermesztését, amelyek hatalmas, 30-50 százalékos terméskiesést mutatnak egyetlen évi termesztés után, főleg a leromlást okozó betegségek által jobban sújtott térségekben.

A biztos bevételre alapozva egyik vetőanyag-forgalmazónak sem állt érdekében ellenállóbb vetőburgonyát piacra dobni, hiszen így a termelőknek minden évben fel kell újítaniuk a vetőburgonya-készletüket, meg kellett vásárolni az újabb adag fogékony burgonyát. A krumpli szinte az egész világon alapvető élelmiszernek számít, ennél nagyobb üzlet talán nincs is.

Ezzel a gyakorlattal szemben született meg egy szinte ismeretlen családi nemesítés eredményeképpen néhány olyan széles spektrumú rezisztens burgonyafajta, amelyek nemcsak a vírusoknak állnak ellen, hanem a fitoftóra változékony biotípusaival szemben is. Permetezni sem kell őket, ráadásul még a tárolási veszteségeik is elenyészőek…

– A külföldi érdekek eluralkodásának időszakában egy magyar szövetkezet megkeresésére nemesítettem burgonyát. 1982-re a vírusrezisztens Magyar rózsa fajtából 510 tonna, nullaszázalékos fertőzöttségi arányú vetőburgonyát állítottunk elő. A Vetőmag Vállalat, amely akkoriban a magyar vetőmagimportot teljes egészében uralta, azonnal felajánlotta a szövetkezetnek az import burgonya országos terjesztésének tíz százalékát, amiért a szövetkezet évek óta harcolt, de csak azzal a feltétellel, hogy megsemmisíti ezt az 510 tonna Magyar rózsa vetőgumóját. A szövetkezet azonnal elfogadta az ajánlatot, kihordták az erdőbe, és hagyták megfagyni ezt a hatalmas mennyiségű, jó minőségű krumplit – avat be dr. Sárvári István a kommunista idők alatt elszenvedett nemtelen támadásokba. – Ha ugyanis ez a vetőanyag-mennyiség kiszabadult volna a szövetkezeti területről, semmi nem állíthatta volna meg a sikerét. A fentieket tekintve nyilvánvalóan komoly érdekek játszottak szerepet abban, hogy ez a magyar találmány ne kerülhessen nyilvánosságra.

A történet itt vesz drámai fordulatot.

– Az 1970-es évek második felében, amikor a magyar vetőanyag-behozatalt kellett újratárgyalni, egy hónap leforgása alatt édesapám ellen egy, ellenem négy merényletgyanús kísérletet követtek el ismeretlen tettesek, amit lehet, hogy csak drasztikus figyelmeztetésnek szántak, mert valami csoda folytán életben maradtunk. A keszthelyi burgonyakutatási intézetben, amelynek édesapám akkoriban a vezetője volt, rejtélyes módon az összes fóliaházban elképesztően nagy mennyiségű fonalféregcisztát talált a hatóság, így lehetővé vált több millió hibridnövényt megsemmisíttetni, amely a nemesítés kiinduló anyagát képezte. Érdekes módon minden fóliaházban, amelyekbe kívülről sohasem vittek be burgonyagumót, amivel bekerülhetett volna egy-egy rátapadt ciszta, olyan mennyiséget találtak, ami ugyanolyan koncentrációban volt jelen az egy éve használt házban is, mint abban, amit már tíz éve használtak. Csak el kellett szórni a cisztákat a földön, a többi már a természet dolga volt, és egy éber megfigyelőé.

– Van még?

– Van. Tavaly hasonló indíttatású eset történt szintén Keszthelyen, miután kezdett teret nyerni több keszthelyi fajta termesztése. Ezúttal olyan baktérium jelent meg a vetőburgonya-szaporító területükön, amelyik szintén karanténlistán van Magyarországon. A szakmai megállapítás szerint az öntözővízzel került be a burgonyaterületre a baktérium.

– Ez lehetséges?

– Ez a baktérium nálunk nem honos és vízben nem is szaporodik.

– Akkor hogyan került oda?

– Legfeljebb az öntözőszivattyúhoz juttatva jelenhetett meg a burgonyatáblán. Nem érdekes, hogy a piszkos munkát a magyar hatóságokkal végeztetik el? – teszi fel a költői kérdést dr. Sárvári István.

Az 1990-es években Erdélyben végeztek összehasonlító kísérleteket a rezisztens Sárvári- és a fogékony külföldi fajták között. Néhány skót kutató is kíváncsi volt a kísérletekre. Meglepetésként érte őket a tény, hogy egy kivétellel minden burgonyafajtát tönkretett a fitoftóra. Mintát kértek, majd két éven át próbáltak rájönni a titokra, sikertelenül. A vizsgálatok végén megállapították, hogy a világ legellenállóbb fajtáit vizsgálták. Ekkor a külföld ismét segítséget ajánlott, ezúttal egy magyar magánvállalkozásnak.

– 1996-ban egy dán mezőgazdasági vállalat, két skót magánszemély és a mi családi vállalkozásunk egyharmad-egyharmad arányban Sárpo, azaz Sárvári Potato néven létrehozott egy vállalkozást. A mi feladatunk a szellemi munka, a kutatások, a nemesítés volt, a dánok a pénzügyi támogatást, a skótok pedig a nemzetközi kutatások és kísérletek megszervezését vállalták magukra – mesél az ígéretesnek tűnő kezdetekről Sárvári úr. – Két év után azonban új kereskedelmi igazgatója lett a dán cégnek, aki igyekezett elértékteleníteni minden eredményünket. Egyoldalú tőkeemeléssel próbálta meg kitúrni skót társát a Sárpo Kft.-ből, a család genetikai bázisát pedig el akarta venni tőlünk, ám szerencsére az akkori magyar társasági törvény módosításai megakadályozták ebben.

A cégen belüli harcokban Sárvári István családja igyekezett a mérleg nyelve maradni, hiszen két sokkal tőkeerősebb vállalkozás bármelyikével szemben, egyedül maradva, esélytelen lett volna az önálló megmaradás. Áthidaló megoldásként a folyamatos finanszírozási problémák és ellenségeskedések után Skóciában létrehoztak egy alapítványt, amely szűrőként funkcionált volna ebben az indulatoktól forrongó érdekháromszögben. A Sárvári Kutatási Alapítvány (Sárvári Research Trust) nonprofit jelleggel működik, az eredeti elképzelés szerint, neves szakemberek segítségével közvetítve a magyar kutató és a tőkével rendelkező társtulajdonosok között.

– Az alapítvány elnöksége a mai napig nem állt fel. Az egyetlen pozitívum, így visszatekintve, hogy sikerült munkánknak megnyerni dr. David Shaw-t, a nemzetközi hírű fitoftóra-kutatót. Az ő munkája, kísérletei, publikációi, és a világ minden tájáról érkező tanítványainak hála, a Sárpo-burgonyafajták világhírre tettek szert – folytatja a történetet Sárvári István.

A cégen belüli ellentétek azonban a sikerek ellenére sem múltak el. A dán fél megtagadta a finanszírozást. Év közben azonban nem lehetett már leállítani a kísérleteket, hiszen akkor a genetikai állomány is örökre veszendőbe ment volna. A skótok folyamatosan biztatták a családot, hogy keresik a lehetőségét, hogy folytatható legyen a finanszírozás, csak tartsanak ki. A kutatásokat abban az évben végül hitelekből kellett fedezni. A skót fél pedig elfelejtette értesíteni a családot, mégsem finanszírozza tovább munkájukat.

– A kényszerből felvett kölcsönök tekeredtek most a nyakunkra, mert utólag kiderült, hogy a két másik fél mégsem tudott megegyezni a folytatásról, és a támogatásuk is abbamarad. A gazdasági válság miatt kénytelenek vagyunk eladni a telepünket, hogy annyi pénzünk legyen, amiből az adósságot rendezzük és lehetőségünk legyen a folytatásra – meséli kissé reményvesztetten a kutató. – Most is csak vergődünk, mert az a burgonyamennyiség, amit a Magyarok Szövetségének hathatós és önzetlen segítségével el tudunk adni, csak a napi számlákra elég, de ha elfogy, akkor már arra sem lesz pénzünk. Tíz családtól kellett megvonnunk a megélhetés egyetlen lehetőségét, mert nem tudtuk a bérüket kifizetni. A bankkal szemben már így is több hónapos csúszásban vagyunk. Idén már arra sem volt pénzünk, hogy elültessük a következő évi veteményt, ami veszélyezteti több évtizedes munkánk eredményét… Pedig a Sárpo Míra fantázianévvel jelölt burgonyájuk világszerte nagy elismerésnek örvend. Termesztik is Európa-szerte, Afrikában, sőt Ázsia egyes részein is kísérleteznek vele, termőterülete egyre nő. A nemesítésre vonatkozó szellemi jogdíjak azonban valahogy elvesztek a sok belharc közepette. Újra kellene tárgyalni a szabadalmi jogokat, ám a perre sincsen elég pénzük. Ördögi kör.

– A mi rezisztencianemesítésünk a vegyszerfelhasználás ellen harcol, ami persze megint vegyipari érdekeket is sért. Mi több generációs áldozatos munkánkkal folyamatosan csak érdekeket sértünk azzal, hogy a rezisztencianemesítéssel foglalkozunk. Ezért is kellett illegalitásba vonulnunk, és ezért tartunk most ott, hogy közel hetven év munkája veszendőbe mehet – elemzi a problémát Sárvári István. – Mi nem mertünk a génmódosításhoz nyúlni soha, bár lehetett volna. De a látszólag könnyebb munka több problémát hozhatott volna létre, mint amit megoldott volna.

Az ilyen bonyolult DNS-szerkezetek esetében lehetetlen előre meglátni az esetleges veszélyeket. A génmódosított élelmiszerek emberi testre, anyagcserére, immunrendszerre, bélflórára gyakorolt hatása előre megjósolhatatlan. Akár két-három generáció is eltelhet addigra, mire egyes mutációk vagy káros hatások a felszínre kerülnek. Éppen ezért a Sárvári család mindig is óvatos volt a mesterséges génmanipulációval szemben. Sokan ugyan úgy gondolják, hogy csak így lehet a megfelelő növényeket létrehozni, ők viszont a kemény munkájukkal folyamatosan cáfolnak rá a génmódosítás szükségességét hirdető dogmákra. Vannak még kihasználatlan lehetőségei a hagyományos nemesítésnek, csak megfelelő módon kell alkalmazni.

– Több mint negyven fajtaképes burgonyánk van talonban, ezen kívül világszerte száznál is több fajtánkkal folyik a kísérletezés. Az elmúlt évtizedek alatt, a családom 100 millió burgonyahibrid szelekciójával fejlesztette ki a rezisztens fajtáit, ami világviszonylatban több szempontból is egyedülálló. Más cégek évente alig pár tízezret tudnak megvizsgálni – sorolja eredményeiket kétségekkel küszködve. – A politikai döntéshozók felelőssége, hogy ez Magyarországon így működhetett az elmúlt évtizedekben. Pedig óriási fejlődési karrier előtt állhatnánk, az országnak, a magyar agráriumnak milliárdokat hozhatnánk… Miért ne tudnánk a harmadik világ piacát mi kézben tartani a biotermesztés vonalán? Ezekkel a rezisztens fajtákkal Európa éléskamrája lehetnénk! Miért engedjük át a kínai és az indiai piacot másoknak, amikor a mi potenciális lehetőségeink sokkal nagyobbak lehetnének?

A külföldi lobbi azonban folyamatosan erősebbnek bizonyul. A történet jelenlegi állása szerint a Sárvári család közel hét évtizedes munkája került veszélybe. A kényszerű hitelfelvétel, a támogatók meghátrálása és a gazdasági válság teljesíthetetlen feladatok elé állította Magyarország egyik legnagyobb potenciális lehetőségek előtt álló családi vállalkozását. A banki méltányosságban nem bízva, jelenleg csak a magyar emberek segítségén és összefogásán múlik fennmaradásuk. Kérjük, segítsenek! A Demokrata szívesen közvetít.

Gerhát Petra

A családon segíteni vágyó magánszemélyek és vállalkozások az alábbi elérhetőségen rendelhetnek a világhírű Sárpo-burgonyákból, akár elfogyasztani, akár termeszteni szeretnék őket:

isarvari@freemail.hu

Mobil: +36 30 638 4236

Fax: +36 88 415 278