Magyar szívű holland huszár

Gödöllőn, a Grassalkovich-kastély kertjében találkozunk. Kopár itt minden, de a történelem eleven. Messziről felismerjük a portréalanyt, holland termetű, sudár, katonás. Elegánsan érkezett, öltönyben. Vöröses nyakkendőjén kis, halovány lovak és patkók látszanak, zakójának hajtókáján aranyszínű V betű virít, a veteránok jele. Magyarul köszön, ugyanis intenzív magyarnyelv-kurzusra jár Debrecenbe, ám az interjúhoz még nem érzi eléggé veretesnek magyartudását, ezért angolra váltunk. Útközben elmeséli, hogy szeretné érteni nyelvünk szerkezetét, szabályait, és jól halad a tanulmányaival, de mindenekelőtt a szókincsét bővítené.

Bart Jan Geers ugyanis azt tartja normálisnak, hogy megtanuld annak az országnak a nyelvét és észjárását, ahová rendszeresen jársz. E szemlélet is olyannyira kiveszőfélben van a világunkból, mint hazánkban a becsületszó ósdi intézménye. Katonás tartása akkor is meglátszik rajta, amikor a kávézóban gondosan összehajtogatja télikabátját, és csak utána foglal helyet. Bart Jan Geers már minden volt, csak akasztott ember nem: úszóbajnokként kezdte, magas rangú katonatiszt lett, közben profi lovassá edzette magát, lovakat tartott, egyet immár hazánkban is, de vívott is, és mostanában válságmenedzserként dolgozik hazájában. Ám szíve sokszor Magyarországra húzza. Teázunk, beszélgetünk és mint Az eltűnt idő nyomában narrátorának, neki is eszébe jut a teáról egy másik teázás és a korábbi élete, amikor a Holland Királyi Hadsereg tisztjeként a katonai ceremoniális ügyeket intézte. Ő szervezett minden nagyszabású rendezvényt, amit a „tévé is közvetít”, a király katonai szertartásait is. Például a prinsjesdagi (a herceg napja) felvonulást, amikor is a holland király átvonul palotájából a Ridderzaalba, és trónszékéről beszédet mond a parlament képviselőinek.

Nem engedik le a földre

E tisztségben eldöntöd, hogy pontosan mi, hogyan és mikor történik, amikor jön a király vagy a királynő, mondja Bart Jan Geers.

– Voltaképpen egyszerű munkakör, hiszen csak egyetlen módon lehet végezni: hibátlanul. Az egész nemzet szeme rajtad van, a királyság intézményét tennéd nevetségessé, ha hibáznál. Minden apró részletre figyelned kell. Például a Prinsjesdagon a király az aranyhintójában utazik, ezért fel kell deríteni az útvonal terepét, ha villamossíneken halad át, akkor be kell vonni gumival a síneket, nehogy megcsússzon egy ló, vagy beleragadjon a hintó kereke. Össze kell hangolni a lovakat, a katonák rendjét, és rádióval kapcsolatot tartani mindenkivel, irányítani és segíteni a kulcsszereplőket, ha netalán valaki elakadna. A hagyományos katonai díszegyenruhákat mindenki megkapja, csak pár őrült készíttet sajátot… köztük én!

És így már közelebb kerülünk a holland katonatiszt magyar vonatkozású történetéhez, például hogy miért járőrözött huszárruhában a budai Várban. Ám előbb a teagőz visszarepít Hollandiába, egy különös történetbe. A királyság legrangosabb kitüntetését a Katonai Vilmos-rendnek hívják, amelyet a király személyesen ad át a Binnenhofban; a szertartás során lovaggá ütik a kitüntetett személyt, ám ha alakulat kapja a kitüntetést, akkor ezen elem elmarad. A Katonai Vilmos-rendet rendkívül ritkán adják, jelenleg csak három holland katona a tagja (meg a Korps Commandotroepen különleges alakulata). Mindannyian afganisztáni hősies cselekedeteikért, bátor helytállásukért érdemelték ki.

– A Vilmos-rend ordóját, tehát a szertartásrendet nem írták le, ezért múzeumokba, palotákba kellett járnunk, hogy találjunk festményt vagy fotót, ami ábrázolja, hogy milyen lehetett, hogyan álltak és milyen ruhát viseltek a résztvevők. A király egy 40 centiméter magas pódiumon állva adja át a kitüntetést vagy köti fel a szalagot az alakulat zászlójára, és mivel nagyjából ugyanolyan magasak vagyunk, a próbán egy vödörre álltam, kollégám pedig egy seprűnyelet nyújtott előre, úgy vizsgáltuk meg, hogy mennyire hajtsuk meg a zászlót. Nekünk ez lényeges pillanat, fontos a dőlésszög, mi nem engedjük le a földre, mint az angolok, mert a föld piszkos. Ezután elvittük a pódiumot és az egység zászlaját a király házába. Teáztunk, beszélgettünk vele, majd gyakoroltuk az igazi szertartást. Nagyon kedves, közvetlen ember, kedvelem – idézte fel emlékeit Bart Jan Geers.

Vajon minden hollandot annyira lelkesít a királyság intézménye, mint Bart Jant? Sajnos már nem olyan világban élünk (egyébként 43 állam működik monarchiaként a földkerekségen). Frans Timmermans szélsőbalos politikus tavaly többek között azzal kampányolt, hogy köztársaságra kell cserélni a királyságot. A hollandok kissé több mint fele a monarchiát pártolja – leginkább az idősebbek –, a fiatalabbak inkább érdektelenek.

– A királyság ellenzői egyetlen érvbe kapaszkodnak, mégpedig abba, hogy sok pénzbe kerül fenntartani. Nem értik, hogy ha négyévente elnököt választanánk, akkor mindent ki kellene cserélni, és az még több pénzbe kerülne, ráadásul az politikai tisztség lenne, ezzel szemben a királynak nem lehet a száján, ami a szívén, mert a nemzeti egységet, a hollandok közötti köteléket jelképezi. Német felmenőinek hála, rendkívül jó kapcsolatai vannak Németországgal, és ez jót tesz az üzleti kapcsolatainknak is. Az a baj, hogy nem tanítjuk meg a fiataloknak, hogy pontosan miért és hogyan működik a monarchia – mondta határozottan Bart Jan Geers. Ám elmondása szerint sok magyarnak ő tanította meg, hogy mi fán terem…

Huszár

…Égszínkék alapot kettészelő arany sáv, fölötte Nap és Hold. Amikor a Kossuth téren jár, gyakran megkérdezi beszélgetőtársát, hogy a magyar mellett milyen zászló lóg az Országházon.

– Megnézik, és nem hiszi el, de azt kérdezik, hogy talán Curaçao? Dehogy! Budapest? Az sem. Székelyföld! És tudod, miért? Mert Magyarországhoz tartozott, és ezzel azt jelzik, hogy nem felejtettünk el titeket. Néha a magyaroknak is meg kell ezt magyaráznom hollandként – jegyzi meg Bart Jan.

Sokat tanulmányozza a magyar történelmet, mert meg szeretné érteni, hogy Magyarország miért jár külön úton az európai politikában, és miért megy Orbán Viktor másik irányba.

– Szerintem rossz, ha valakit csak megbélyegezel és elítélsz ahelyett, hogy megértenéd az okokat, amit mozgatják. És a magyar történelmet nézve, valóban, nehezen térsz magadhoz abból a sokkból, hogy elvették az ország kétharmadát. Nem csoda, hogy utána felmerült a kik vagyunk és mi a magyar kérdése. Aztán a két világháború között erőt gyűjtesz, vissza próbálod szerezni, amit elvettek, a II. világháború után pedig abban reménykedsz, hogy újraépítheted az országodat, de jön a kommunizmus, és hirtelen már magyarnak sem szabad lenned, csak kommunistának. A kommunizmus végeztével pedig keresed, de nem leled az elveszett hagyományaidat, vagy csak nehezen. Bonyolult folyamat. De úgy látom, hogy van pénz a régi épületek renoválására, újjáépítésére, és ez fontos a történelmi folyamatosság szempontjából. Kell a történelmi tudat, ha nemzetté akarsz válni. Tetszik a Főőrség épülete és a Királyi Lovarda, csak azt sajnálom, hogy még nincs lovaglópadlója, pedig olyan jó volna ott lovagolni egyet! Jó, hogy látunk ismét őrségváltást a Sándor-palota előtt, ugyan nem Anglia, de azért szép. Sajnos Hollandiában nincs hasonlónk, pedig megpróbáltam bevezetni a palotaőrséget, feléleszteni a történelmi hagyományokat – meg hát a turisták is szeretik – de elutasították, mert… pénzbe kerül, meg értelmetlen. És holland – mondja lemondóan Bart Jan Geers.

Szomorúan állapítja meg, hogy a legtöbb holland nem ismeri a saját történelmét, és ez borzasztó, hiszen ha elmész valahová, először is tisztában kell lenned azzal, hogy ki vagy és honnan jöttél.

– Miután legyőztük Napóleont Waterloonál, Hollandia ismét egyesült a mai Belgiummal és Luxemburggal, de nagy volt a nemzetközi nyomás, mert a birtek és a franciák féltek egy erős és nagy Hollandiától, ezért nemsokára újra elvették e tartományainkat. Ez volt a holland Trianon – állítja Bart Jan, és úgy érezzük, hogy ilyet csak egy igazi hazafi mondhat.

Ha már Trianon, Bart Jannak volt egy katona barátja, aki magyar nőt vett feleségül, együtt vívtak. A hollandok is szeretik e sportot, nagyon jók szablyavívásban, akárcsak a magyarok. Ekkor felmerült bennük, hogy a kadétjaikkal kirándulniuk kellene Magyarországra, meglátogatni egy vívóiskolát. És ha már eljönnek, akkor meg szeretnék nézni a lovakat is, hiszen egykor a holland hadseregnek is volt huszárhadteste. Bartot egy napon elvitték a Nemzeti Lovardába, kapott huszáruniformist, kedvére választhatott lovat, és annyit lovagolhatott, amennyit csak akart. Barátságot kötött Varga Zoltánnal, a 32. Nemzeti Honvéd Díszegység zászlósával, és tőle tudta meg a huszárság történetét.

– A kommunisták azt mondták, hogy a lovaglás az elit luxusa, úgyhogy a katonaságban is felszámolták a lovas alakulatokat. Aztán jött egy szovjet vezető, és a rendőrök azzal érveltek, hogy lovak híján nem tudnak hatalmas tömeget féken tartani, ezért a rendőrségnek engedélyezték, hogy lovat tartson. Visszatérhettek az öreg huszárok, ők edzették a lovakat, a rendszerváltáskor tehát ismét felszínre törhetett a hagyomány. A huszároknak amúgy olyan férfiakra van szükségük, akik lovagolni szeretnének, és ezért bevonulnának a hadseregbe. Biztatok mindenkit, hogy jelentkezzen.

A holland huszár, ahogy egyesek nevezik, Felsőtárkányon tart egy fiatal magyar lovat, nem messze a szilvásváradi, híres lipicai ménestől. Bart Jan lovasbemutatóját a tavalyi Lipicai Nemzetközi Történelmi Lovasgálán is látni lehetett, vastapsot kapott. Felsőtárkányon neveli a Tárkán nevű kétéves lovát, de csak ötévesen ül fel rá, mert szerinte ötéves koruk előtt nem szabad meglovagolni őket, akkorra forr ki a csontozatuk, erősödnek meg az izmaik annyira, hogy elbírják a lovast.

– Megölöd a tehetségét, ha korán kezded.

Bart Jan tapasztalt lovasként azt is szentül hiszi, hogy soha nem kell betörni egy lovat, ha megneveled az elején.

V mint veterán

A szabadságot a hadsereg védi meg, és interjúalanyunk szerint Európa-szerte borzasztó a hadseregek állapota, a hollandoké sem kivétel. Hollandia nemrég F–16-osokat küldött Ukrajnának, és F–35-ösökkel pótolta őket. Bart Jan szerint a hadsereg egyre fontosabbá válik, és végre kapnak pénzt, de náluk is emberhiánnyal küzdenek, akárcsak a magyaroknál. Elmondja, hogy jelentősen, 31 százalékkal megemelték a fizetéseket, ám így is kötéllel kell fogni katonát.

A mentalitás lassan változik, hiszen a 80-as és 90-es években még kinevették a férfit, ha egyenruhában járt az utcán. Ő éppen ebben a katonaellenes korban vonult be a hadseregbe.

– Meg akartam védeni a hazámat és családomat az őrültektől. Nem szeretem a katonaságot, de szükségszerűnek tartom. Ha nincs hadsereged, akkor azt tesznek veled, amit akarnak. A háborút sem szeretem, mert abban a győztes is vesztes. Világszerte megjártam pár háborút, tudom, miről beszélek.

Például a délszlávot. Ott volt Jajcéban, Banja Lukában, és Boszniában részt vett a holland I4-es, majd S4-es hadműveletekben, mint mondja, „védtük a muszlimokat, hogy ne irtsák ki őket”.

– Megváltoztatta a személyiségemet az a háború. Amikor először odamentem, nagyon anyagias voltam. A kocsimat nem vittem autómosóba, nehogy véletlenül megkarcolják. Órákig kézzel tisztítottam, políroztam. Aztán láttam a rettenetes nyomort és az embertelen szenvedést, nos, ezek után bele is rúghattál volna az autómba, nem különösebben érdekelt volna – mondja Bart Jan.

Először egy vonatszállítmánnyal utazott Boszniába, a holland egységek ugyanis rotálták egymást – és furcsa módon, a felszerelésüket is –, ezért Bart Jan egy Leopárd tankokat szállító vonatot irányított a Balkánra.

– Az osztrák–szlovén határon ettünk egy óriási bécsi szeletet, utána elővettük az éles lőszert, és résen voltunk, mert aknamezők következtek. Őriznünk kellett a vonatot, ám a harcok miatt olykor megsérültek a sínek, ezért eltereltek minket egy másik vonalra. Mivel dízelhiány volt, nem töltötték meg teljesen a tankunkat. Egy enyhe emelkedőn a vonat belehajtott egy S alakú alagútba, és amint az alagútból kidugta a fejét, lefulladt a mozdony. Benn ragadtunk! Gyorsan előreküldtem a katonáimat a következő alagútba, hogy ha szemből jönne egy vonat, valahogyan állítsák meg, nehogy frontálisan ütközzünk. Egy bosnyák masinisztánk felhívta az egyik kollégáját, aki szerencsénkre egy személyszállító vonattal hozzánk tolatott és meglökött annyira, hogy ismét felberregjen a motor és elinduljunk. Boszniában többnyire a hegyeket lőttük, a hegyek pedig visszalőttek. Nem láttuk, hogy pontosan kivel állunk szemben – idézte fel háborús emlékeit a veterán.

Szóba került a srebrenicai mészárlás is, amit Bart Jan is katasztrófának tart, és sokan a holland kéksisakosok rovására írják a tragédiát, de szerinte ez a holland politikai elit csődje, nem a hadseregé.

– A politikai vezetők megparancsolták, hogy csak géppuskákkal menjünk oda, tankok nélkül. A hadsereg vezetői tiltakoztak, mondván, hogy ez öngyilkos lépés lenne. Nem hallgattak ránk, a demokrácia pedig olyan rendszer, amelyben végül a politikum dönt, mi pedig végrehajtjuk a politikai döntéseket. Még a páncélozott járműveinkről is le kellett szerelnünk a gyorstüzelő lövegeket, mert „agresszióra provokáltuk volna” a szerbeket… Pedig tankokkal álltunk szemben! Ugyanez a demokrácia bontotta le a hadseregünket a hidegháború után eltelt harminc évben. Meg kell érteni, hogy a szabadság nem természetes állapot, sokan harcoltak, dolgoztak és haltak meg érte. Akik most születnek, megkapják ingyen, de emlékeztetni kéne őket, hogy mindezért valaki megfizetett a múltban. És olyan idők jönnek, amelyben mindenki jobban tenné, ha felöltené a huszárruhát, legalább lélekben.