Veres János a magyar szocialisták erős embere, a miniszterelnök feltétlen híve, brüsszeli biztosok, nemzetközi bankárok és saját pártja szavazóinak visszaeső megtévesztője, akire két jelző biztosan nem illik: hogy hosszú szőke haja lenne és hogy rendelkezik az önkritika képességével. Így ismerik a legtöbben Veres Jánost. A pénzügyi ezermester bármikor, álmából felriasztva is képes trükkök százaiba csomagolt költségvetést összeállítani úgy, hogy annak könyveléstechnikája lehetőleg a Mindenhatót is megoldhatatlan feladat elé állítsa, amikor megpróbál átlátni rajta.

Kétszázötven százalékkal elvéteni egy büdzsé-hiánycélt ritkaságszámba ment olyan korokban is, amikor még abakusszal számolták az államháztartás tételeit, mert nem voltak rá kormányzati kutatóintézetek, sem számítógépeik mögül önzetlen tanácsokat adó hazai és külföldi elemzők. A tavalyelőtti rekordot mégis az tette amerikai és nyugat-európai lapok címlapjaira feljutó hírré, hogy az országgal együtt azóta is a csőd szélén egyensúlyozó felelőst ez a bravúr erősítette meg pozíciójában.

Másutt a végjáték közeledne, de az elvarázsolt Magyarországon Veres János kirobbanthatatlan a főnöke árnyékából és második kormányából. Ám a történet még csak most kezdődik. A tárcavezető nem elégszik meg a bársonyszékkel, újabb bűvészmutatványok megtervezésével és előadásával, vagy épp a konvergenciagödör akkurátus tovább ásásával. Publicisztikai offenzívát indított az őt bírálók ellen, ideértve a baloldalon tevékenykedő kritikusait is.

Írásaiban három visszatérő elem fedezhető fel. A magát a parlamentáris demokrácia elkötelezettjeként meghatározó szerző saját állítása szerint makacsul ragaszkodik a tényekhez, a kormányzást és miniszteri tevékenységét igen sikeresnek ítéli, a hibákért a felelősséget egy homályos, közelebbről nem mindig definiált szereplőre (többnyire az államra, az ellenzékre vagy a „fokozódó nemzetközi helyzetre”) hárítja. Veres Jánost mindezek mellett a gyors reagálás is jellemzi.

Szocialista Nostradamus

Az első fecske. 2006. július 8. A Gyurcsány-csomag kihirdetését követő hetek izgalma a múlté, a balatonőszödi beszéd felvétele még fiókban, valahol a Rózsadombon. A hazai viszonylatban kimagasló olvasottságú liberális Heti Világgazdaság olvasói oldala. A rovatban, ahol esetenként Del Medico Imrék mesélnek magukról, vagy képzett szakemberek igazítják ki a szükségszerűen előforduló tévedéseket, ezen a napon jelent meg az ikszedik Magyar Köztársaság ipszilonodik pénzügyminiszterének levele. Az apropó Farkas Zoltánnak, a hetilap munkatársának egy héttel korábban megjelent publicisztikája volt, amelyben a szerző azt vetette a szocialisták szemére, hogy magukról mindig harmadik személyben beszélnek: Medgyessy a Medgyessy-kormányról, Gyurcsány a 2002 és 2006 közötti kabinetekről. A cikkben nem szerepel, de megemlítendő, hogy a miniszterelnök Kóka János SZDSZ-elnökkel együtt esetenként drágán működő, magától eladósodó „államról” is említést tesz. Farkas nehezményezte, hogy Veres még mindig nem számolt el azzal, hogy miként nőtt meg ennyivel a hiány.

A pénzügyminiszter kéretlen válaszában egy parlamenti jegyzőkönyvből idézte magát, bizonyítva, hogy tételesen beszámolt az egyes többletkiadásokról: árvíz elleni védekezés, madárinfluenza, Gripen-repülőgépek, autópálya-építés, iraki adósság, kamatkiadások, nyugdíjak, gyógyszerár-támogatás, uniós társfinanszírozás, lakástámogatás, tömegközlekedés és így tovább. Szinte minden olyan kiadást felsorolt, ami egy magyar költségvetésben túlteljesülhet. A meglepetés ezután következett. Veres újra harmadik személyben beszélt magukról. Például: „A gázár-kompenzációban beavatkozás nélkül szintén keletkezik […] mintegy 80 milliárdos tétel, ami túlteljesülés lehet.” Egy évvel később, augusztus 11-én Veres ugyanebben a lapban szólalt meg és rótta meg közvetett módon a HVG-t azért, mert egy héttel korábban nem mutatták be kellően hitelesen és objektíven a hozzá köthető nyírbátori tésztagyár és egy államilag támogatott külföldi cég közötti kapcsolatrendszer rá vonatkozó részleteit.

A magyar gazdaság vegetálásának elhúzódásával, a társadalom és az értelmiségi holdudvar támogatásának további erodálódásával párhuzamosan az idén megszaporodtak a Veres-publikációk. Ezekben a miniszter kiigazítja a vele ellentétes állásponton lévőket, de (új elemként) dicséreteket is oszt. Az Élet és Irodalom hetilap február 22-ei számában olvasói levélben reagált Király G. István közgazdász két héttel korábban ugyanitt közölt, nemzetközi kitekintést is nyújtó elemzésére (Merre tovább, magyar szociáldemokrácia?). Hozzászólásának a „Merre? Erre!” címet adta.

Kifejtette, hogy „örömmel találkozott” a cikkel, amelyet, igaz csak összességében, de „hitelesnek” tart. Pártját azonosította a modern szociáldemokráciával, de nem értett egyet Király azon véleményével, amely szerint a mai szocdemeknek a nemzetgazdaságok növekedését és hatékonyságát kell minden más elé helyezniük, és csak annyiban törődhetnek az egyének jólétével, amíg az még nem rombolja a „növekedési potenciált”. Azaz, társadalmi gondoskodás csak a valóban rászorulók és leszakadók iránt szükséges. A neoliberalizmus alapvetéseire emlékeztető és a régió legsikeresebb államainak gazdaságpolitikáját figyelmen kívül hagyó állításokkal szemben Veres úgy vélte, az MSZP politikája ennél szerencsére jóval összetettebb, sőt hatékonyabb, hiszen nemcsak segélyt ad a legelesettebbeknek, de esélyt is a felzárkózásukra. Például a nyugdíjasok számára is megadták a felemelkedés lehetőségét a nyugdíjak reálértékének emelésével. A pénzügyminiszter vitatta, hogy az MSZP-nek már csak egy platformja (a Vitányi Iván-féle) képviselné hitelesen a szociáldemokráciát, úgy vélte, hogy pártja minden csoportosulása szociáldemokrata elkötelezettségű, még ha néhányukra jellemzők is az exhibicionista megnyilatkozások (Király lepopulistázta és lebolsevikozta ezeket a „Szili Katalin hangján szóló” népboldogítókat és a Magyar Dolgozók Pártjának megalapítására buzdította őket).

A saját szűkebb közössége politikájának a haladással való azonosítása talán nem hangzik furcsán egy posztkommunista párt tisztségviselőjének a szájából (Veres jelenleg is az MSZP elnökségének tagja), és minden bizonnyal a szabolcsi gyermekévekre vezethető vissza.

Veres az MSZMP aktív szabolcsi tagja volt az 1980-as években, bár ezek az információk ma már sem a parlament, sem a kormány, sem a szocialista párt honlapján közölt életrajzokban nem szerepelnek.

Üzenet a toronyból

Van, aki még emlékszik László Csabára, a Medgyessy-kormány első pénzügyminiszterére, a jóléti rendszerváltás levezénylőjére, aki alatt meredek esésbe kezdtek az ország makrogazdasági mutatói? Veresnek volt kitől tanulnia: László a bukása óta talán még nála is intenzívebben ír reformelképzeléseiről gazdasági és politikai lapokba. (A két minisztert Draskovics Tibor személye köti össze: ő volt 2004–2005-ben a pénzügyminiszter.)

Az Élet és Irodalom március 21-i számában Veres János megdicsérte a hetilap adóreformmal és gazdasági kérdésekkel foglalkozó cikkeit és a szerkesztőket bátorította a folytatásra (Gazdaságpolitika. Szküllák és Kharübdiszek között). Élesen bírálta ugyanakkor László Csaba két héttel korábbi írását a kormány által tavaly novemberben benyújtott közpénzügyi törvényjavaslatról, és átszabásának szükségességéről. Bár kritikai megjegyzéseit nem tartotta alaptalannak, a tárcavezető lényegében demokrácia-ellenességgel vádolta meg elődjét. Elfogadhatatlannak tartotta László javaslatát, hogy a felállítandó költségvetési hivatalnak joga legyen megakadályozni bármely törvényjavaslat elfogadását, ha azok negatív hatást gyakorolnak a költségvetésre vagy a makrogazdasági mutatókra. Veres álláspontja szerint a parlamenti többségnek „jogot kell biztosítani arra, hogy akár rossz költségvetést vagy a makrogazdasági mutatókra negatív hatást gyakorló törvényt alkosson”. Az állítással nehéz vitatkozni, bár tudható, hogy 2005–2006-ban sorozatban, végül már reflexszerűen fogadott el ilyen törvényeket a balliberális koalíció. Mentségükre szólt, hogy mindezt a nekik kisebb rossz érdekében tették, megakadályozva Orbán Viktornak, a Fidesz elnökének visszatérését a hatalomba.

Veres írásában kitért a koalíció reformpolitikájára és arra, hogy jelenleg is a nemzetközi bizalom helyreállításán fáradoznak. Végül sejtetni engedte, hogy a fent említett eset megismétlődésére lehet számítani: „A napról napra erősödő kiközösítő hajsza, a kormánnyal és a kormányzó pártokkal és politikusokkal szembeni rágalomhadjárat, a verbális (és már nem csak verbális) támadások a szocialisták és a liberálisok ellen, mindez nem fog eltántorítani bennünket attól, hogy azt tegyük, ami az ország lakosságának és gazdaságának, tehát Magyarország felemelkedésének a legkedvezőbb.”

A hiány nem vész el…

A pénzügyi tárca vezetőjéről nem jelenthető ki egyértelműen, hogy elefántcsonttoronyban élne. A közelmúltban például a szintén szabolcsi Mádi Lászlóval csapott össze a Népszabadság hasábjain. Veres cikkére (A program sikeres, folytatni kell, február 23.) a „demagóg populista”, a népszavazással „pirruszi győzelmet arató” Fidesz gazdaságpolitikusa válaszolt (A sikertelenség magyarázatai, március 6.). A váratlan replika vörös posztónak bizonyult az önérzetes miniszter szemében, és nem maradt válasz nélkül (A siker félremagyarázása, március 13.).

Mádi állításaival szemben (a kormány gazdaságpolitikája súlyos kudarcot vallott, hiszen összességében nem a felemelkedést, hanem a leszakadást hozta az ország számára), írásaiban Veres igen bizakodónak tűnt. „Ha így haladunk, 2009-ben elérjük az uniós követelményeknek megfelelő egyensúlyi szintet.” Részletesen felsorolta az eredményeket, a 2006-ban felálló „új kormány” bátor intézkedéseit, a hiány csökkentését, az államigazgatás karcsúsítását, a gazdaság kifehérítését, a nemzetközi intézmények elismeréseit, a szociális támogatások úgynevezett GDP-arányos növelését, a kamatkiadások csökkenését. A legfrissebb fejleményekre, az államkötvények hozamainak megugrására és így az államháztartási hiány finanszírozásának növekvő költségeire úgy reagált, hogy az mindenütt a világban így van és az amerikai másodlagos jelzálogpiaci válsággal hozható összefüggésbe, holott a pénzügyi szférában konszenzus alakult ki arról, hogy Magyarországra már teljesen másként tekintenek Nyugaton, mint a többi régiós országra, és ezt jóval magasabb hozamelvárással büntetik. „A parlamenti pártok versenyébe a vetélytárs érdemeinek lekicsinylése belefér, a közgazdasági vita kereteibe azonban nem” – zárta le a maga generálta vitát Veres, egyben kijelentette: túl vagyunk a kiigazításon, ráadásul sikerrel.

Mindez kevés jót sejtet a tornyon kívül élők számára. Ha a sok-sok nemzetközi buksisimogatás valóban az eredményeknek szól, és a kiigazítás sikeres, a kormány is sikeres, akkor hogyan lehet, hogy még mindig Magyarországé Európa egyik legmagasabb hiánya és legalacsonyabb növekedése? Mi vár az országra, ha mostohább idők jönnek? – kérdezik sokan. Az MSZP–SZDSZ-koalíció sem bizonyult az idők végezetéig sikeresnek. A fejüket vakaró, a toronymagasságába tekingetőknek hiába mutatja a pénzügyminiszter a költségvetési hiánycsökkentés véres kardját, ha odalent nem érzik a csökkenést. Sőt azt tapasztalják, hogy a hiány nem tűnt el, csak átalakult. Az államháztartásé csökkent, az önkormányzatok, kórházak, vállalkozások és az emberek háztartásaié pedig nőtt. Nemcsak a pénztárcák lettek vékonyabbak, de a kilátások is szerényebbek. Vajon Veres János miről fog írni, ha megbukott?

Monostori Tibor