Száz évvel ezelőtt ragadta magához a hatalmat Budapesten a szabadkőművesség. Ekkor már évtizedek óta folyt a több mint ezer éves keresztény magyar állam elpusztítására irányuló aknamunka.Az egyre elvaduló magyar- és keresztényellenes uszítás főképpen Budapesten megteremtette azt az országszerte ugyan kisebbségben lévő, de harsány és erőszakos társadalmi bázist, aminek segítségével 1918. október 31-én a hazaáruló Károlyi Mihályt maguk előtt toló nemzetvesztők megragadták a hatalmat.

Károlyi miniszterelnöki kinevezéséért a tájékozatlan utókor gyakran hibáztatja igazságtalanul Boldog IV. Károly királyt, a keménykezű fellépés elmulasztásáért is elmarasztalva az uralkodót. A király valójában a nemzet iránti szeretettől vezéreltetve vonult vissza az államügyek intézésétől, azzal a szándékkal, hogy személye és neve ne lehessen akadálya a kibontakozásnak. Ezért nevezte ki 1918. október 26-án József főherceget teljhatalmú magyarországi megbízottjává, azaz homo regiusszá. A főherceg statáriumot akart elrendelni, és fel akarta oszlatni a magát Nemzeti Tanácsnak nevező puccsista csoportosulást, de végül tárgyalásba kezdett a politikai élet szereplőivel, keresve a megoldást a kétségbeejtő helyzetre.

Találkozott a miniszterelnöki tisztségről 1917 tavaszán lemondott gróf Tisza Istvánnal is. A főherceg őt szerette volna felkérni a kormányalakításra, Tisza azonban nem vállalta a felelősséget, ehelyett azt mondta: „Kérem, tessék Károlyit megbízni! Lássa ő, hogy mit tud!” (Idézi Nánay Mihály történész Habsburg-Lotharingiai József Ágost főherceg 1918-as homo regiusi missziója című munkájában, mely A történész igazsága és magányossága – tanulmányok a 65 éves Raffay Ernő tiszteletére című, a Kárpátia Stúdió által 2013-ban kiadott kötetben található.)

József főherceg ennek ellenére gróf Hadik Jánost nevezte ki kormányfővé 1918. október 29-én, mivel mélyen megvetette Károlyi felforgató és hazaáruló politikáját. Másnap azonban szervezett utcai lázongás tört ki, s végül kellő budapesti katonai erő híján nem maradt más lehetőség, mint 1918. október 31-én kinevezni Károlyit.

„Bizony Isten, nem akartam Károlyit, noha Tisza István, ez a nagy államférfiú is őt ajánlotta! Károlyit az erőszak hozta!”, olvasható újfent az említett tanulmányban a főherceg visszaemlékezése. És hozzátehetjük: Károlyi hozta az erőszakot, hiszen kinevezése napján fegyveres banditák előre eltervelten és szervezetten meggyilkolták gróf Tisza Istvánt.

Károlyi kormányában négy miniszter és nyolc államtitkár volt szabadkőműves, vagyis döntően befolyásolták a kabinet tevékenységét, melynek élén egy jellemtelen, sodródó báb állott. Herczeg Ferenc írja Két arckép című munkájában:

„A nemzet méltósága egy degenerált hazardőr kezébe volt letéve. (…) Magyarország életének legtragikusabb órájában, midőn szükség lett volna a nagy elődök minden hitére, hazaszeretetére, bölcsességére, bátorságára és ékesszólására, egy politikai szövetkezet cinizmusa ezt a démoni dilettánst taszította ki a világtörténelem színpadjára.”

A múltat végképp eltörölni – ez a baloldali destrukció eszenciája. Az Est című szabadkőműves propagandaszócső 1918. október 31-i számának vezércikke nyíltan ünnepelt: „Az eddigi Magyarország ezeréves épülete ma éjjel összedőlt. Ez a nász, a mámor, az új erők napja.”

A budapesti utcákat ellepte a fosztogató, erőszakoskodó csőcselék. És közben Magyarországot, látva hazánk bénultságát, több oldalról ellenséges támadás érte. A szabadkőműves propaganda azonban e tekintetben is igyekezett félrevezetni a közvéleményt. Az Est így hazudott: „Ne féljen senki a betörésektől, mert minden katona hazavágyik, nemcsak a magyar. Ne féljen senki, nem jönnek ellenünk.”

De bizony jöttek ellenünk. A frontokról hazatért magyar alakulatok megfelelő szervezéssel, határozott irányítással könnyedén visszaverhették volna a rablókat, ám Károlyi alkoholista és minden valószínűség szerint szerb ügynökként tevékenykedő, Belgrádban eltemetett hadügyminisztere, Linder Béla kijelentette, hogy soha többé katonát nem akar látni, a szabadkőműves kormány pedig leszerelte, szélnek eresztette a hadsereget.

Károlyi és a mögötte bújó szabadkőművesek olyannyira gyűlölték az ezer esztendős keresztény magyar államot, hogy mindezeken túlmenően még a Magyar Államvasutak szerelvényeit és a gyulafehérvári vár tiszti kaszinóját is az Erdély elszakítását kimondani igyekvő románok rendelkezésére bocsátották.

A többit tudjuk: a degenerált vörös gróf 1919 márciusában átadta a hatalmat a kommunistáknak, akik addig Magyarországon sohasem tapasztalt brutális terroruralmat vezettek be. Kun Béla, Szamuely és társaik válogatott kegyetlenséggel gyilkolták a magyarokat, hátba támadták az Erdélyt védő Székely Hadosztályt, majd a kommün Vörös Hadserege (melybe sok tiszt és közkatona önként jelentkezett, nem látván más lehetőséget a haza védelmére) által visszafoglalt felvidéki területekről is visszavonultak, beteljesítve az árulások sorozata okozta országvesztést.

1918-ban a gyalázat, a gyávaság, az aljasság, a magyargyűlölet uralta el Magyarországot. Az akkor történteket teljes joggal nevezte a két világháború közötti hazafias közvélemény patkánylázadásnak. A világtörténelemben sem azelőtt, sem azóta nem fordult elő, hogy egy megtámadott ország vezetői önvédelem helyett lefegyverzik saját katonáikat.

Ez volt az egyetemes história legundorítóbb hazaárulása. Az utókor feladata, hogy a száz évvel ezelőtt történteket becsületesen, pontosan, az igazság teljességének megfelelően feltárja, és a végzetből okulva szembeszálljon a felforgató hazaárulók mai apologétáival, utódaival.