Magyarnak lenni jó

A magyar embernél nagyobb értéket még nem termelt ki a Kárpát-medence, ezért nem szabad hagyni, hogy a sok száz év alatt kiérlelődött minőségünket bárki is megkérdőjelezze – mondja Lőrinczi Zoltán. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának a Kárpát-medencei magyar oktatás fejlesztéséért felelős helyettes államtitkára a marosvásárhelyi egyetemi kórház igazgatói posztját cserélte nemrégiben a magyarság más irányú szolgálatára.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Az Oktatásért Felelős Államtitkárság és egyéb állami, illetve civil szervezetek már régóta felelősséggel viseltetnek a határon túli magyar nyelvű oktatás ügye iránt, kiemelt célfeladatnak tekintve az anyaországon kívül élő magyar közösségek gyarapodásának elősegítését. Hogyan csatlakozik mindehhez az önök néhány hónapja létrejött tárcája?

– Valóban, sem a célok, sem a feladat nem új, ám eddig talán hiányzott az egységes szemlélet, harmónia, közös koncepció, amely összeköti a Kárpát-medence magyar nyelvű és kultúrájú oktatását támogató személyeket, hivatalos vagy civil szervezeteket. Ennek érdekében jött létre a helyettes államtitkárság, amelynek élén nagy tisztelettel igyekszem a nemzetem művelődésének, emelkedésének ügyét szolgálni.

– Vagyis egyfajta egységesítésről van szó, mondjuk a magyar nyelvű oktatásban kötelezően átadandó történelmi, irodalmi, szakmai stb. minimumok tekintetében?

– Egyáltalán nem. Nem a tankönyvek tartalmát vagy a különböző oktatási módszereket szeretnénk egységesíteni, hanem a nézetet és a célt a magyar mivolt és kultúra megmaradása érdekében. Mindezt úgy, hogy az egyes országokban működő magyar iskolákat, intézményeket, közösségeket, szervezeteket, embereket segítjük, azaz támogatjuk anyagilag, a legjobb tapasztalatok megosztásával, akár csak a puszta jelenlétünkkel, a magyar mivoltunk és az ő magyar mivoltuk demonstratív kinyilvánításával. Ez a feltétel ahhoz, hogy a magyar önbizalom megmaradjon, és ennek következtében a magyar minőség tovább éljen úgy, ahogyan ezeregyszáz éven keresztül kialakult. Csak ennek tudatosításával, megszilárdításával érhető el a nemzetfogyás megállítása, és az az áhított jövőbeli cél, hogy Európában, de szigorúan magyarként, bármennyi ideig fennmaradhassunk.

– Mennyire van most veszélyben ez a bizonyos magyar mivoltba vetett hitt, minőség és önbizalom, akár a határon innen, akár azon túl?

– Semmivel sem aggasztóbb a helyzet, mint korábban bármikor: ne feledjük el, hogy a magyarság évszázadokon át milyen iszonyatos gyötrődéseken ment keresztül a most európainak mondott nemzetek közt őrlődve. Az, hogy megpróbáltatásoknak vagyunk kitéve, hogy némelyek kétségbe vonják a magyar autentikus kultúra létét, annak értékét, létjogosultságát, sőt, más országok lakóit mérgezik a folytonos pocskondiázásunkkal, nem új keletű dolog. Az viszont tény, hogy mivel a Kárpát-medencei magyar élettérben egyre kevesebben vagyunk számszerűen és arányunkban is, nehezebb mindez ellen felvenni a kesztyűt. Jó volna, ha ennek belátása a nemzete iránt felelősen érző minden magyar embert arra sarkallna, hogy még jobban odafigyeljen, és az energiáit, sőt, akár az anyagi javainak egy részét is a magyarság szolgálatába állítsa. Csak az így megalkotott erős, újra növekedni kezdő közösség állhat ellen a multikulturalizmus eszméjének, amelynek propagandistái gyakran felteszik a kérdést: egyáltalán szükség van-e még nemzetekre, ezen belül a magyarokra?

– Mi az ön válasza erre?

– Az, hogy már eleve dőreség a felvetés is! Szükség van ránk azon egyszerű okból, mert ezeregyszáz év tapasztalata azt igazolja: magyarnak lenni jó, és a Kárpát-medencének is jó, ha magyarok lakják.

– De honnan tudhatjuk, hogy tanganyikainak lenni nem volna-e még jobb?

– Mi magyarok vagyunk, ez a sorsunk, legyünk hát magyarok! Ha valaki azt állítja, tanganyikainak lenni még jobb, patagóniainak meg egyszerűen tökéletes, ne szálljunk vele vitába, hiszen sem neki, sem nekünk nincs összehasonlítási alapunk. Ne is foglalkozzunk ezzel. De ha magunkban felismerjük, hogy magyarnak lenni jó, azt fogadjuk is el tényként, és jogosan várjuk el, hogy fogadja el más is. Ha valamely külső befolyásoló tényező vagy régi reflex, belső lelki ok miatt valaki ezt mégsem tudja megtenni, nem nekünk kell segítenünk neki. A mi dolgunk a nyíltság, a barátságosság, a minőségi munka és a haza töretlen szolgálata – győzze meg ez az ellenfeleinket. Valahogy így képzelem el a helyettes államtitkárság hivatalos működését is.

– A fiatalabb, a nagyvilágban már földrajzi és virtuális értelemben is könnyebben közlekedő generációk számára talán mégsem teljesen természetes gondolatmenet, amit mond.

– Nem feladatom a meggyőzéssel foglalkozni. A tájékozottság és a virtuális vagy reális világban való könnyed mozgás miért zárná ki az átérzett és megélt magyar mivoltot, a nemzeti hozzátartozást és annak vállalását? Ebben viszont a személyes példaadás a célravezető. Ha mi példát tudunk mutatni helytállásból, kultúrából, igényességből, magyarságból, akkor a feladatainkat ötven százalékban teljesítettük. Félreértés ne essék, mindez még véletlenül sem azt jelenti, hogy teszem azt, Kossuthról nevezzük el a szobanövényt, vagy naphosszat lengetjük a magyar zászlót. Elég a már említett, sok száz éve dédelgetett, szépítgetett, javítgatott magyar minőséghez való ragaszkodás.

– Meg lehet fogalmazni, hogy ez pontosan mit is jelent?

– Ez transzcendens, ezt érezni kell. Benne van a mindennapi méltó és tisztességes viselkedésünkben, ahogyan végezzük a hétköznapi tevékenységeinket a legszebb és legjobb szokások, hagyományok szerint. Nem véletlen, hogy egyre több olyan turista érkezik a magyarlakta területekre, akik előítéletekkel jönnek, és felvillanyozódva távoznak. Ők pedig talán nálunk is jobban el tudják mondani, hogy a magyarokkal lenni jó, a magyaroknál a dolgok a helyükön vannak – mert egyáltalán van helyük. Ennek oka pedig ez a magyar minőség, amely régtől való, folytonos, és független az időről időre átrajzolt államhatároktól: törjön ezer darabra akár, de a cserepei akkor is megőrzik egy velencei tükör eredeti pompáját.

– Az oktatás egyik feladata újra összeilleszteni, majd keretbe tenni ezeket a cserepeket? Helyére kerülhet-e egyszer minden szilánk?

– Lehetnék magam is egy ilyen szilánk. Marosvásárhelyen születtem, ott töltöttem eddigi életem legnagyobb részét, Budapestet ma sem ismerem jobban, de most, mégis: itthon vagyok. A kijelölt helyemen. A szilánkok összeillesztésének módját nem is kell beírni a tankönyvekbe. A lényeg a szabad szellemi közeg megteremtése, hogy a fiatalok önmaguk akarjanak fölnőni a magyar emberhez: mert az a legnagyobb érték, amit a Kárpát-medence kitermelt. Legalábbis a számunkra biztosan, hiszen a magyar embert mi, magyarok ismerjük, szeretjük és becsüljük a legjobban. Nem követeljük meg ugyanezt másoktól, de elvárjuk, hogy ne ócsárolják, ne nézzék le, és főleg ne akadályozzák magyar mivoltában. Ezeregyszáz év arra is megtanította a magyart, hogy legyen türelmes, érveljen, ha arra van szükség, de másnak szolgájává ne váljon. A magyar, természetéből fakadóan a jót, az értékeset kínálja, adja kifelé, a Kárpátokon át.

– Említette Marosvásárhelyet, a szülővárosát, ahol az orvosi egyetem elvégzése után az intézmény tanársegéde, majd az Anatómiai Tanszék docense, később a marosvásárhelyi egyetemi kórház orvosigazgatója lett amellett, hogy idegsebészi munkáját is végezte. Mennyire volt nagy ugrás egyszeriben ott hagyni mindent, és Budapesten belépni a politika ingoványos terepére?

– Senkinek nincs joga a saját kicsi, emberi körülményeit mérlegelni, amikor egy felelős személy a nemzete szolgálatába hívja. Különben orvosnak lenni nagyon szeretek, tanárnak lenni pedig lételemem volt. Nem is szakadtam el ezektől a tevékenységektől: részmunkaidőben docensként tanítok a Corvinus Egyetemen, a Vezetés és Szervezéstudományi Tanszéken. De ha egyszer majd azt fogja mondani a nemzetem, hogy újra orvosként van szüksége rám, azt a mivoltomat fogom tudni neki felajánlani.

– Akár visszatérve a szűkebb pátriájába is?

– Akár. Viszont távolról is fájó szívvel látom, hogy amióta eljöttem, még inkább szabadesésbe került a magyar oktatás ügye a marosvásárhelyi orvosi egyetemen. Mostanra jóformán minden kollektív jogától megfosztották a magyar közösséget és az ottani magyar oktatókat. A gyakorlati oktatás, és a klinikai is, a betegágy mellett, már régóta román nyelven folyik. Viszont új elemként kötelező homogén előadásokat is tartani, ugyanazt minden oktatási nyelven. Főbenjáró vétekké nyilvánították, ha valaki nem ugyanúgy, ugyanazzal a tartalommal és ugyanazon szakirodalom alapján adja elő a tárgyát, mint a román kollégák: ugyanazok a vetítések, a vizsgakérdések is. Gyakorlatilag egyvalami maradt engedélyezett az előadások kapcsán: el szabad mondani a román dolgokat – magyarul. Mindez egy olyan intézményben, amit a magyarok számára alapítottak: magyar nyelven, magyar minőségben, magyar orvoslást tanulni. Nem azért csökken a magyar hallgatók száma és aránya, mert kihaltak volna, hanem azért, mert a többségi érdek fokról fokra beszivárgott és érvényesült.

– Milyenek a kilátások?

– Megbízatásom a magyar oktatás felügyelete a Kárpát-medencében, és ebbe beletartozik az erdélyi magyar orvosképzés is. Minden előbb elmondott szavam hiteltelenné válna, ha ölbe tett kézzel nézném, hogy teljesen elállják előlünk a napot. Viszont orvosként, tanárként, menedzserként, egyaránt realista vagyok: vallom, hogy megőrizni és fejleszteni való mindaz, ami jó és derék, és pótolni kell mindent, ami valamikor jó volt, de idővel használhatatlanná vagy méltatlanná romlott.