Georg Spöttle az október 23-i rendőri erőszakról Nagyon sok rendőrön nem volt azonosító szám, s voltak olyanok is, akik símaszkot, csuklyát húztak, hogy ha valakit agyba-főbe vernek, ne is tudja azonosítani őket. Ez bátorság? De láttam a tévében olyanokat is, akik szinte élvezettel céloztak fejmagasságban gumilövedékekkel az emberek fejére. Ezt kell megköszönni? – tette fel a kérdést a Demokratának Georg Spöttle újságíró, biztonságpolitikai szakértő.

– Hol követte az október 23-i eseményeket?

– Jó darabig magam is az utcán voltam, aztán este nyolc óra körül hazamentem és akkortól tévén néztem, mi történik a fővárosban.

– És mit gondol a látottakról?

– Nagyon meglepődtem, amikor azt láttam, hogy a hatóság milyen eszközöket használ, holott nagyjából húszéves tapasztalatot szereztem a nyugat-berlini rendőrségnél. Hasonlóra a közelmúltban Pakisztánban volt példa, amikor az ottani rendőrök rendkívül keményen léptek fel a zavargásokban részt vevőkkel szemben.

– A legtöbb vitát az váltotta ki, hogy a rendőrség megvárta, amíg véget ér a Fidesz rendezvénye, s csak ezt követően követtek el mindent, hogy feloszlassák a tömeget. Erről mi a véleménye?

– Ez egy óriási taktikai hiba volt, mert csak azt érték el, hogy még több ember lett a környéken, s a békés, bejelentett rendezvényről hazafelé tartók keveredtek azokkal, akik bejelentés nélkül, agresszívabban demonstráltak. Igaz, elhangzott a felszólítás, hogy oszoljon fel a tömeg, de fizikai képtelenség, hogy több tízezer ember néhány perc alatt csak úgy eltűnjön a környező utcákban. Ezután pedig gyorsan és megdöbbentő keménységgel következett a rendőri fellépés.

– A rendőrség gumilövedékekkel lőtte a védtelen embereket, s a könnygázgránátokat is nemegyszer fejmagasságban lőtték ki. Ezt szabad?

– Nem. Tudomásom szerint sem a nyugatnémet rendőrség több évtizedes fennállása alatt, sem pedig az egyesülés után nem vetettek be a hatóságok gumilövedékeket tüntetőkkel szemben. Tanulni persze tanultuk a használatát: csak torzóra szabad lőni és csak bizonyos távolságról. Óvatosnak kell lenni, mert ha eltaláljuk egy szívbeteg ember szívgödrét, vagy valakinek a fejét, nyaki artériáját, akkor a gumilövedék adott esetben halálos sebet is ejthet. Szintén érthetetlen volt számomra, ahogyan a könnygázgránátokat belőtték az emberek közé: mi ezt annak idején úgy tanultuk, hogy mivel ezek viszonylag nehezek és fel is forrósodnak, csak bokamagasságban szabad őket kilőni, hogy aztán a földön becsússzanak a lábak közé. Bár voltak agresszív tüntetők, de sem a kődobálás, sem a barikádépítés nem indokolt ilyen erőteljes rendőri fellépést. Németországban jó néhány tüntetésen részt vettem, vezettem egységeket rohamrendőrként és speciális alakulat tagjaként is, de az ilyen keménységű beavatkozásra szerintem nincs magyarázat. És ami még visszatetsző volt számomra, hogy a sérülteken csak úgy átléptek a rendőrök, hagytak vérző fejű, súlyosan megsérült embereket is a földön feküdni. Nem véletlenül végeznek a rendőrségnél egészségügyi tanfolyamot – ilyen esetekben igenis elsősegélyben kell részesíteni a sérülteket.

– Furcsa volt látni azokat a képeket is, hogy békésen zászlót lengető, nem is csoportban, hanem magányosan álló embereket a földre tepertek, majd ezután amelyik rendőr arra járt, az még bele is rúgott…

– Valóban megdöbbentő volt ez is. A rendőrségnek az a feladata, hogy megakadályozzon egy bűncselekményt, vagy elfogjon egy bűnelkövetőt, de semmiképpen sem az, hogy retorziót is alkalmazzon. Az a bíróságok, az ügyészség dolga.

– Bár Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitány tagadta, a felvételeken világosan látható, hogy viperát is használtak a rendőrök. Ez mennyire szokványos eszköz?

– Semennyire. Németországban például nem tartható és nem is forgalmazható. Az újságolvasók kedvéért elmondom, hogy a vipera egy teleszkóposan kihúzható acélrúd, amelynek a végén egy acélgömb van. Ilyet Németországban még a speciális alakulatok sem használnak. Ott a rendőrök csak polikarbonátból készült, vagyis szénszálas gumibotot alkalmaznak. A vipera olyan, mintha valakit vascsővel fejbe vernek, tehát adott esetben még halálos sérülést is okozhat.

– Gergényi Péter azt mondta, a rendőri fellépés teljesen törvényes és szabályos volt, s az állampolgároknak nem hibákat kéne keresniük, hanem köszönetet kellene mondaniuk, mert sikerült békét teremteni. A rendőrök szerinte nem kemények vagy erőszakosak, hanem bátrak voltak.

– Mint volt rendőrt, engem nagyon felháborítottak ezek a szavak. Nekem speciel nem a bátorság, hanem a gyalázat szó jutott az eszembe a rendőri fellépést látva. Ismerek nagyon sok magyar rendőrt, akik intelligensek, maximális alázattal végzik a munkájukat, október 23-án viszont, mint mondtam, felháborodtam a látottakon. Azért sem értem Gergényi úr szavait, mert nagyon sok rendőrön nem volt azonosító szám, s voltak olyanok is, akik símaszkot, csuklyát húztak, hogy ha valakit agyba-főbe vernek, ne is tudja azonosítani őket. Ez bátorság? De láttam a tévében olyanokat is, akik szinte élvezettel céloztak fejmagasságban gumilövedékekkel az emberek fejére. Ezt kell megköszönni? Mondom még egyszer: olyan eszközöket vetettek be, amiket külföldön legfeljebb veszélyes bűnözőkkel szemben alkalmaznak. Itt pedig nem volt szó bűnözőkről, de még csőcselékről sem: a Fidesz rendezvényéről érkezőkkel együtt itt a polgári réteg volt az utcán, az emberek 99 százaléka egyszerűen meg akarta ünnepelni ’56-ot, meghallgatni Orbán Viktort, s esze ágában sem volt erőszakhoz folyamodni.

– Külföldön is mindenképpen feloszlatnak egy engedély nélküli tüntetést, vagy előfordul, hogy rugalmasabb a rendőrség?

– Természetesen rugalmasnak kell lenni, mérlegelni kell, hogy megéri-e feloszlatni a demonstrációt. Amit például múlt hétfőn hiányoltam, hogy nem voltak rendőri tárgyalók, akik nem rohamsisakban vannak pajzzsal, hanem normál egyenruhában. Külföldön, például otthon, Németországban, pszichológiai diplomával rendelkező kollégákat alkalmaznak ilyen feladatra. Ők odamennek a hangadókhoz és megmondják nekik, hogy bár ez egy engedély nélküli tüntetés, de mindenkinek az a legjobb, hogy ha békés keretek között marad a tiltakozás, csak igyekezzünk minél kisebb fennakadást okozni. Otthon például előfordult, hogy neonácik engedély nélkül tüntettek, megegyeztünk velük, hogy kísérjük őket, s mivel hamarosan felbukkantak a szélsőbaloldali ellentüntetők is, ezáltal sikerült megakadályozni a két csoport összecsapását. Ilyenkor egy darabig vonultak a tiltakozók, aztán egy idő után, amikor éhesek, szomjasak lettek, szép lassan elfogyott a tömeg. A rendőrnek tehát nem lehet célja az erőszak. Nem okozhat örömet, hogy belerúg földön fekvő, letepert tüntetőkbe, könnygázzal fúj le idős, beteg embereket, sőt aki ilyet tesz, az nem méltó arra, hogy rendőr legyen. Egy demokratikus ország rendőrsége nem alkalmazhat ilyen brutális módszereket, s amikor Berlinben, Londonban vagy éppen Washingtonban látták a hétfő éjszaka készült felvételeket, nyilván megvolt a véleményük a magyarországi állapotokról. Hallottam például a BBC kommentárját, ott azt mondták, Magyarország egyre inkább balkanizálódik.

– Abban lehet valami, hogy a tüntetők egy részének erőszakos tetteit a rendőrségi fellépés váltotta ki?

– Persze. Ha ott állok valahol békésen, és azt látom, hogy gumilövedékeket lőnek felém, lovas rendőrök vágtatnak az emberek közé és közben elviselhetetlenül száll a levegőben a könnygáz, akkor egy idő után nem tudok higgadt fejjel gondolkodni. Egy ilyen hatás vérmérséklettől függően valamilyen mértékű ellenállást vált ki. Hallottam olyan véleményeket, hogy a kormány nem a néppel akart ünnepelni az évfordulón, hanem demonstrálni akarta az erejét. Ezzel egyet tudok érteni, mint ahogy azzal a külföldi kommentárral is, hogy a feszült hangulat már csak azért is előre tudható volt, mert a kommunista nómenklatúra egykori tagjai, támogatói józan emberi számítás szerint nem jogosultak arra, hogy a forradalom áldozataira emlékezzenek úgy téve, mintha semmi közük nem lett volna a diktatórikus rendszerhez.

– Összegezve tehát az eddigieket: mit kellett volna tenni a rendőrségnek?

– Mint említettem, Németországban mindig mérlegeltünk. Ha voltak olyanok, akik agresszívan léptek fel, akkor kiemeltük a hangadókat, s többnyire ott voltak olyan kollégák is egy autóban, akik kihallgatták őket, megnézték a számítógépes adatbázisban, hogy büntetett előéletűek-e, van-e bejelentett lakcímük, munkahelyük. Ezután a szintén velünk tartó ügyeletes ügyész eldöntötte, indokolt-e az előzetes letartóztatás. Amennyiben nem volt az, akkor hazamentek és néhány napon belül megkapták a bírósági idézést. Egy demokratikus ország demokratikus rendőrségénél valahogy így mennek a dolgok.

Bándy Péter

Georg Spöttle több mint húsz évet szolgált fegyveres testületeknél Németországban, a Rendőrtiszti Főiskola elvégzése után volt rohamrendőr, aztán az ottani Országos Nyomozó Hivatalnál külföldi maffiacsoportok által elkövetett bűncselekményekkel, majd terrorcsoportokkal foglalkozott. Leszerelése óta újságíróként és szakértőként tevékenykedik, kisebb megszakításokkal négy éve él Magyarországon.