Magyarország sorsa ott fenn dől el

– Alternatív Kossuth-díjjal tüntették ki még 2004-ben. Miért kellett ilyet egyáltalán létrehozni?

– Nagy dolog volt sokévnyi mellőzöttség után megkapni az Alternatív Kossuth-díjat. Akkor összefogott a szakma és kitüntettek a bizalmukkal; a díj kuratóriumában többek között Makovecz Imre, Jankovics Marcell, Szakonyi Károly és Gyurkovics Tibor ült. Döntésük erőt adott, alkotni támadt kedvem, de hát minden ilyen elhatározás pusztán emberi hiúság, hiszen próbálj meg úgy verset írni, hogy a Jóisten éppen nem akarja. Az alternatív díjat azért hozták létre, mert „áttelelt” a kommunista hálózat és saját hitbizományának tartotta a kulturális szférát, a kultúrpolitikát, sőt magát a kultúrát. A nemzeti érzésű művészeket egyszerűen kirekesztették az állami díjazásból. Hát így álltunk.

– És milyen érzés volt most megkapni a valódit?

– Annak örültem a legjobban, hogy Máriával együtt kaptam meg (Petrás Mária népdalénekes, keramikus szintén Kossuth-díjat kapott – a szerk.). Mária hű társam, szeretetünk határtalan, egyik legszebb közös pillanatunk volt ez. Sokat jelent nekem, hogy művészekként egyszerre ismerték el a munkásságunkat.

– A skorpió jegyében című első, 1972-es kötetében, a Martin Luther King című versében írja: „A külvárosokból marhabőr bakancsok jönnek, csatorna szutyokká tapossák véremet, de méltóságom soha, én a fekete király vagyok!” Hogyhogy pont a fekete polgárjogi aktivistáról írt verset? Feketének érezte magát a kommunizmusban?

– Ezt a verset a szocializmus ellen írtam, egy olyan rezsim ellen, amelyben a fiatalokat derékig földbe ásták, majd azt mondták: most szárnyalj! Ebben az országban a kommunista rendszer sokakat diszkriminált – jómagam sem járhattam egyetemre, pedig magyar–történelem szakra jelentkeztem, de a rektor nekem szegezte, hogy „Döbrentei, csak nem gondolja, hogy magára bízzuk a magyar ifjúság nevelését?!” A polgári értelmiségiek leszármazottait egyszerűen kirekesztették az életből, csak akkor tanulhattál tovább, ha behódoltál. Martin Luther Kingről először a Szabad Európa Rádióban hallottam, nagyapámmal együtt szoktuk volt hallgatni.

– Megérintette a története?

– Meg. Én hiszek az álmokban és kell tudni merészet álmodni, de ehhez nemcsak tudás kell, hanem erkölcsi erő és Isten hatalma is. Klebelsberg Kunó – az egyik legnagyobb politikusunknak tartom – találóan mondta: „Eszmények nélkül nem lehet élni; illúziókban nem szabad élni.”

– Akkor ne legyenek illúzióink: már a fiatalkorában is voltak irodalmi szekértáborok? Fiatal költőként választania kellett, hogy hova áll?

– Akkor is voltak népiek, urbánusok, különcnek számított Pilinszkyék köre, Nemes Nagy Ágnessel együtt… Én a népiek között leltem meg azt az eszmerendszert, amelyet a magyarság alapérdekeinek megfelelőnek tartottam, amelyet a legotthonosabbnak éreztem és érzek ma is.

– Pestszentimrei srácként, munkásként. Miért?

– Ott találtam az akkori fogalmaim szerint magyarokra. Az urbánusok vegyesek voltak, zömmel kiszolgálták az ellenünk folytatott szovjet gyarmatosító politikát. A népiek, a parasztságból kitűnt költők és a régi rendszerben alkotó haladó értelmiségiek más értékrendet képviseltek. Vagy ide tartozol, vagy oda, választani kellett. Nem volt kérdéses, hogy kit választok. Meg hát köztük volt Nagy László is. Felnéztem rá.

– Mit szeretett benne?

– A tartását. A költői megoldásait. Gyújtó szikra volt, őt olvasva úgy éreztem, hogy nekem is jogom van az osztályrészemhez. Egyszer azt mondta nekem, hogy „Kornélkám, mindig az igével indítani, az viszi fel a verset”. Az ige mozgósító erejű. Megfogadtam, de volt, amikor az igét a végére tettem, mert úgy jobban kiegyensúlyozta, amit írtam.

– Hatott önre?

– Persze, és elképesztő önfegyelem meg kitartás kell ahhoz, hogy megtaláld a saját hangodat. A mestertől megtanulunk egy modellt, de csak azt szabad megtartanunk belőle, amit magunkra szabhatunk. Kormos István mondta, hogy „ezen az úton kell menned, agyad van hozzá, majd megtalálod a formát”. Különben ő fedezte fel Nagy Lászlót és Juhász Ferencet is. Nagy László pedig szerette Juhászt, de utóbbi mindenkit elrugdosott magától, Aczél György barátsága miatt. Őt választotta. Kormosnak pedig azért is hálás vagyok, hogy amikor az első kötetemet ki akarták húzni a kiadói tervből, hevesen értem kardoskodott és azt mondta, hogy felmond, ha megteszik. Ez egy férfiembernek erőt és erkölcsi tartást ad, és én ezektől az emberektől csak bátorítást kaptam.

– Családjában sok katona volt, tőlük örökölte a harciasságát?

– Tőlük tanultam meg, hogy mit jelent igazán férfiúnak lenni.

– És mit jelent?

– Legfőképpen igazat mondani. Ez a legfontosabb.

– Ez a férfierő titka?

– És igazán élni… Ők arra tanítottak, hogy az adott szó aranyat ér, és ezt számonkérték, rajtam is. Egy-két pofon olykor elcsattant, de nem lettem tőle lelki beteg. Erőt sugárzó emberek voltak, másképpen nevelték őket, mi már el sem tudjuk képzelni azt a világot. Lehet, hogy éppen emiatt gyermekkoromban minden férfiú oldalára egy kardot képzeltem, akkor is, ha nem viselt kardot. A férfiasságban van valami, ami a kardra utal, erre az ősi, szentséges szimbólumra. A karddal ölhetünk, és iszonyú önfegyelem kell, hogy kevélységből ne húzzuk elő a hüvelyéből. A kardviselés felelősséggel jár. Ezt egy nő megérzi.

– Ha valaki oldalán ott van a képzeletbeli kard?

– Az igazi férfierőt kiszimatolják, és akkor fantasztikusan hathatnak egy férfira, iszonyú erőket tudnak felszabadítani belőle.

– Úgy gondolta, hogy a toll az új kard?

– A családunk legtöbb férfi tagja kardot viselt, tudtam, hogy mit jelképez. Kiskoromban apám megtanított tisztelegni, kardot rántani. A régi ludovikások kardrántás után összeérintették a pengéket, és ez elképesztő egységet teremtett közöttük, hiszen jelezte, hogy egy vérből valók, együtt élnek, együtt halnak. Nekem a kard mindig többet jelentett, mint fegyvert. A nyelv is éles fegyver.

– Van olyan, amit másképp csinált volna az életében?

– Nem vagyok belenyugvó típus. A sorsomban annyi elrendelésre bukkantam, hogy valószínű, akkor sem tudtam volna másképpen dönteni bizonyos helyzetekben, ha másképpen akarok. Persze lehettem volna okosabb, visszafogottabb, de hát a nietzschei amor fati gondolatát magaménak vallom. Sokszor hibáztam, és a göröngyös úton járva tanultam meg az egyik legfontosabb dolgot az életben: ne ítélj, hogy ne ítéltess.

– Törvényszerű volt, hogy ezek az irodalmi szekértáborok fennmaradtak a rendszerváltás után is?

– A táborlogika elzárkózással és bezárkózással jár. A kirekesztést veszélyesnek tartom. Szerintem mindenkinek helye van a nap alatt, csúnya kínai parafrázissal szólva: virágozzék minden virág, ha van illata, vagy ha nincs, akkor legalább ne legyen büdös. Szerintem az a legnagyobb gond, hogy egyszerűen nem beszéltük ki rendesen a közös dolgainkat. Lehet, hogy nem is volt meg rá az őszinte szándék a másik oldal részéről. Ők voltak nyeregben. Lehet szép eszmefuttatásokba bocsátkozni, esszéket és szócsatákat vívni, de a tény az, hogy a rendszerváltozás után Biszku Béla vígan és dalolva mondhatta ellenforradalomnak 1956-ot. Pedig ő részt vett a magyar szellemi élet kiirtásában. Cselekedeteit ki kérte számon a másik oldalról? Ez költői kérdés. Nos, ez megnehezítette a megbékélést. Tóth Bálint költő barátomat évekre bebörtönözték, Gérecz Attilával együtt volt egy zárkában, Kárpáti Kamil pedig még Recsket is megjárta. Obersovszkyról, Wittner Máriáról meg a többiekről nem is szólva…

– Tehát egyszerűen nem tudott nem kardot csörtetni versben, esszében, beszédben?

– Patetikusan hangzik, de amikor veszélyben forog a haza – és most nem csak a fegyveres támadásokra gondolok –, akkor egy költőnek az a feladata, hogy megszólaljon. Ezt szolgálom, de nekem ez természetes, még akkor is, ha egy olyan világba kerültem, ahol sokaknak már nem az.

– Sokan mondják, hogy „Döbrentei jó költő, kár, hogy politizált”.

– Ha Ady Endre politizált, és sokszor az ország érdeke ellen, akkor nekem is jogom van politizálni, Magyarország mellett. A szív középen van, se nem jobbra, se nem balra. Illyés Gyula – akit különben nagyra tartok – azt írta az Egy mondat…-ban, hogy mindenki szem a láncban. Ez nem igaz. Volt, aki nem volt szem a láncban, akinek igazmondás volt az élete és a halála. A költők közül Géreczre gondolok, ő az etalon.

– De tudta, hogy ha a nemzeti értékrend mellett tör lándzsát, mindig ki fogják rekeszteni az irodalmi fősodorból. Nem lesz sztár, nem fordítják le 30 nyelvre a verseit. Miért vállalta mégis?

– Makacs voltam, nem tudtam elfogadni, hogy nincs igazam. Mint mondtam, már gyermekkorom óta olyan férfiak vettek körül – nagybátyám hosszújáratú tengerészkapitány volt, Horthy Miklós alatt –, akik arra tanítottak, hogy magyarságban gondolkodjam, ne pedig különböző helytartókban, és ne gyarmati észjárással fogjam föl az életet. Megtanítottak arra, hogy nem szabad meghazudtolni önmagadat, a családom végigharcolta a honvédő háborúkat, apai nagyapám például a Székely Hadosztályban. Az erkölcsi iránytűm nem igazodott sem Moszkvához, sem pedig Washingtonhoz. Politikai szempontból pedig nehéz feladvány a Kárpát-medence, nehéz itt jól politizálni. Szerintem Csoóriék tévedtek, amikor Antallt választották miniszterelnöknek, nem volt az a politikus, mint gondoltuk. Mi az, hogy „kamikazekormány”? Ne legyen az! Föl kellett volna számolni a kommunista hálózatot, mert ebből bújt elő Horn, Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai. Súlyos politikai következményekkel járt ennek a hordának az uralma. Legalább egy évszázaddal késtünk el a saját történelmünkről.

– Akkor ki a jó politikus?

– A magyarság politikai és gazdasági helyzetét tekintve hazánkban az a jó politikus, aki a két rossz közül a kisebbik rosszat választja. Most legalább egy valódi államférfi vezeti az országot, aki képes közvetíteni Washington és Moszkva között, sőt még a Vatikánnal is jó kapcsolatot ápol. Csak így lehet megvédeni a magyarság érdekeit. A politikai egyensúlyteremtés is művészet.

– Mit gondol a költészet, a művészet jövőjéről?

– Félek, hogy el akarják orozni az emberiség gyermekkorát.

– Hogyan?

– Például a mesterséges intelligenciára gondolok. Hogyha helyettünk már mindent kiötöl a gép, eltűnik a természetes képzettársítási eszközrendszerünk. A gép ennek híján van, neki nincs gyermekkora. A költőnek van. Van mihez illesztenie a dolgokat – nevezhetjük transzcendensnek vagy Istennek is –, egy gépnek sosem lesz ilyenfajta metafizikai intelligenciája, nem tudja mihez csatlakoztatni a kezdetet és a véget. A gépeket, programokat nem anya szüli. Belénk lelket lehelt az Úr, és ez a lélek most is bennünk van. Tengerészkadét koromban a MÁV-kórházban jártam boncoláson, és akkor értettem meg, hogy az ember nem csak szerveinek végösszege. Ha újra összerakjuk, nem működik. Kell még valami hozzá. Ez a pár grammnyi lélek. Kis különbség, de óriási különbség, talán pont ez választja el a valódi művészetet az álművészettől.

– Aki dudás akar lenni… – jó művészet csak fájdalomból születhet, tudták ezt a régiek is. A gépek, ha jól tudom, nem éreznek fájdalmat.

– Nagy László pontosan erről beszélt nekem, de akkor még fiatal voltam, bohó és erős, nem értettem, mire érti. Azt mondta: „Tudja, ennek az egésznek az a csodája, hogy nagyon nagy fájdalom van benne, és az mindig meg fog ismétlődni.” Egyetemes életérzést fogalmazott meg. Aki azt mondja, hogy szeret verset írni, az valójában nem verset ír, hanem valami mást. Megtanultam, hogy a költészet komoly munka, és vért izzadás nélkül nincs művészet. Az utolsó porig kell égetned magad, aztán néha feltámadsz, néha nem, ráadásul az Isten is mindent lever rajtad, az utolsó atomig.

– De a gépek elpusztíthatnak, vagy mi önmagunkat, általuk.

– Hiszem, hogy a Jóisten nem adott az embernek akkora erőt, hogy elpusztíthassa a Földet. Erőt adott ahhoz, hogy alkosson, a barlangrajzoktól kezdve Michelangelo Mózeséig vagy Szervátiusz Dózsájáig. Hiszem, hogy az embernek ezt a faja teremtőerejét nem tudják elvenni a jövőben sem. Ami engem illet, nem tudom, hogy eljutottam-e valaha valami ősi lényeghez, de nyilvánvaló, hogy amikor már „minden egész eltörött”, akkor nekünk már csak a szilánkok jutnak. Alkotó vagyok, úgy érzem, hogy valamit átörököltem a Jóistentől.

– Elmúltak a nagy költőnemzedékek. Néha úgy érzem, hogy egyre szegényedik a kultúránk.

– Magyarországon mindig is lesznek új tehetségek, valaki mindig izmosodik, majd elénk vagy elétek fog állni. Mindig is úgy éreztem, hogy Magyarország sorsa ott fenn fog eldőlni, és nem engedik kihalni ezt a megfejthetetlen nyelvű nemzetet. Én megtettem mindent, amit megtehettem, mestereimre támaszkodva a magam erejével és eszközeivel küzdöttem. Elvégeztem a rám eső részt. Most másokon, rajtatok a sor.

– Nagy Lászlótól megkérdezték egy videóinterjúban, hogy mit üzen azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek majd négyszemközt vele: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket, ha lesz emberi szemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.” Ön mit üzenne?

– Az És mégis című versem utolsó sorait: „nem a létért lázadás, csak a lázadó porlad,/ s az élet, akkor is ha kifosztják/ magát diadallal fölmutatja, mint áldozó pap az ostyát,/ táltos a teliholdat.”