– Hogyan kerül valaki néhány évesen Budapestről Buenos Airesbe?

– Úgy, hogy a szüleim vittek. A világháború után a családom külföldre menekült, először Európában bolyongtunk, aztán Dél-Amerikában kötöttünk ki, ott nevelkedtem és ott végeztem el a középiskolát is. Nincsenek gyerekkori emlékeim Magyarországról, először az 1970-es évek elején jártam itthon.

– Az ön bátyja, apja és nagyapja is nemzetközi hírű orvos, sebész volt, Kopits Nepomuki János Kossuth-szobrát pedig Kaposvár főterén lehet megtekinteni. Ehhez képest a legifjabb Kopits huszonöt évesen már Washingtonban, a Fehér Ház tőszomszédságában dolgozik.

– A szüleim nem biztattak arra, hogy én is orvos legyek, a bátyám már ezt a pályát választotta. Szabadon döntöttem a közgazdaságtan mellett. Egyetemre az Egyesült Államokban és Svájcban jártam, a Georgetown-i egyetemen diplomáztam, és miután félévet dolgoztam egy neves kutatóintézetben, 1969-ben kerültem a pénzügyminiszter hivatalába. Itt kezdtem a pályafutásomat, mint pénzügyi közgazdász. Ebben szerepe volt annak, hogy a doktori disszertációmon dolgoztam, ami egyúttal egy hivatalos projekt lett a minisztériumban. Ráadásul az egyik volt tanárom is ott dolgozott mint főosztályvezető. Később egyre inkább mindennapi kérdésekkel, törvényjavaslatokkal és azok lehetséges hatásainak elemzésével, nemzetközi pénzügyekkel, adópolitikával foglalkoztam. Ez az állás arra volt jó, hogy az előkészítő szakértői munkán túl nagyon közelről beleláthassak az egész döntéshozatali folyamatba, melyben elemzési szinten gyakran részt vettem. Ez a periódus világgazdasági szempontból is igen izgalmas volt, 1971-ben omlott össze a Bretton Woods-i monetáris rendszer, mely a tagállamok közötti pénzügyi és kereskedelmi kapcsolatokat szabályozta.

– Közel három évtizedet húzott le a Nemzetközi Valutaalapnál, Magyarországon valószínűleg ön ismeri legjobban ennek az intézménynek a működését. Mit gondol a Valutaalapot érő kritikákról? Sok van belőlük: diktatúráknak nyújtott és nyújt hiteleket, Chilétől Nigérián át Indonéziáig, gyakran olyan feltételeket szab a kölcsönök folyósításához, amelyek hosszabb távon a szociális rendszer megrendüléséhez, politikai instabilitáshoz vezetnek. Néhány évvel ezelőtt az argentin pénzügyi összeomláshoz és államcsődhöz asszisztált a Valutaalap. A sor folytatható.

– A Nemzetközi Valutaalap soha nem népszerűségi versenyt űzött. A Valutaalap által támogatott kiigazító programokat rendszerint két fajta kritika éri: politikai és szakmai. A kimondottan politikai jellegű kritikák nem veszik figyelembe, hogy bizonyos esetekben a gazdaságpolitikai lépések, amelyeket meg kell tenni, rövid távon sok nehézséggel járnak, és nehéz úgy végrehajtani őket, hogy „ne folyjon vér”. Ez bizonyos értelemben olyan, mint amikor egy műtét fájdalommal jár, de idővel a beteg állapota, egészsége rendbe jön. Másrészt, sok esetben egy politikailag gyenge kormány kér anyagi támogatást a Valutaalaptól, amikor bajba kerül, és aztán nagyon jól jön neki, hogy lesz kire rámutatni, hogy itt a mumus, aki miatt a népnek szenvedni kell. A politikusok nem fogják bevallani, hogy ők tehetnek a nehézségekről, mert rossz gazdaságpolitikát folytattak, és most kemény lépésekre van szükség. Ami a szakmai jellegű bírálatokat illeti, a Valutaalap komoly műhibákat is elkövetett az évek folyamán, például a ’90-es évek második felében Oroszországgal vagy a 2000-es évek elején Argentínával kapcsolatban. Ott olyan programokat támogatott, amelyek szakmailag gyenge intézkedéseket tartalmaztak és végül válsághoz vezettek. A Valutaalap szerepe egyébként megváltozott az utóbbi években, olyan értelemben, hogy kevesebb segítségre van szükség világszerte, egyrészt, mert a magánszektorban olyan pénzbőség keletkezett a 2000-es évek elejétől kezdve, amelyek továbbra is biztosítják a tagországok külső finanszírozását, és másrészt, mert sok tagország egyre fegyelmezettebb gazdaságpolitikát követ, valamint szilárdabb intézményrendszerrel rendelkezik.

– Gyakran éri a vád a szervezetet, hogy nem veszi figyelembe a nemzeti sajátosságokat, és minden országban ugyanazt a terápiát javasolja.

– Éppen ez az, ami nem igaz. Ez olyan, mintha egy kívülálló azt mondaná, hogy az orvos mindig ugyanazt a receptet írja fel, vagy azt, hogy ötven méter távolságból minden nő egyforma. A Valutaalap és annak stábja mindig törekedett arra, hogy méretre szabja a mellényt, azaz a terápiát, az intézkedések adagolását. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, az nem ismeri a Valutaalap-programok részleteit és szakmai oldalát.

– Az Állampénzügyi Főosztály igazgató-helyettesi székéig vitte. Nem érezte visszalépésnek szakmai szempontból, hogy 2004 elejétől a magyar jegybank monetáris tanácsának lett a tagja?

– Semmi esetre sem. Én erre a pozícióra egyáltalán nem úgy tekintek, mint a karrierem egyik állomására. Ez nekem sokkal többet jelent, a hivatásomnak egy fontos része, és szakmailag is kihívás, hiszen Magyarország nagyon különleges helyzetben van az utóbbi években. A döntő tényező azonban az volt, hogy a szülőhazámban, a saját szakmámban tudok valamit nyújtani.

– Azt mondja, nagyon ritka, hogy kívülről hoznak be valakit, „senki sem próféta a saját hazájában”, és ez komoly bizalommal is jár. Kinek a fejében fogant meg a gondolat, hogy megkeresse önt?

– Járai Zsigmond hívott fel és javasolta, hogy lépjek be a tanácsba. De számomra az is fontos volt, hogy a miniszterelnök éppúgy támogatta, illetve jóváhagyta a jelölésemet, és hogy a két illetékes országgyűlési bizottság egyhangúlag támogatta a kinevezésemet.

– A monetáris tanács tagjait gyakran galambokra és héjákra osztják. Utóbbiak rendszerint a monetáris szigorítás hívei, és az elmúlt időszakban rendszeresen az alapkamat emelése mellett tették le a voksukat. Ha ezt nézzük, ön igazi héja, hiszen idén volt olyan alkalom, hogy a tanácstagok közül csak ön szavazott egy huszonöt bázispontos emelés mellett, mindenki más a kamattartást támogatta.

– Pedig éppen hogy rám nem alkalmazható ez a kifejezés. Tudni kell, hogy csak a tavalyi év elejétől hozzák nyilvánosságra a tagok voksait, és ez alatt az idő alatt többször, de főleg idén, támogattam a kamatemeléseket. Azonban ha megnézzük a korábbi időszakot, 2004-től 2006 elejéig, akkor inkább galambnak tartottak volna, mivel azok között voltam, akik a legnagyobb mértékű kamatvágásokat támogattuk. Ebben a periódusban összesen 6,5 százalékponttal csökkentettük a kamatszintet. Igaz, akkor más időket éltünk, hátszelet adott a globalizáció és annak inflációleszorító, illetve az EU-csatlakozás árfékező hatásai. Lazább monetáris politikát követhettünk. Az elmúlt két évben ez erőteljesen megváltozott, sorban jöttek az ársokkok, az áfa és a szabályozott árak emelése után az olajár, a mezőgazdasági árak és egyéb nyersanyagárak megugrása. Erre az ellenszélre nekünk reagálni kellett alapkamat-emelésekkel. Magyarországon nagyon érzékenyek az inflációs várakozások, és nehéz azt kommunikálni, hogy csak egyszeri ársokkokról van szó, amiket a világgazdaságból importálunk és amiket figyelmen kívül hagyhatunk, mivel az „igazi” infláció, amely egy beépült áremelési folyamatot jelent, valójában alacsony. Csehországban megtehették, hogy az idei emeléseket követően, már augusztusban belekezdjenek a kamatvágásokba, mivel ott 2007 közepéig öt év alatt az átlag fogyasztóiár-infláció alig érte el a 2 százalékot. Magyarországon azonban más a helyzet, és azt kellett nekünk megakadályozni, hogy meginduljon egy veszélyes, állandó áremelési folyamat. Egyébként nem vagyunk egyedül, 25 ország van világszerte, amelynek a jegybankja explicit inflációs célkövetést alkalmaz, és ezek közül 20 országban kamatot emeltek a múlt év közepe óta, ráadásul többségében száz vagy még több bázisponttal. Biztosítani akarjuk, hogy a külső ársokk ne épüljön be, ne gyűrűzzön be az inflációs várakozásokba. Ez a feladatunk. A monetáris politikára és a jegybankra sokszor úgy tekintenek, mint egy fekete dobozra. Számunkra nagyon lényeges, hogy a gazdasági partnerek, a munkavállalók, a munkaadók, a háztartások felé hatékonyan kommunikáljunk. Célunk az, hogy tudják, mit teszünk, mire törekszünk. Egy nagyon változó világban próbáljuk elérni az árstabilitást, azaz középtávon közeledni a 3 százalékos inflációs célhoz, mégpedig úgy, hogy az eszközeink korlátozottak. És ezt nem tudjuk elérni, ha nincs elég hitelességünk a gazdasági szereplők előtt, valamint ha nincs megfelelő támasz a mindenkori kormány részéről.

– A világban számos példa van arra, hogy egy jegybanki szakember átül a politikába. Idehaza az elmúlt hetekben majdnem a fél monetáris tanácsot beleültették virtuálisan a miniszterelnöki székbe.

– Ezekhez a pletykákhoz nem tudok semmit hozzátenni, egymás közt mosolygunk ezen, tudtommal egyik kolléga sem veszi komolyan ezeket a felvetéseket.

– Önnek nehezére esne összeállítani egy kormányprogramot? Amikor a Valutaalapnál dolgozott, számos, Magyarországhoz különböző tekintetben, de igen hasonló országban járt és adott tanácsot. Ausztria, Brazília, Peru, Portugália, Törökország, vagy Ukrajna.

– A kérdés persze csak hipotetikus. Tény, hogy szerepem volt legalább húsz ország fiskális reform-, illetve kiigazítási programjának a tervezésében, kidolgozásában, mint külföldi szakértő. De mindegyik helyzet, mindegyik ország, mindegyik időpont megkívánja a maga sajátosságainak a figyelembevételét. Nagyon nehéz véleményt adni egy ilyen elméleti esetben. Mégis, érdemes lehet megemlíteni egy működőképes, pozitív eredménnyel járó kiigazítási programnak a jellegzetességeit. Szükség van elsősorban a belső konzisztenciára, egy pontos menetrendre és arra, hogy a program minél átfogóbb legyen. Nemcsak a költségvetési kiigazítás mértékére vagy ütemére kell ügyelni, de még inkább a kiigazítás minőségére, hogy a gazdaság lehetőleg egy magas fenntartható növekedési pályára kerüljön. A minőséget a kiigazítás összetétele és a különböző kiadáscsökkentő vagy bevételnövelő lépések határozzák meg. Az egyik szempont, hogy milyen hatással vannak a gazdasági viselkedésre – ez az úgynevezett hatékonysági kritérium. A másik, hogy milyen terhet rónak a különböző társadalmi csoportokra – ez pedig az igazságossági kritérium. Az első kérdés tehát az, hogy milyen mértékben fogja a munkavállalási, munkaadási, befektetési vagy megtakarítási hajlandóságot tartósan növelni, vagy csökkenteni egy bizonyos adó- vagy kiadási intézkedés? És a második kérdés: javítani, vagy rontani fog-e a szociális egyenlőségen? Egy példa: szó volt korábban az ingatlanadó bevezetéséről. Ez az adó megfelel majdnem minden szempontnak, az igazságosságot is növeli és minimális a torzítás, amit behoz a gazdaságba, hiszen a háztartások nem fogják feltétlenül megváltoztatni miatta a viselkedésüket. Minden szabály, minden adóemelés, például a munkabért terhelő adóé, ami csökkenti a munkavállalási hajlamot vagy a foglalkoztatási rátát, káros, és torzító hatása van. A kiadási oldalon arra kell figyelni, hogy azokat a kiadásokat kell csökkenteni, amelyek a legtorzítóbbak, azaz amelyek leginkább hozzájárulnak ahhoz, hogy visszatartsák a háztartások munkavállalási vagy megtakarítási kedvét. Tehát személyi vagy vállalati jövedelemadó-kulcsemelések és fűnyíró típusú kiadáscsökkentések rendszerint nem felelnek meg az említett kritériumoknak, és nem is járulnak hozzá a tartós költségvetési egyensúlyhoz. Összegezve, csak olyan kiigazítási program tud széles körű támogatottságot és hitelességet élvezni, amely összességében hatékonynak, valamint igazságosnak tekinthető. Végül pedig nagyon fontos, hogy a kormány jól tudja kommunikálni a programot a lakosság felé. Röviden, nem csak a hírnek, de a hírmondónak is hitelesnek kell lennie. Tapasztalataim szerint ezek egy sikeres program jellegzetességei.

– Azt állítja, hogy a költségvetési fegyelem és a választási ciklusok kapcsolata tekintetében most már Latin-Amerikában is kevés ország van, amely annyira populista lenne, mint hazánk.

– A politikai ciklusnak mindegyik demokratikus országban valamilyen mértékben óhatatlanul hatása van a költségvetési politikára és a gazdasági teljesítményre. De Magyarország az évek folyamán egyre inkább túltett szinte minden országon, egyszóval tankönyvi eset. A mindenkori kormány belekezd egy fiskális kiigazításba, de ahogy közeledik a következő választás, újra belekezd a költekezésbe, adócsökkentésekbe. Ez a folyamat egyre magasabb államháztartási hiányhoz vezetett, a legutolsó választás után az államadóságunk csúcsot ért el. A fiskális politika ilyen mértékű „idő-inkonzisztenciája” és „hiányhajlama” fokozzák a gazdasági teljesítmény ingadozását és fékezik a növekedést. Azt gondoltam, hogy amikor majd belépünk az EU-ba, akkor ez a magatartás bizonyos fokig enyhülni fog, és egy sokkal magasabb szintű fiskális fegyelem fog meghonosodni. Nem így történt, de én még mindig reménykedem abban, hogy valamikor elérünk egy politikai érettséget, remélhetőleg anélkül, hogy egy pénzügyi válság érné Magyarországot, amint ez megtörtént más országokban. Épp az ilyen betegség orvoslására több ország, így Brazília, Chile és Svédország bevezetett egy szabályalapú költségvetési keretrendszert, amivel véget vetettek a hiányhajlamnak. Az itthoni ellenzék által javasolt kiadási keretrendszer és fiskális tanács esetleg hozzájárulhatott volna egy ilyen megoldáshoz. Legutóbb a Pénzügyminisztérium állt elő egy törvénykoncepcióval, amely sokat merített a külföldi tapasztalatokból és szintén hasznos lehetett volna. Sajnos, ezek a javaslatok végül nem kapták meg a kellő támogatottságot. Én már azt is előrelépésnek tekintem, hogy a politikai pártok egyáltalán foglalkoznak ezzel a kérdéssel, ötpárti egyeztetésre került sor, elindult egy gondolkodási folyamat. Több országban bevált a szabályalapú fiskális keretrendszer és egy azelőtt nem tapasztalt magas fenntartható növekedési pályán haladnak. Chilében a legutóbbi választási kampányban szó sem volt a jóléti kiadások növeléséről, csak arról, hogy miként lehet még hatékonyabbá tenni a jelenlegi társadalombiztosítási rendszert. Nem volt olyan ígérgetés egyik párt részéről sem, ami megsérthette volna az ottani szabályt a kötelező költségvetési többletről. Hasonlóképp fegyelmezettek a politikusok Brazíliában is, ahol a költségvetési felelősségről szóló törvény bevezetése előtt még nagyobb volt a „fiskális alkoholizmus”, mint Magyarországon.

– Sok szó esett Latin-Amerikáról. Ön szerint mivel magyarázható, hogy az ázsiai fejlődő országok sikeresebbnek bizonyultak a latin-amerikaiaknál, és most úgy tűnik, hogy sokkal sikeresebbnek Magyarországnál is? Nálunk sok esetben megfigyelhető egyfajta csodálattal vegyes szimpátia a távol-keleti és délkelet-ázsiai országok irányába, ahol az autoriter államberendezkedés, az erős állami, fél-tekintélyuralmi rendszer erőteljes gazdasági növekedéssel és növekvő jóléttel párosul. Van-e köze egy fejlődő gazdaság sikerének ahhoz, hogy milyen az államberendezkedése, az állam és hatalmának nagysága?

– Óvatos lennék ennek a kérdésnek az értelmezésével. Latin-Amerika sok tekintélyuralmi kormányzatot ismert évtizedeken át és ez nem feltétlenül vitt a siker irányába. Sőt, közép- és hosszútávon ilyen fajta kormányok fékezték a gazdasági felzárkózást. Én azt mondanám, hogy amellett, hogy egy állam autoritárius, egyes esetekben, egy ideig talán el lehet érni egy magas növekedési pályát, de a növekedés oka semmi esetre sem a kemény kézzel irányított gazdasági modell. A nyáron voltam Dél-Koreában, lenyűgöző a gazdasági teljesítményük, egy teljesen demokratikus környezetben, kevés nyersanyaggal és nehéz történelmi háttérrel – szinte összehasonlítható a magyar történelemmel, ahogy a nagy hatalmak között vergődtek. Egyetlen értékük a jól képzett munkaerő és a magas megtakarítási hajlam, mindez fiskális fegyelemmel megtámogatva. Érdekes, hogy a borzalmasan elszegényedett Észak-Koreával szemben a fő megkülönböztető tényező éppen az északon uralkodó totalitárius állam. Igaz, Kína esetében egyelőre rejtély, hogy meddig tudja fenntartani a politikai berendezkedését és hogy hosszútávon az milyen módon lesz egyeztethető a piacgazdaság szerepével. Persze Kína esetében is lehet úgy érvelni, hogy a gazdasági teljesítmény tekintélyuralmi kormányzat mellett, de nem annak okán történik. És ami eddig sikerült nekik, az nem feltétlenül tartható fenn örökké. Nyugtával dicsérjük a napot.

– Lehet, hogy nekünk is egy olyan válságra lenne szükségünk, mint amilyenek Chilében vagy Argentínában voltak?

– A makrogazdasági egyensúly szükséges eleme és alapköve a fenntartható gazdasági fejlődésnek, és erre magunknak kell rájönni. Ne csupán azért csináljuk, mert az EU ezt fontosnak tartja, vagy mert e nélkül nem tudjuk bevezetni az eurót. Nem feltétlenül kell nekünk ehhez válság. De az első nagy kérdés természetesen az, hogy milyen fegyelmezetten fognak viselkedni politikusaink az eljövendő választások közeledtével.

Monostori Tibor

DR. KOPITS GYÖRGY

1943-ban született Budapesten.

Egyetemi tanulmányait az Egyesült Államokban és Svájcban végezte, 1971-ben a Georgetown-i Egyetemen doktorált közgazdaságtanból.

1969-től 1974-ig az amerikai pénzügyminiszter hivatalában pénzügyi közgazdász.

1975-től 2003-ig a Nemzetközi Valutaalapnál dolgozik, 1990-ben a szovjet gazdasággal foglalkozó tanulmánycsoportjának egyik vezetője, 1993-től 1996-ig a szervezet magyarországi képviselője, 1996-tól távozásáig az Állampénzügyi Főosztály igazgatóhelyettese.

2004-től a Magyar Nemzeti Bank monetáris tanácsának tagja.

2004-ben kitüntették a Heller Farkas pénzügyi szakmai díjjal.

A világ számos egyetemén volt vendégprofesszor és tartott előadásokat. Magyarországon rendszeresen előad a Közép-európai és a Budapesti Corvinus Egyetemen.

Több mint 50 tudományos cikk, monográfia szerzője.