Magyarul a magyarokkal

– Sem erotikus, sem erőszakos jelenetek nem voltak benne, mégis hétről hétre egy egész országot vonzott a képernyő elé a 80-as, 90-es években közel tíz éven át futó Álljunk meg egy szóra! című sorozat. Miért van az, hogy ma egy hasonló nyelvművelő műsor valószínűleg sokkal kevésé tudná felkelteni az emberek érdeklődését?

– Akkoriban mások voltak a médiafogyasztási szokások. Kevesebb csatorna és kevesebb hozzáférhető tartalom volt, így az ismeretterjesztő műsorok is nagyobb figyelmet kaptak, mint manapság. A szóban forgó sorozat esetében a két főszereplő karaktere is sokat nyomott a latban.

Grétsy László professzor hatalmas szaktudással és lelkesedéssel beszélt a magyar nyelvről, Vágó István műsorvezető pedig közérthetővé és szórakoztatóvá tette a száraz tudásanyagot. A nyelvi kérdéseket formabontó módon, gyakran a stúdión kívül, élő példákon keresztül tárták a nézők elé, ami szintén hozzájárult a sikerhez. Az elmúlt évtizedekben azonban az anyanyelvvel kapcsolatban eltolódtak a hangsúlyok.

– Merre tolódtak?

– Számos szakmánál elengedhetetlen volna a hatékony kommunikáció, oktatásunkban azonban már egyáltalán nem kap helyet a beszédképzés és a retorika. Ha megnézünk egy rendszerváltás idején készült felvételt mondjuk egy parlamenti felszólalásról, láthatjuk, hogy akkoriban sokkal fontosabb volt a beszédkultúra a megjelenésnél. Ma már az a lényeg, hogy hibátlan legyen a frizura és tökéletesen álljon a nyakkendő. Korábban szigorúan vették, ki kerülhet kamera és mikrofon elé. Ma a színházi előadások és a filmek esetében is gyakran alig értjük a szöveget. Az ember egy ideig azt hiszi, hogy rosszul hall, azután rájön, nem vele van a baj, hanem a színészek egy részének nincs megfelelő technikai tudása. De folytathatnánk a sort a média és a közélet további szereplőivel is…

– Az időjárás-jelentők esetében az egyik legfeltűnőbb, hogy előtérbe került az esztétikum és háttérbe a közlésmód.

– Pedig a jó külső megjelenés és beszédminőség nem zárja ki egymást. Ha megnézzük a televíziózás archívumát az 1957-es indulástól kezdve, látszik, hogy korábban is fontos volt, hogy a műsorvezetők jól nézzenek ki, ugyanakkor sokkal nagyobb figyelmet és több türelmet fordítottak arra, hogy a megszólalók szép hangon, választékosan és helyesen beszéljenek. Ez viszont időigényes folyamat: a megfelelő orgánum és beszédstílus képzése sokkal tovább tart, mint egy frizura megigazítása.

– Ha az ember a közösségi médiában hozzászólásokat olvasgat, feltűnik, hogy milyen rossz a magyarok helyesírása. Mintha eltűnt volna az igényesség a nyelvhasználat iránt. Ez az oktatás hibája?

– Részben igen. Sokak szerint a helyesírás speciális tudás, de én nem gondolom, hogy a jó helyesírásért jutalomfalatot kellene osztogatni az iskolákban. Ez egy alapvető készség, amit meg kell tanulni. Természetesen nem lehet mindenkitől ugyanazt a színvonalat elvárni, de egy értelmiségi embernek igenis meg kell ütnie egy bizonyos szintet. Érdekes jelenség, hogy míg egy előadás vagy dokumentum vizuális megjelenítésére, grafikai kidolgozottságára nagy hangsúlyt helyezünk, addig a szöveges tartalomra sokkal kevesebb figyelem jut. Pedig az igényes nyelvhasználat nemcsak kulturális kérdés, hanem a siker szempontjából is fontos. Ma sokkal többet írunk, mint néhány évtizeddel ezelőtt: régen személyesen vagy telefonon intéztünk el ügyeket, most e-maileket küldünk, csetelünk. Tehát sokszor a szóbeli kommunikációt helyettesíti az írásbeli, és ez megkönnyíti az életünket. Viszont az is igaz, hogy írásban sokkal lazábbak vagyunk, kevésbé tartjuk magunkat a szabályokhoz. Nem gondolom, hogy Facebook-kommenteknek ugyanolyan nyelvi minőséget kellene képviselniük, mint egy hivatalos szövegnek, de az is tükör: ahogy ott írunk, az sokat elmond rólunk.

– Tényleg az anyanyelv határozza meg, hogyan gondolkodunk, vagy ez csak egy mítosz?

– Nagyon komoly összefüggés van a kettő között. A nyelv egyszerre tükrözi, hogyan gondolkodik egy adott társadalom, például mire vannak szavaink, mit hogyan fejezünk ki, de egyúttal határt is szab, hiszen addig tudunk gondolkodni, ameddig ki tudjuk fejezni magunkat. Több tudós is felismerte ezt, például Teller Ede is úgy vélte, hogy a magyar nyelv sajátosságai hozzájárultak a gondolkodásmódjához. A magyar nyelv szórendjét tekintve az egyik legszabadabb. Míg sok idegen nyelvben kötött szórend uralkodik, a magyarban szinte végtelen variációs lehetőség van. Ez a mondattani rugalmasság a gondolkodásunkra is hatással van, azt is sokkal szabadabbá teheti. De érdemes megemlíteni itt a magyar nyelv képiségét is, ami a látásmódot erősíti.

– A globalizmus hogyan befolyásolhatja a nyelvet?

– Az újdonságok megjelenésével természetes, hogy idegen szavak is beépülnek a magyar nyelvbe. De szerencsére nem az angolhoz igazítjuk a magyart, hanem a magyarhoz az angolt: saját toldalékkal látjuk el, vagyis magyarítjuk a jövevényszavakat. Az olyan igék, mint a belájkol, belinkel vagy a bekövet pedig bármennyire is furcsán hangzanak, gazdagítják a nyelvet, mert egy nagyon speciális jelentést tudunk velük kifejezni. A probléma ott kezdődik, amikor létező, magyar eredetű vagy már régebben átvett szavakat szorítanak ki idegen megfelelőikkel pusztán divatból. Klasszikus példa erre a meeting, amely ma már olyan szavakat helyettesít, mint a konferencia, a kongresszus, a megbeszélés, a tárgyalás, az értekezlet, az egyeztetés, a találkozó, pedig ezek mind más jelentésárnyalatot hordoznak. Ha a nyelvhasználat túlzottan leegyszerűsödik, azzal szegényessé válik a gondolkodásunk is.

– Kell kongatnunk a vészharangot?

– A magyar nyelv alapvető szókincse továbbra is erős, és a hétköznapi konyhanyelvet nem kell félteni. Veszélyt az jelent, hogy bizonyos szaknyelvek, például az orvostudomány, az informatika vagy a természettudományok egyre inkább elidegenednek a magyar nyelvtől, mert az adott területen dolgozók kizárólag angol kifejezéseket használnak. Ha ez a folyamat tovább erősödik, a tudományos és szakmai nyelv eltávolodhat a hétköznapi magyar nyelvtől, ami hosszú távon komoly következményekkel járhat.

– Anyanyelvünk évszázadokon át háttérbe szorult a hivatalos ügyintézésben és a tudományos életben, hiszen 1844-ig a latin volt az államnyelv, sőt egy időben a német is hivatalossá vált.

– És ez azt jelentette, hogy például egy egyszerű parasztember, akit bírósági tárgyalásra idéztek, nem értette az idegen nyelven zajló eljárást, csak tolmácson keresztül tudott részt venni benne. Hasonló volt a helyzet az egyházban is: a hívek számára sokáig érthetetlen maradt a latin nyelvű mise és igehirdetés. A nyelvújítás egyik legfontosabb célja éppen az volt, hogy demokratizálja a tudományt és a közéletet, hogy az emberek anyanyelvükön férhessenek hozzá az őket érintő információkhoz. Az angol szaknyelv kizárólagosságával visszalépnénk oda, ahonnan egyszer már sikerült elmozdulnunk.

– Bár az orvosi és jogi szaknyelvet ma is sokan kritizálják…

– Sajnos a kommunikációnak elhanyagolt szerepe van a képzésükben, pedig kutatások bizonyítják, hogy például a beteggel való bánásmód, beszédmodor és érthetőség jelentősen hozzájárul a gyógyuláshoz. A jogi szaknyelv is sokszor túlbonyolított, ami inkább elriasztja az embereket, semmint segítené őket. Régen a jó szónoki képesség elvárás volt a jogásztól, ma ennek az oktatása sem kap megfelelő hangsúlyt. Ezen mindenképp változtatni kellene a jövőben, hogy a szakma és a civilek közötti szakadék ne mélyüljön tovább.

– A politikai korrektségre való túlzott törekvés következtében ma már bizonyos szavakat ki sem lehet mondani, le sem lehet írni, mert egyesek sértőnek találják őket. Nyugaton egyre jobban terjednek az úgynevezett gendersemleges kifejezések is. Ez hosszú távon milyen nyelvi és társadalmi változásokat hozhat?

– Viccesen szoktam mondani, hogy a magyar nyelv ebből a szempontból biztonságban van, mert sok más nyelvvel ellentétben nem különbözteti meg a nemeket. Nyelvi tabuk minden nyelven léteznek. A politikai korrektség viszont időnként éppen hogy szűkíti a nyelvhasználatot, tiltásokat vezet be. Vannak kifejezések, amelyeket bizonyos helyzetekre vagy emberekre nem használunk, mert azok sértők. Amikor azonban olyan szavakat is tiltólistára helyeznek, amelyek önmagukban nem bántók, az inkább csak eltolja a problémát, de nem oldja meg. A gendersemleges nyelvhasználat elterjesztése komoly változásokat hozna, különösen a megszólítások terén. A magyar nyelvben ezeknek nagy hagyományuk van, élesen megkülönböztetjük a férfi és női megszólításokat. Ha ezeket eltüntetnénk, az nemcsak a nyelvi illem szabályait zavarná össze, hanem szűkítené is a kifejezésmódokat. A magyar nyelv egyik szépsége éppen az, hogy gazdag árnyalatokkal képes kifejezni a társadalmi viszonyokat. Ezek az apró nyelvi finomságok színesítik a kommunikációnkat, és bár néha kihívást jelentenek, hozzájárulnak a magyar nyelv egyediségéhez.