– 1990-ben Magyar Állami Ösztöndíjasként néprajz szakon kezdte meg tanulmányait az ELTE-n. Itt szerezte idén a doktori fokozatát is. A táplálkozáskutatás mellett 1990 óta foglalkozik az anyanyelv használatával a vallásos szolgáltatásokban. Ez azonban nemcsak kutatási területe, hanem ezért a célért küzd évek óta.

– 1990-ben kértük először a magyar nyelvű misézést az egyházi elöljáróktól. Akkor Benke Szilveszter, a papunk ezt megígérte, mire a püspök azonnal áthelyezte őt egy olyan faluba, ahol már nem beszélnek magyarul. Azóta valamelyest javult a helyzet a püspökséggel, kisebb eredményeink vannak. 2002-ben ígéretet kaptunk a bukaresti pápai nunciustól, hogy beszél a iasi-i püspökséggel, és lesz magyar mise Moldvában, de előrelépés nem történt. Ezért 2006-ban személyesen mentünk el a Vatikánba kihallgatásra a csángók magyar nyelvű misézése ügyében.

– Ahol nem ismerték, hogy milyen körülmények vannak Csángóföldön.

– Igen. A Vatikánban is ugyanazzal a tévhittel találkoztunk, mint a bukaresti nunciatúrán. A kihallgatás során ugyanis kiderült, a iasi-i római katolikus püspökség, amelynek hatáskörébe tartoznak a moldvai hívek, hosszú ideje arról tájékoztatta a bukarestieket is és a Vatikánt, hogy a csángók nem magyar, hanem csángó misét kérnek. Ezzel magyarázható, hogy a Szentszék mindeddig nem támogatta a moldvaiak igényét, hiszen a csángó nyelvnek nincs írott formája, így a liturgiáját sem lehetett kidolgozni.

– Mi lett a személyes kihallgatás eredménye?

– Ott azt az ígéretet kaptuk a tisztségviselőktől, hogy ráhatással lesznek a iasi-i püspökre, aki majd lecseréli a román papokat, és magyarul tudókat kapunk. Amikor hazajöttem, kiderült, hogy messze nem olyan két papról van szó, akik magyarul tudnának misézni. Az egyik sírdogált is, hogy majd megtanul. Ez októberben történt. Ugyanez a kispap karácsonykor már megtiltotta nekem, hogy szóljak a gyerekhez magyarul a templomban.

– Azóta változott a helyzet?

– Egy ideje megengedték, hogy imádkozzunk magyarul a templomban, csak olyan nehéz körülmények között, hogy a mai napig inkább a templomon kívül misézünk, ha találunk Erdélyből papot. Pusztinában még ma is csak úgy lehet magyarul misézni, ha jön egy csoport, és hoz papot magával. Ez így lesz húsvétkor is, amikor magyar misét szervezünk.

– Tehát a rendszerváltás óta sem jobb a helyzetük.

– 1990 óta nagyobb nyomást gyakorolnak a moldvai magyarokra, mint azelőtt. Erőteljesebb az asszimiláció, most már nincsen az a régi lefagyasztott állapot. Sőt, még erőszakosabbak a törekvések. Márciusban történt Forrófalván, hogy a gyerekek egyszer csak nem mentek magyarórára, és a tanárok nem értették, hogy miért. Később kiderült, hogy azért nem jártak órára, mert a gyóntató pap nem oldozta fel azokat a gyerekeket, akik magyarórára járnak. Aki nem katolikus, az nem érzi át pontosan, hogy mit jelent ez. A gyóntatószékben a pap azért van, hogy segítsen és utat mutasson a hívőknek. Ha nem ad feloldozást, akkor azt sulykolja beléjük, hogy bűnösek. Miért bűnösök a gyerekek? Mert járnak magyarórára. Ez egy lelki kivégzés. Ezek a gyerekek nincsenek olyan állapotban, hogy eldöntsék, hogy a pap is egy földi ember, és más okok miatt viselkedik így velük. Nekik a pap szent. Moldvában a papok olyanok, mint az istenek, és nem azért, mert az emberek akarják ezt így, hanem mert ezt ők harcolták ki maguknak. A csángóknak nincs gyóntatószék a kezükben, mi senkinek a lelkét nem akarjuk meggyilkolni. Pusztinában azért ilyet nem mernek tenni. De ennek az az ára, hogy van egy jó csapat, aki húsz év óta figyelemmel kíséri és melegen tartja az ügyet. De nem lehet nyolcórás állás, hogy figyeljük a papokat és írogatunk a nunciusnak. Hatalmas energiák mennek el arra az egyszerű dologra, mert semmi mást nem akarnak azok az emberek, mint hogy magyarul lehessen imádkozni.

– Miért a csángó kisebbség helyzete a legsanyarúbb? Más nemzetiségeknek engedik, hogy a saját nyelvükön misézzenek.

– Nem tudom. Bukovinában még az átkosban is volt a lengyeleknek anyanyelvi miséjük. Lassan ott tartunk, hogy az ember minden nemzetiségű lehet, csak magyar nem, mert akkor kezdődnek a bajok.

– Miért veszélyes a magyar nyelvű misézés? Nem autonómiát kérnek.

– Ezt tőlük kellene megkérdezni. A nuncius azt mondta nekem, hogy nyugodjak belé, az asszimiláció normális dolog. Én erre azt mondtam, ha ez normális folyamat lenne Moldvában is, akkor nem lennék itt. Ez is mutatja, hogy ez nem normális, hanem egy erőszakos folyamat, és pont az egyház részéről. Azt gondolom, hogy a Vatikán és Románia viszonyának is jót tesz, ha számon tart katolikusokat. A moldvai papok el tudták hitetni a római katolikus egyház legfőbb vezetőivel, hogy térítőmunkát végeznek, és terjesztik a római katolikus vallást a görögkeleti románok között. Pedig nem tesznek egyebet, mint a Csángóföld magyar nyelvű római katolikusait románul beszélő római katolikusokká asszimilálják. Azért, hogy legyen román nyelvű katolikus, feláldoznak egy kisebbséget, a moldvai csángó magyarokat. Nem az ortodoxokból, hanem a magyar nyelvű katolikusokból csinálnak román nyelvű katolikusokat.

– A Székelyfölddel milyen a kapcsolata Csángóföldnek?

– Többet is ki lehetne hozni a székelyföldi kapcsolatból. A rendszerváltás előtt be akarták gyűjteni a csángó lakosságot, a munkaerőre volt szükség, hiszen gyárakat építettek Erdélyben. Brassó volt az első, ahova rengeteg moldvai kiment dolgozni. Én is úgy kerültem Székelyföldre 1979-ben, hogy ott egy nagy vállalatot építettek. Sokan ott maradtak, letelepedtek, a gyerekeiket román iskolába adták, és nem tértek vissza Csángóföldre. Érdekes, hogy én éppen Sepsiszentgyörgyön találkoztam először olyan moldvai magyarral, aki abban ügyködött, hogy Sepsiszentgyörgyön legyen román nyelvű mise. A kommunizmus ideje alatt ennek még különösebb színezete volt, és az ügy legnagyobb segítője a román Securitate volt. Talán nem véletlenül.

– 2006-ban az Európai Parlamentben bemutattak egy filmet a csángókról Made in Romania címmel. Volt valamilyen nemzetközi visszhangja, kaptak a film után segítséget?

– Nem rendülnek meg Európában az ügyünktől. Persze az Európai Tanácstól jártak itt, és apró-cseprő dolgok történtek, de nagy hatásúak nem. A iasi-i püspök nagyon mérges volt, övön alulinak érezte ezt a filmet. Az adást otthon kevesen látták, bár a Duna TV-ben ment le. De annyit elértünk, hogy az ügyet napirenden lehetett tartani.

– Van a csángókban igazi nemzeti öntudat és tudatos hagyományőrzés?

– A nemzeti öntudatra ébredés nyugaton kezdődött, nem véletlenül. Ehhez el kell jutni egy bizonyos jólétig. Kultúrát őrizni tudatosan kellene, de amíg a mindennapi kenyér megteremtése fontosabb, mint a kultúra ápolása, addig nem lehet. Ezt mindannyian tudjuk. Hogy miért fontos a csángó identitás, azt most kezdik megérteni, most kezd fontossá válni a magyar nyelvű oktatás. De ha a nemzeti öntudatra ébredés során olyan jelenségekkel találkozik az ember, hogy a pap azt mondja, hogy bűnös nemzethez tartozik, mert magyarul beszél, akkor biztosan végig fogja gondolni ezerszer, hogy kell-e neki ez a magyarság vagy sem. Nem kellene idáig eljutni, hogy mérlegeljük, az identitás vagy a megélhetés a fontosabb.

– Ön ahhoz a szűk csángó értelmiségi réteghez tartozik, aki a hagyományokért, a megmaradásért küzd. Mégis gyakran illetik azzal a kritikával, hogy szélsőséges, miért?

– Én nem szélsőséges vagyok, hanem őszinte. Sokszor elmondtam, hogy nem bánnám, ha a budapesti csángó segítők megsúgnák nekem azt, hogy mit akarnak. Pont azok akadályoznak, akik azt ordítják, hogy segítik a csángókat. A iasi-i püspökök teszik a dolgukat, amikor azt mondják, hogy nem. De Budapesten, aki azt mondja, hogy segíti a csángókat, miközben keresztbe tesz, azt hogyan dolgozzam fel? 2006-ban épült egy Magyar Ház Pusztinában, magyar állami pénzből. Vártam, hogy ott kapok munkát, nem számított volna, hogy a képzettségemen alul. Meghirdették az állást, ott azt vágták a fejemhez a magyar bíráló bizottságban, hogy szélsőséges vagyok. 2008-ban, a Bákói Csángó Konferenciára nem hívtak meg a budapesti szervezők, a saját falumban pedig a iasi-i püspök beleegyezésével kitiltottak a magyar nyelvű miséről.

– Ön szerint mi lehetne a megoldás Csángóföldön?

– Az biztos, hogy nem magyarországi segítség kell, de legalábbis nem ilyen. Otthon, amit tudunk, azt mi megtesszük. Nem 1990 óta vagyunk magunkra hagyva, hanem évszázadok óta. Biztosan baj az is, hogy a csángóknak csak egy szűk értelmiségi rétege van, és aki van, azokat ki is zárják. Minket a hitünk tartott meg, a katolikus vallás és az elszigeteltségünk. Ez az elszigetelődés 1990 óta felbomlani látszik, hiszen a legtöbb pusztinai fiatal nyugaton dolgozik, de mégis hazajönnek és Pusztinában építkeznek. Jó látni, hogy visszajönnek, és mindenki ragaszkodik a faluhoz.

– Gondolt már arra, hogy feladja?

– Szoktam mondani, hogy egyszer lehet, hogy kigyógyulok a magyarságomból. De bármennyi csalódás ért, a falumat segítem és segíteni fogom, akkor is, ha máshol kapok etnográfusi állást. Ami pedig a forrófalvi esetet illeti, ha nem lép a nunciatúra és a iasi-i püspök sem, akkor megint a Vatikánba megyünk. Ezt nem lehet megtenni a csángókkal 2009-ben.

Usztics Anna