Alkotni Ég és Föld között – 90 éve született Makovecz Imre

„Úgy hiszem, hogy építészetünk eredeti szándéka, hogy Ég és Föld között építészeti kapcsolatot teremtsen, amely értelmezi és kifejezi az ember mozgását és helyét, mágia legyen, környezetére rejtett hatással legyen”

– írta Makovecz Imre a Magyar Élő Építészet kiállításhoz készült katalógus előszavában negyven éve. Jóllehet 1985-ben már nemzetközileg elismert építésznek számított, akinek minden akadályoztatás ellenére vidéken már számos jelentős alkotása megvalósulhatott – többek között A Művelődés Háza Sárospatakon, melyre azóta is sokan és sokszor hivatkoznak –, ez a kiállítás volt az első látványos fellépés, amikor a szélesebb közönség is megismerkedhetett a szürke szocializmus ormótlan betontömbjei között üdeséget és életet sugárzó hazai organikus építészettel.

Ekkorra fiatal építészeket és építészhallgatókat maga köré gyűjtve jelentős létszámú csoport jött létre körülötte. Ugyanis már a hatvanas évek vége felé megérett benne az elhatározás, hogy fiatalokat tanítson, mert „lehetetlen egyedül élni bizonyos tudással, társakra van hozzá szükség”. Ezeket a társakat pedig az akkor még csak harmincas éveiben járó építész a nálánál is fiatalabbakban találta meg. „Az volt a mániám, hogy az építésznek műveltnek kell lennie a szó legnemesebb értelmében, mert a politikai rendszer elzárja előlük az elemi információkat, amelyek nemcsak a szakma gyakorlásához, hanem a személyiség kialakításához is szükségesek” – vallotta, és ezért indította el 1969-ben a Magán Mesteriskolát, tanítványai ösztönzésére pedig 1981-ben a Visegrádi Táborokat.

„Lénye és gondolkodása olyan volt, mint amikor egy sötét, áporodott levegőjű szobában egyszer csak kinyitják az ablakot, és a helyiséget elárasztja a napsütés, a nyár”

– emlékezett vissza tavaly karácsonyi beszélgetésünkben Makovecz Imre magával ragadó személyiségére Salamin Ferenc. S valóban, rendkívüli élmény hallgatni, figyelni az egykori tanítványokat, munkatársakat, a meglett férfikorban lévő, azóta Kossuth-díjakkal és más jelentős szakmai kitüntetésekkel elismert építészeket, amint párás szemmel és rajongással beszélnek mesterükről ma is.

Ugyanakkor ahogy az a gigászokkal lenni szokott, nagyon sok kisstílű támadásban volt része. 1990 előtt értelemszerűen nem, 1990 után viszont érthetetlen (vagy nagyon is érthető?) módon nem kapott egyetlen komolyabb megrendelést sem Budapesten, a nemzet fővárosában. Talán azért, mert ő nem kötött alkut a materiális-liberális korszellemmel, hanem egész életében következetesen kiállt az elvei mellett. Így, noha a rendszerváltozás sem hozott Makovecz Imre hazai elismertségében igazi áttörést, 1990-ben Kossuth-díjat kapott, az 1992-es sevillai világkiállításra pedig ő tervezhette és kivitelező cégével építtethette meg a magyar pavilont. Ez óriási feltűnést keltett világszerte, a tradicionális gondolatvilágot és a hagyományos építészetet köztudottan pártoló III. Károly brit uralkodó akkor még walesi hercegként azt írta Makovecz Imrének:

„A pavilon a józan gondolkodás őrtornya egy materialista, középszerű világ örvényében. A hit, az összhang és mindenekelőtt az emberi humanitás szimbóluma.”

Jeles művésztársaival 1992-ben alakította meg a Magyar Művészeti Akadémiát (MMA), melynek 2011. szeptember 27-én bekövetkezett haláláig elnöke volt. Azt még megélhette, hogy a második Orbán-kormány az alaptörvényben nevesítetten deklarálja az MMA működésének törvényi kereteit, azt azonban már nem, hogy maga az autonóm köztestületté váló akadémia megalakuljon. Mindazonáltal az MMA jelenlegi elnöke éppen egy Makovecz-tanítvány építész, Turi Attila.

„Ez az ál-Bauhaus-emlőkön nevelkedett társaság összeszűrte a levet az arctalan pénzvilággal, az arctalan pénzvilágnak pedig az a célja, hogy egyre rosszabb minőségű épületek épüljenek. Mert nem hosszú távban gondolkoznak, mert a változást ők rendkívül felgyorsítják. A változás alatt ők azt értik, hogy vedd meg és dobd el. És ez az épületekre ugyanúgy érvényes” – mondta a 75. születésnapján Osskó Juditnak adott interjújában, amely a legnagyobb videómegosztón ma is megtekinthető.

Ez a fajta építészet pedig járványszerűen terjedni kezdett. Ezekkel a „letisztult”, üveg-kocka, illetve „mediterrán” házakkal vannak tele a ma oly divatos magazinok és internetes fórumok – és sajnos falvaink, városaink képének is egyre meghatározóbb elemei. Makovecz Imre ezzel szemben azt vallotta, hogy a megrendelőnek nem olyan házat kell tervezni, amilyet az szeretne, hanem amilyet szeretnie kellene. Amit ma sokan építtetnek, azok az épületek egy mesterségesen gerjesztett áldivat leképeződései, amelyek valójában nem is a megrendelők életének része, ad absurdum nem is érzik jól magukat benne.

Ellenben hogy milyenek lennének, lehetnének a lakóépületeink a bóvlival, a gagyival, a „brutálissal” megrontott általános utcaképünk helyett, azt bárki megtapasztalhatja, ha ellátogat a 2001-es beregi árvíz sújtotta településekre vagy a tizenöt évvel ezelőtti vörösiszap-katasztrófa után újjáépített devecseri és kolontári utcákba, amelynek munkálatait még Makovecz Imre kezdte el a munkatársaival. Amikor a pusztítás tizenöt éves évfordulóján, idén ősszel kollégáimmal ott jártunk, ismét belénk hasított a kérdés:

miért nem így néz ki egész Magyarország?

Makovecz Imre jelentősége nemcsak abban áll, hogy nagy formátumú, különleges, világviszonylatban is kiemelkedő tehetségű és gondolatvilágú építész volt, hanem igazi tanítója és mestere volt sokaknak. Amit ebben a tudást és tiszteletet egyre kevésbé ismerő korban nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen látjuk, hogy egyes jelentős alkotók hogyan marnak el maguk mellől szinte mindenkit, mennyire nem foglalkoznak a fiatal tehetségekkel, és aztán művészetük meg is szakad, mert nincsenek társaik, követőik, valódi tanítványaik.

Hogy Makovecz Imrének ellenben mennyire voltak és vannak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az Élő Magyar Építészet – Határtalan országépítés címmel a Pesti Vigadóban nemrég zárult kiállítás, amelyen az ő szellemiségét ma is továbbvivő Kós Károly Egyesüléshez kapcsolódó 85 építész mutatta be az elmúlt másfél évtizedben készült alkotásait. Ami jól jelzi, hogy az organikus építészet képviselői és a munkáik jelen vannak az egész Kárpát-medencében.

Jelen vannak, de láthatóan, érzékelhetően Makovecz Imre nincs már jelen.

Valahogy kezdenek eltűnni a hozzá mérhető nagyságok is, akik a jelenlétükkel is tekintélyt parancsoltak, akik nemzedékeket tudtak eligazítani ebben az egyre kaotikusabb és az eget mindinkább bedeszkázó világban.

Most, születésének 90. évfordulójára emlékezve idézzük fel, amit Osskó Judit a már említett interjúban – alig egy évvel vagyunk a halála előtt! – vetett fel neki, miszerint még sok teendője van. „Lehet, hogy maga így gondolja, de amit a személyiség az adottságaiból ki tudott hozni, én úgy gondolom, hogy elvégeztem. Most már szerelemből és passzióból dolgozom” – hangzik a válasz.

S tizennégy évvel a halála után is megfontolásra érdemesek Orbán Viktor miniszterelnök Makovecz Imre búcsúztatásán mondott szavai: „Köszönjük az egyenes, kertelés nélküli beszédet, köszönjük a szigorú intelmeket. Nem felejtjük: a haza nem eladó, az ördöggel nem cimborálunk, a küldetésben nincs alku. Tudjuk, úgy kellene nekünk is keresnünk az igaz és erkölcsileg járható utat, ahogy Te tetted: konokul, világszínvonalon és megvesztegethetetlenül.”

(Makovecz Imre három jeles tanítványa, Salamin Ferenc, Turi Attila és Zsigmond László gondolatait itt, itt és itt olvashatják.)