Maradjunk a tényeknél!

– Mi történt 2014-ben? Új utakra akarta terelni a történetkutatást a kormány?

– Az a gondolat fogalmazódott meg kormánykörökben 2013-ban, hogy legyen egy műhely, amely az Antall- és a Boross-kormány időszakát, illetve a rendszerváltoztatás menetét és belső összefüggéseit próbálja bemutatni. De ne csak ebben a szűk spektrumban kutasson, hanem vizsgálja meg, miként alakult az ország sorsa, hogyan kezdett kialakulni a független magyar állam a kiegyezéstől 1918-ig tartó évtizedekben, és mit hozott még a magyarságnak a XX. század. Három kutatócsoportban igyekszünk teljesíteni a feladatainkat, bemutatni a magyar történelem elmúlt mintegy százötven évét. Az egyik műhely a dualizmus korát, a másik a Horthy-korszakot, a harmadik pedig az 1945 utáni történelmünket vizsgálja, főként 1956-ra és a rendszerváltozásra helyezve a hangsúlyt.

– Ezzel eddig nem foglalkozott senki? Az MTA különböző kutatóintézetei nem kutatták ezeket az időszakokat?

– Jellemző, hogy a történeti kutatóintézetek minden korszakkal foglalkoznak. Az MTA Történettudományi Intézetében, amely néhány éve már a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet névre hallgat, az ott folyó kutatómunka átfogta a honfoglalástól a napjainkig terjedő több mint ezer évet. De másra koncentráltak, mint például mi. Amúgy pedig minden új intézet megalakulásának örülnie kell a történészszakmának, mert ezzel is növekednek a lehetőségei, érvényesülhet a több szem többet lát elve, minden kolléga megtalálhatja magának azt a műhelyt, ahol a leginkább kibontakozhat.

– Tapsolt vagy fütyült a szakma a Veritas megalakulásakor?

– Akkor, 2013 késő őszén e-mailek mentek körbe, hogy tiltakozzanak a Veritas létrehozása ellen. Leveleket írtak, amelyekben azt fejtegették, hogy miért nem kell létrehozni az intézetet. Elmúlt, túléltük, később pedig mindenki számára kiderült, hogy itt történeti kutatásokkal és nem politikai propagandával foglalkozunk. Senki nem irányít bennünket felülről, nem kell a Fidesz történetét kutatnunk, mert ezzel is vádolták kezdetben a Veritast. Amikor kineveztek, én külön is megkaptam a magamét, Fidesz-bérencnek, hazudozónak és még ki tudja, minek neveztek. A legtöbb kutatóintézet, amely fenntartással élt velünk szemben, ma partnernek tekinti a Veritast, és ugyanez a helyzet az egyetemekkel is.

– Azért a közvélemény időnként felemlegeti, hogy talán túl sok is lett mára a történetkutató intézetekből. A minap indult útjára például a John Lukacs Intézet…

– Hogy valójában mekkora is lehet ez az apparátus, ahhoz azt kellene megnézni, hányan dolgoznak egy-egy intézetben, mi a fő kutatási területük és mit produkáltak eddig. Csak így kaphatnánk reális képet erről a tudományos szegmensről.

– Mit változtatott a szocialista történetírás amúgy máig élő, vonalas szelleméhez képest az új kutatóintézetek munkája?

– Amikor az 1980-as években elkezdtem történészi pályámat, bizonyos témákban már akkor is ki lehetett beszélni ebből a vonalasságból. Megírtam A magyar katonai elit 1938–1945 című könyvemet, amely 1987-ben jelent meg és nagy sikert aratott, még olyan kollégák is dicsérték, akik egyébként egészen más szemléletet képviseltek. És miért? Mert szigorúan ragaszkodtam a tényekhez. Eltérhet, mint ahogy el is tér egymástól a mai intézmények szellemisége, de a történettudomány legfontosabb alapköve, hogy a tények tiszteletében ne különbözzenek a műhelyek. Természetesen a tényekből aztán le lehet vonni a legváltozatosabb következtetéseket is, de a mohácsi csatát mindenképpen elvesztette a magyar sereg, ezen ne változtassunk. Azon már vitatkozhatunk, milyen döntések, tévedések, mulasztások és egyebek vezettek a vereséghez.

– Igen, de a kívülállónak úgy tűnik, ma a történészek egy része inkább a narratívákat, vagyis az események szubjektív magyarázatát tartja fontosnak, és nem a tényeket…

– Ezzel az a fő baj, hogy csak az egykori viszonyok, szokások, reflexek, nemzetközi viszonylatok ismeretében lehet értékelni egy-egy történelmi eseményt. Eleve tudni kell, hogy milyen értesülések alapján hozták meg az akkori szereplők a döntéseiket. Le kellene vetkőzni végre azt is, amit a szocialista történetírás képviselt. Mert úgy kezelte például a Horthy-korszak döntéshozóit, mint akik eleve rosszat akartak az országnak. Nem lehetett pozitívumként beszélni a Magyar Nemzeti Bank megalakításáról vagy arról, hogy rendre, rangra, felekezetre való tekintet nélkül lelkesítették a területi visszacsatolások a magyar társadalom szinte minden tagját. Ezek mind elítélendő jelenségnek számítottak. Nagy és váratlan esemény volt, amikor a történész Ránki György kérdőjeles formában arra utalt 1978-ban az Élet és Irodalom hasábjain, hogy akár szovjet repülőgépek is bombázhatták Kassát 1941-ben. Óriási vita robbant ki ebből. Amit Ránki tett, nem volt általános, de ő mint a szakma meghatározó alakja elmehetett idáig. Addig Kassa kapcsán a német és a magyar vezetés bűnös összekacsintása volt a hivatalos verzió.

– Minden év januárjában kénytelenek vagyunk azt olvasni a legtöbb újságban és internetes platformon, hogy 200 ezer magyar katona esett el a doni áttörés során. Hogy lehetne ezt a mélyen a társadalmi tudatba égett valótlanságot helyreigazítani?

– A média és több kutatóintézet is különböző véleményeket fogalmaz meg a kérdés kapcsán, de bizonyított tény, hogy a magyar 2. hadseregnek hősi halottakban és eltűntekben is számolható vesztesége 42 ezer fő volt. 26 ezer katona és munkaszolgálatos esett szovjet hadifogságba, és valamivel több mint 28 ezer sebesültet szállított vissza az egészségügyi szolgálat vonatszerelvényeken Magyarországra. A tényeket illene tiszteletben tartani. Azoknak a kutatóknak a munkáit kellene olvasni és népszerűvé tenni, akik levéltári adatok alapján fektették papírra az elemzéseiket. Én, hogy egy kicsit cinikus legyek, a történészeknek abba a csoportjába tartozom, akik szerint a történettudományban a tényeknek is van jelentőségük.

– Gyakran tapasztalni, főként a balliberális oldalon, hogy egyes történészek az ideológia szolgálatába állítják a kutatásaikat. Ez a szemléletmód nem értékeli le a szakmát?

– Ez az út sehová sem vezet. Képtelen állítás például, hogy az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság 133 napja dicsőséges történelmi epizód lett volna. Ettől még igaz, hogy az akkori Vörös Hadsereg az ország javát szolgálta. Katonailag alkalmatlan vezetői voltak, de ezek, félretéve kommunista beállítottságukat, alkalmas, tapasztalt, hazafias érzelmű tiszteket vettek maguk mellé. Olyanokat, akik később a Magyar Királyi Honvédségben, egyesek szerint még ma is az úgymond Horthy-hadseregben, a legjelentősebb parancsnoki beosztásokat érdemelték ki, mert értették a szakmájukat.

– Vásárhelyi Mária nemrég megint azzal vádolta a magyarokat, hogy nem néznek szembe a múltjukkal… A baloldal szembenéz a maga múltjával?

– Én tisztelettel tekintek Nagy Imrére azért, amit 1956-ban tett. De tudjuk, hogy Nagy Imre 1917 után Szovjet-Oroszországban harcolt a bolsevikok sikeréért. Már 1945-től kezdődően aktív részese lett a kiépülő Rákosi-rendszernek. Így utólag sokan földosztó politikusnak nevezik, csakhogy azt a földet osztották ki 1945-ben, amit másoktól vettek el. Vannak, akik úgy tartják, hogy a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnökeként enyhített a kommunista diktatúra szorításán. Igen, de ezt is felemásan tette, igencsak ellentmondásosra sikeredett például az 1953-as amnesztia. Jött 1956, és Nagy Imre egy idő után egyetértett a forradalmi követelésekkel. Egyes emlékezők szerint úgy vélte, hogy a szabad választások után létrejövő új Magyarországon egy 8-10 százalékos baloldali párt prominens személyisége lehet. Igen, megigazult, amikor a népbíróság előtt az eszme és a nemzet közül a nemzetet választotta. Tudva, hogy ez az életébe kerül. Vajon így néz szembe a mai baloldal Nagy Imre emlékével?

– Mit tekint a Veritas eddig legnagyobb eredményének?

– Azt, hogy a nulláról indulva sikerült fölépíteni egy intézményt tíz év alatt. A Veritasnak ma nincs olyan kutatója, aki ne rendelkezne tudományos fokozattal, sőt, a nem kutatói beosztásban levő kollégák közül is többnek van ilyen. Az intézet amúgy közreadott 33 kötetet a Veritas-könyvek sorozatban, minden évben megjelenik a Veritas Évkönyv, és akkor még beszélni kell a Veritas Füzetek című sorozatunkról is, most a 23. kiadványnál tartunk. Ezek kisebb terjedelmű munkák. Ezenkívül sok színvonalas, érdekes konferenciát rendeztünk, amelyeknek számos esetben az Országgyűlés felsőházi terme adott otthont. Nagyobb kutatási programot indítottunk Trianon és a magyar felsőoktatás címmel, és szintén nagy programunk most az Antall József és Boross Péter vezette kormányok működésének feldolgozása. E témában már több kötetet is kiadtunk.

– Fontos még a történelem? Már a jobboldalon is hallani időnként, hogy hagyjuk a múltat, inkább a jelennel foglalkozzunk, hiszen annyi érdekesség van itt… És akkor a sebesen terjedő eltörlés kultúráról még nem is beszélek.

– Én inkább olyan véleményekkel találkozom, amelyek szerint jó lenne, ha végre rendesen tanítanák az iskolákban a történelmet. A megértett múlt nélkül elveszítjük a jövőt. És nem tudjuk felfogni, hogy miért tartunk ma ott, ahol tartunk. A woke mozgalom eltörölné a történelmet, de nagy hibája, hogy a XXI. század szemével méri a két-háromszáz évvel ezelőtti eseményeket. Nem tudva például, hogy a legtöbb rabszolga a fehér rasszból került ki a történelem folyamán. Kidobják azokat a történelmi alakokat, akik megteremtették és működtették az Amerikai Egyesült Államokat. A másik, hogy nem szabadna televíziós percemberekre bízni mondjuk Magyarország vezetését. Még ha oly sokan nézik is őket. Az egyetemen is azt tapasztalom, hogy milyen aggasztóan mélyre zuhant az emberek ismeretszintje. Mindent elhisznek, ami megjelenik a különféle internetes oldalakon. Nem szeretnék cenzúrát, de nagy szamárságokat nem kellene közreadni. Igaz, van rá felhasználói igény…

– Feltehetjük úgy is az előbbi kérdést, hogy van-e még olyan eleme a történelemnek, amit nem derített fel tudomány…

– Mindig van. Egyetlen korszak kutatását sem lehet lezártnak és véglegesnek tekinteni. Velem történt meg, hogy a szakdolgozatomban a Horthy-hadsereg kifejezést használtam. De aztán rájöttem, hogy nem is létezett ilyen a valóságban; amire én gondoltam, azt Magyar Királyi Honvédségnek hívták. A Horthy-hadsereg mint szóösszetétel persze dehonesztáló megnevezésnek számított akkor. Ezt használta az egész szakma. A történész Borsányi György, aki nem volt ellensége a szocialista rendszernek, írt egy Kun Béla-életrajzot. Azonnal visszavonta a rendszer a kötetet. A hatóság emberei vidéki könyvesboltokban arról kérdezték az eladókat, hogy ki vásárolt Borsányi kötetéből. Ha nevet és címet is kaptak, begyűjtötték a könyvet. Volt ugyanis benne néhány, a rendszer számára kellemetlen újdonság.

– Mire jutott a Veritas az Antall Józseffel kapcsolatos kutatások terén? Hogyan viszonyul a közvélemény az egykori miniszterelnök emlékéhez?

– Akik megélték, azoknak különféle tapasztalataik vannak a rendszerváltoztatásról. A kérdés az, hogy milyen mozgástere volt akkor a kormánypártoknak, illetve az ellenzéknek. Antall József erről azt mondta egyszer, hogy tudjuk, mit kellene tenni, és tesszük, amit lehet. A fő kritika az államadósság kezelésére vonatkozik. Tudni kell viszont, hogy a hitelek nagy része magánbankoktól származott, képtelenség lett volna egyenként megállapodni velük. Gesztusokat vártunk? Persze, ha Helmut Kohl azt mondta volna, hogy a Német Szövetségi Köztársaság adott a Kádár-rendszernek 50 millió dollárt, és most lemond erről, más a helyzet. Látjuk, hogy a rendszerváltoztatás után nagyobb lett az emberek egyéni és politikai szabadsága, de nagyobbak lettek a megélhetési nehézségek is, eltűnt a szocializmus által nyújtott általános biztonságérzet. Ez is a változtatás ára volt. Mindezzel együtt, és mindennek ellenére, megérte!