– Nem könnyű Erdélyben magyar katolikusként szolgálni. Honnan az a mélységes hit, ami somlyói prédikációjából is kiviláglott?

– A Hargita alatt, egy kilencgyermekes székely családba születtem. Szülőfalum, Bogárfalva az ősi Udvarhely vármegye kellős közepén, a Fehér-Nyikó partján fekszik. Vasárnap délutánokon a felnőttek hosszan beszélgettek, s gyakran suttogva fejezték be a mondatot. Gyakran újra felnyílottak a világháborúk okozta sebek. Így született meg már gyermekként lelkemben a gondolat, hogy segítenem kell népemnek. A reményébresztgetésben nagyon sokat segített falunk lelkipásztora, a magyarságában, székelységében és kereszténységében megtörhetetlen Lázár Albert esperes plébános, aki ötvenkét esztendőn át szolgált. A bogárfalvi alma mater falai közt a nemzet napszámosa, Udvard Róbert ébresztgetett, aki annak idején kántor-tanító volt, de a kommunista hatalom idején a katedrát választotta. Az órákon nemcsak Istenről beszélt, hanem a magyarok Istenéről is. Ébresztgette bennünk azt a tudatot, hogy aki teheti, legyen kiemelkedő, és segítse majd a kisebbeket, segítse itthon maradott testvéreit. Tanító bácsink az ablakon át hosszasan figyelt, hogy valaki hallgatózik-e, mert mint mondta, Trianon óta Erdélyben mindennek füle van. Elsírta magát míg sorsunkról, történelmünkről beszélt, s mi vele együtt sírtunk. Egyszer felküldött engem padtársammal együtt az iskola padlására, hogy takarítsunk. A padlás rejtett zugában, a szarvazat és a gerendák találkozási pontján, rongyokba takarva megtaláltuk az iskola régi címerét, rajta két angyal között a magyar Szent Korona, s a felirat: „Bogárfalvi iskola”. Gyönyörködtünk a csillogó zománcozott címerben. A tetőn felhúztunk egy cserepet, hogy jobban láthassuk. Megtörölgettük és megcsókoltuk az elferdült keresztet a koronán. Ez volt a gyökér. Egy ilyen csodálatos rejtett világból indultunk. Falum maroknyi népének nem volt temploma. De nem volt nap, hogy ne kerestük volna fel a szomszédos falu, Székelyszentlélek Árpád-kori templomát. Ez volt a mi lelki központunk. Ide kötődik gyermekkorom barátsága Mennyei Atyámmal és az emberekkel. S ha visszagondolok, ez a hely jelképpé szentesül. Nekünk valóban egy ilyen szűk kis világot adott a Gondviselés. S nekünk ezen a kicsi, de szent földön, Erdélyben mindent meg kell tennünk a fennmaradásunkért.

– Így aztán egyházi szolgálatba lépett…

– A gyermekévek után következett Gyulafehérvár, ahol a Szent István királyunk által alapított ezeresztendős székesegyház árnyékában tanulhattunk. Kimagasló huszadik század végi zágoni csillagunk Márton Áron püspök volt, akit Illyés Gyula így jellemez: „Ember-Katedrális”. Hatévi börtön, tízévi szobafogság. Még azt is megtiltották, hogy saját tulajdonát, Hittudományi Főiskolánkat látogathassa. Ötöd-hatod éves hallgatóként ő tanította a szociológiát, hodegetikát, és mi mentünk át a püspöki palotába, hogy tanítson szobafogságában. Ezek az órák olyanok voltak, mint a nyolc boldogság hegye, ahol az Úr tanította apostolait és övéit. 1968. április 21-én szenteltek pappá, tizennyolc társammal együtt. Ilyen gondolatokkal indított útnak: „Ma minden embert, s így a papot is, nem állása, hanem – egészen hidegen és józanul – magatartása és jelleme szerint ítélnek meg. Nem igényelheti, hogy a tekintélyt és megbecsülést előlegezzék, hanem azt meg kell szereznie munkával, hivatásbeli kötelességeinek felelősségteljes ellátásával, embertársainak megbecsülésével, önzetlen szolgálatával és nem utolsósorban a jó modorral”.

– Hol szolgált, mielőtt Gyergyószentmiklósra került?

– Az első papi állomáshelyem Nyikómalomfalva volt. Az ott töltött tíz esztendő olyan volt számomra, mint gyermekkoromban, amikor a nyájat őriztem, s hozzájuk beszéltem. Úgy éreztem, értik, amit mondtam, amit daloltam. Később Áron püspök reám bízta a székelylengyelfalvi közösséget is. Itt kerültem közel a nagy székely rabonbánhoz, Orbán Balázshoz, akinek akkor még a nevét sem szabadott emlegetni. Gyergyóújfaluban hét esztendeig szolgáltam. A diktatúra mindent megtett, hogy a nyáj és a pásztor ne értsenek szót, de a sok akadály ellenére annál sikeresebb volt az együttlétünk. A gyerekek megszállottan ragaszkodtak a plébániai hittanórákhoz. Történt, hogy teljes jégkorong-felszerelést osztogattak az egyik osztálynak, ingyen. A gyermekek lángoltak az örömtől. Amikor mindenki átvette a felszerelést, az osztogató sporttanár elvtárs azt mondta: „Gyerekek, azért kaptátok ingyen a felszerelést, mert ettől a naptól nem mehettek hittanórára és templomba sem”. Néma, döbbent csend követte szavát. Egy kisfiú felállt, vette a kapott ajándékot, kivitte és letette a katedrára. Néhány pillanat alatt az egész osztály sorba állt, és lemondtak az árulás díjáról. Ezután kerültem Gyergyószentmiklósra. A „megfigyelők” addig sem tévesztettek szem elől, de itt teljesen figyelmük középpontjába kerültem. A templom mellett volt a titkosrendőrség épülete. Egy alkalommal közölték is, hogy minden beszédemet lehallgatják.

– Itt érte 1989 decembere.

– Az akkori események számunkra forradalmat jelentettek. Csak később döbbentünk rá, hogy ez egy megrendezett színjáték volt. Azon a napon, amikor népem fájdalma az égig csapott, és mindenre készek lettek volna, én ott álltam a rendőrség kapujában. A román rendőrparancsnok családjával, feleségével és három kisgyermekével bent maradt az épületben. A megbolydult tömeg bosszúra készült. A vérre szomjazóknak megmondtam nyíltan: ide csak akkor léphettek be, ha először velem végeztek. Megtorpantak. Estére zúgó harangszó hívta a várost. Égő gyertyákkal jöttek a templomba. Több mint két órán át imádkoztunk, énekeltünk, s én humorizáltam. Amikor lelkileg, szellemileg megfáradtak már, haza akartam indítani őket. Arra kértek, hogy énekeljük el a székely himnuszt. Töprengve megálltam. Hátha holnap minden megfordul, s akkor mi lesz? Én adjak engedélyt? Nem lehetett a tömeggel alkudozni. Szóltam: „Kántor úr, kezdje!” S talán a világon nem hallották még soha így énekelni: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” A változások után lehetőség nyílt, hogy egy régi álmot valósítsunk meg. Az első világháború kitöréséig templom állt a Gyilkos-tónál, amit a bevonuló ellenséges csapatok felgyújtottak. 1933-ban Kós Károly új templomtervet készített, de ennek felépítését a második világháború nem tette lehetővé. A négyesztendős magyar világ alatt országos gyűjtés indult, hogy újjáépüljön, de Európa határai a nagyhatalmak játékszerei lettek, s az építkezést sem tudták kivitelezni. Hosszú évtizedek után nekünk jutott az a megtiszteltetés, hogy a gyilkos-tói hegyek magasságába templomot építsünk. 2001. július 28-án nagyméltóságú és főtisztelendő Tamás József püspök atya felszentelte a templomot Szent Kristóf, az utasok védőszentje tiszteletére. Azért választottuk Szent Kristófot patrónusul, mert kisebbségi sorsunk útja még nagyon hosszú és ezen az úton nem sok földi pártfogónk van. Visszatekintve a megtett útra, megpróbáltam múltunk megtartó örökségét a magasba emelni. Egy székely kapu kontyfáján olvasható kedvenc kapufeliratom: „Térj be hozzánk, vándor, ha erre visz utad, ha jó a szándékod, itt szeretet fogad”. A papi élet apostoli munkájának legszebb gyümölcse a tizenöt felszentelt pap és az öt kispap, akik az oltárszolgálatra készülnek a teológiákon. Nagy élmény volt, amikor sikerült az 1944. augusztus 17-én templomtornyunkból erőszakkal háborúba szólított Szent Miklós-harangot hazahoznunk. Amikor annak idején ledobták a torony magasságából, még a föld is mélyen megsebesült és ezt a sebet szent helyként tisztelte Gyergyó népe. A harang megmenekült a háború pusztítása elől, s a nagytétényi toronyban tett eleget hivatásának, míg 2003-ban hazaérkezett a Szent Miklós-napi búcsúra.

– Milyen helyzetben van ma az az erdélyi magyar katolikusság?

– 1989 után egyházunk is fellélegezhetett, s ma szabadon gyakorolhatja vallását. Dél-Erdélyben azonban számos a gond. Szórványba jutottak ezek az egyházközségek, mert egész falvakat irtottak ki. Majd minden faluban közös sírok tanúskodnak, hogy népünk véráldozatot hozott hitéért és anyanyelvéért. A gyulafehérvári főegyházmegye és a katolikus hívek segítik a szélre szorultakat, mert ha ők elesnek, a gyűrű szűkül és akkor mi következünk. A lemorzsolódás egyre rohamosabb. Ezt megakadályozni mindnyájunk szent kötelessége. Külön probléma a csángók helyzete. Küzdelmes összefogással csángó gyerekek tanulnak Erdélyben és az anyaországban. Ott olyan sokkhatás éri őket, ami lassan megérleli bennük azt a döntést, hogy nem mennek haza. És ha továbbra is fények nélkül maradnak csángó testvéreink, egyre közeledik a teljes beolvadás, a sötétség legyőzi a világosságot. A fények kioltásából sajnos az egyház néhány embere is kiveszi a részét. A magyarországi pápalátogatásról annak idején hazatért csángó asszony rákérdezett, természetesen románul, a falu „paposzkájára”, „Tisztelendő úr, hogy lehet az ördög nyelve a magyar, amikor a Szentatya is megszólalt ezen a nyelven?” A tisztelendő hamisan mosolygott: „Tévedés, néni. A Szentatya soha sem szólt magyarul, nem is tud azon a nyelven. Akit láttál, hallottál, az színész volt. A magyarok öltöztették be pápának.” És maradt változatlanul az ördög nyelve a magyar a tisztelendő és társai szemében. Csángó testvéreink csak úgy maradhatnak meg, ha nem számolják fel hagyományos életvitelüket és mi közös összefogással megteremtjük azt a lehetőséget, hogy ez a nép teremtő Istenével anyanyelvén beszélhessen. Ha a Böjte Csaba atya által megálmodott és elkezdett alma mater felemelése sikerül, van reményünk mai süllyedő állapotunkban is.

– Csíksomlyói prédikációjában úgy fogalmazott: „hazajöttünk”. Mit jelent a katolicizmuson túlnőtt Csíksomlyó ma az erdélyieknek s az összmagyarságnak? Mi Csíksomlyó szakrális üzenete?

– Úgy hiszem, amikor Verecke hágóján Árpád végig tekintett a Kárpát-Duna-medencén, akkor született meg lelkében ez a szó, „hazajöttünk”. Szent István királyunk tovább lépett, amikor a magyarok Nagyasszonyának, Nagyboldogasszonynak ajánlotta fel a hazát. Eleink a hazát évezredekben képzelték el. Erdély és Csíksomlyó napba öltözött asszonya hazavárja gyermekeit, mert mi nem rendeztünk és nem is rendezünk soha szégyenteljes 2004. december 5-ét. Minden népnek, minden nemzetnek egy hazát adott az Isten, miként a gyermekeknek egy édesanyát, és amikor együtt elindulunk, hogy találkozzunk a hazaváró édesanyánkkal Csíksomlyón, itt átélhetjük az egyetemes magyarságot. Csíksomlyó túlnőtte azt a világot, amely elválasztja a testvért a testvértől. Szentélyének nem csak üzenete van, hanem felelősségre indító ereje is, hogy: „tanítók, tanítsatok!” Nekünk örökségünk e szent szó: „hazajöttünk”. Az anyák ezt csókolják bele gyermekeik szívébe, a lányok, a legények, az ifjak erről nótázzanak, az összmagyarság a világban ezért imádkozzon, hogy amikor a napba öltözött asszonnyal találkozunk Csíksomlyón, átélje minden magyar: „hazajöttünk”.

– Még mindig a pünkösdi beszédénél maradva ejtsünk szót a bölcsőről! Sokan azt mondják, a gyermekvállalás a szociális helyzettől függ, ugyanakkor épp a jóléti Európában csökken a születésszám, és az úgynevezett fejletlen világban nagy a gyermekáldás. Mi ennek a magyarázata?

– A bölcső nemzetünk legdrágább süllyedő világa lett. Az egyházon kívül senki nem meri elmondani: „Ne bántsátok a bölcsőket!” Ha így folyik továbbra is a bölcsőháború, kétszáz év múlva megszületik az utolsó magyar. Nem a szociális helyzet, nem a jólét hiánya akadályozza a gyermekvállalást, hanem az egyre jobban szaporodó hit- és az arcnélküli családok. Azok a családok, ahol tudatosodik, hogy a szülők Isten meghívott munkatársai, azok a családok, akik a Szűzanyával igent mondanak, soha nem zárkóznak fel a bűnnek abba a láncsorozatába, amely 1956 óta tizedeli sorainkat a gyermekek visszautasítása által. Hála istennek, az anyaországban is és a határon kívüli magyarságban is kezd érlelődni a „mustármag” családok hétvégi találkozója, akik egymást meghallgatják, segítik, bátorítják, egymás életében kalákáznak, együtt építik az otthonokat. Amíg pogány oltárokat mutogatnak a médián keresztül, és a családi élet szentségét megalázzák, a szabadosságnak dobják oda, amíg a szabad szerelem lesz az értékrend a szülők és gyermekeik életében, amíg ezt együtt nézik és csámcsognak rajta, addig hiába húzzuk a nemzet életében a vészharangot, nem hallják meg, nem akarják meghallani. A tatár- és törökdúlás után most az abortálás zúdult ránk. Ha ezt nem tudjuk megszüntetni, Fekete Istvánnak lesz igaza, aki könyvében egy gólya szájába adja a szót: „aki nem örül az utódnak, annak el kell pusztulnia”. Jézus nem angyalt állított a világ elé példaképnek, hanem gyermeket. A japán nő így imádkozik: „Ó, Istenem, ne hagyd virág nélkül a tavaszt, madár nélkül a kalitkát, ne hagyd mosoly nélkül az arcot, gyermek nélkül a házat.” Imánkban így szóljunk az Úrhoz: Úristen, ne hagyd gyermek nélkül a magyar nemzetet!

– December ötödike elkeseredést és mérhetetlen dühöt szült az elszakított területeken és a csonkaország tisztességes részében egyaránt. Hogyan lehetne feloldani a megmerevedett frontokat?

– 1942. december 18-án születtem az akkori Magyarországon, magyar állampolgárként. Ezt a jogomat és annyi testvérem jogát szavazat alá bocsátották. Hogy merészelnek dönteni helyettünk, és mi alapon dönti el valaki, hogy ki a magyar és ki nem az? Nem ma fogalmazták meg: ha egy rögöt elsodor a tenger, Európa lesz szegényebb. Ha egy magyar testvérünkről lemondunk, a szegény és annyi vihart átélt anyaország lesz szegényebb. Erdély fiainak égig érő fájdalma az elmúlt hat hónapban sokat tompult. Ha még ma is ökölbe szorul a kezünk, az a politikai elitet veszi célba. Az egyház itt is csitítja a háborgó szívekből, öntudatból felcsapó hullámokat. Akik nemet mondtak, azokat is szívünkre öleljük, amíg majd igent mondanak ránk.

– Úgy tűnik azonban, nemcsak Magyarországra, hanem egész Európára jellemző az erkölcsi válság. Hogyan lehetne ebből kilábalni?

– Európát új alapokra kell építeni. Az új alap legyen a szegletkő, Jézus Krisztus. Elfelejtik, nem merik emlegetni az Európai Parlamentben, hogy Európánk három pillérre épült: a hellén kultúrára, a római jogra és a keresztény erkölcsi rendre. Ezt a megdönthetetlen igazságot hirdeti az Akropolisz, a Capitolium és a golgotai kereszt. Az egyháznak kötelessége, hogy hozzájáruljon a hézagok betöméséhez és felhasználjon minden lehetőséget az iskolán kívül is. Ezen a téren már valós eredményeket tudunk felmutatni, fiatalok bevonása különböző lelkiségek csoportjaiba, a Kolping-mozgalom, a cserkészet, a jegyeskurzus, templomi kórusok, hagyományőrző vallási ünnepek. Ha ezeket az adottságokat, eszközöket a jó cél érdekében fel tudjuk használni, sok fáradtsággal, munkával megmenthető a vegetáló világ áldozatául esett fiatal nemzedék. Látni kellett volna azt a kétszázkilencvenkilenc gyergyószentmiklósi fiatalt, akik pünkösd vasárnapján őseink szép viseletében a bérmálás szentségében részesültek. Felemelő és reményt keltő volt.

– Erdélyben a magyarság ügyét, az autonómia ügyét főként egyházi emberek – protestánsok és katolikusok egyaránt – képviselik. Nem beteg az a struktúra, amelyben a politikum szerepét az egyházak kell átvegyék?

– Székelyderzs ősi templomának szószékén körbevésve olvasható: „Kiálts teljes torokkal, mint a trombita”. Nincs, aki Erdélyben a magyarság leghőbb vágyát, az autonómiát, ha kell, életáldozat árán is, de fölvállalja és kiáltson. Az egyházak látják, hogy süllyed ez a hajó, de nem őket választotta a nép, az egyház papjait Isten választotta. Fel kellene ráznunk az általunk megválasztott önjelölteket, hogy vállalják népünk töretlen szolgálatát. Hogy ezt a lépést megtehessék, hitre van szükségük. Hit nélkül a tömeg nem tud megmozdulni. Nekünk hívás kell, példa és nemes harag. Népünknek eszmék kellenek, zászlók, vezérek, hogy amikor majd belépünk Európába, ne eurogyarmat legyünk. Az egyházak azért vettek és vesznek részt a politikában, mert Trianon óta tudják és látják, a magyar érdek mindennap sérül. Az egyházak azért emelik fel szavukat, mert csak ők rendelkeznek jelentős tömegháttérrel. Az egyházakra rábízottakat nem kell külön mozgósítani, hogy templomba menjenek, részt vegyenek a vallási ünnepeken, határkerüléseken, búzaszentelő ünnepeken, búcsúkon, templomszenteléseken. Nem az egyház politizál, hanem a politikusok nem lehetnek meg az egyház nélkül.

– „A béke drága kincs, harcosok jutalma” – tartja egy mondás. Miként köthetne történelmi békét a magyarság a vele sorsközösségben élő, de ma mégis gyanakvó népekkel?

– Lermontov 150 évvel ezelőtt azt írta a csecsenekről: „Istenük a szabadság, törvényük a háború”. Adjanak az együtt élő nemzeteknek szabadságot, és fogalmazzanak olyan törvényt minden nemzet számára, hogy soha többé embervért ne ontsanak. Hogy mindenki szerethesse a hazáját és az a másik nemzet fiának ne fájjon. A magyar forradalom még soha nem győzött, mert félúton megállították a forradalmunkat és elfeledtük, hogy aki félbehagyja, cserbenhagyja a forradalom végső győzelmét, a saját sírját ássa meg. Az elesett hőseink sírja fölé hívjuk meg a Kárpát-Duna-medencében élő különböző nemzetiségű testvéreinket és kössünk vérszerződést. Nézzünk egymás szemébe és tegyünk esküt: „mi testvérek vagyunk”. A békeszeretet és testvéri szeretet kötelével jó szorosan kössük egymáshoz történelmünket, sorsunkat és golgotáinkat. Gyermekkoromban szántani segítettem az öreg Márton András bának. Imára kulcsoltuk a kezünk és elmondtuk a miatyánkot. Derekára erősítette a kötelet, s az ekéhez jó szorosan odakötötte magát. Ebben a jelenetben benne volt, nem hagyom a földet, nem hagyom családomat és a tizenegy gyermeket, és nem hagyom őseim örökségét. Nekünk is így kell a nemzetünk életében barázdát húznunk. Ezt a küldetésünket csak együttes erővel tudjuk megvalósítani. Anyaország, határon kívül rekedt magyarság! A feladatunk: maradni, megmaradni.