A harmadik évezred hetedik esztendejének elején új sorozatot indítunk: Jó magyarnak lenni. Hogy miért éppen keresztény létünk egyik nagy válsága idején állítjuk ezt? A válasz kézenfekvő: generációk százai, ezrei óta hordozunk mi, magyarok olyan szellemi és lelki értékeket, amelyek évszázadokon át képessé tettek bennünket a megmaradásra Európa szívében. Következésképpen képessé tesznek arra ezután is. Jó, ha tudjuk tehát, hogy miért jó magyarnak lenni.

A kezdetektől fogva egy Istent imádtunk. Kiszely Istvánnak az óév utolsó számában megjelent írása vázolta azonban, hogy „mi magyarul vagyunk keresztények”. Ez az istenszülőhöz, Máriához való viszonyunkra vonatkozik. Nem véletlen, hogy Szent István királyunk éppen a Boldogasszonynak ajánlotta fel országunkat, és népünkben a Szép Szűz Mária tisztelete olyan mélyen gyökerezik, mint egyetlen más nép körében sem. Mária országa, Mária népe vagyunk. A Nagyboldogasszonyé, akit már akkor tisztelt a magyarság, amikor még vándorútját járta a keleti végtelen mezőkön. Mi nem sodródtunk ide. Őseink tudatosan, szervezetten vonultak annak a területnek a visszahódítására, amely már elődeik, a hunok ittlétekor a magyarság birtoka volt. Hogy mennyire zavarja a vallástalan, az ősi kultúrát, sőt a nemzeti létet megkérdőjelező posztkommunista kormányt és a hozzá tartozó értelmiségi elitet az ősi Mária-tisztelet, azt egy elszólás árulta el, amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök száján kibukott: „Mária levette a kezét az országról”. Ez az ő vágyálmuk. De közben tudják, érzik, hogy a Patrona Hungariae nem vette le kezét sem az országról, sem annak népéről. Jó magyarnak lenni. Jó, mert olyan védelemre számíthatunk, amely elsősorban a miénk. Magyarországnak mindig is volt, mindig is lesz, így ma is van uralkodója: királya és királynéja. Ha valakinek kétségei támadnak efelől, tanulmányozza a magyar jogtörténetet. De az is elég, ha figyelmesen szemléli a világ egyetlen uralkodói jogkörrel felruházott tárgyát, a Szent Koronát. A teokrácia, amikor egy népnek maga Isten a királya, ritka, de nem szokatlan létállapot. Töretlenül a kezdetektől csak a magyaroknál maradt fenn. Azzal a különbségtétellel, hogy a magyarság számára az égi király mellett az égi királynő, Mária valahogy mintha közvetlenebbül jelenlévő lenne: hazánk a Föld egyetlen országa, amely az égi királyné saját birodalmának számít. Ezer éve? Inkább az idők kezdete óta. Vannak-e erre bizonyítékaink? Vannak. Páter Lukács, azaz Daczó Árpád ferences szerzetes életének egy részét olyan tájon töltötte, ahol mindig is az első helyen tisztelték a Boldogasszonyt. Ez a hely Csíksomlyó. Megszentelt hely. Itt volt plébános Lukács atya és itt szembesült azzal, hogy a Csíksomlyóra zarándokló emberek olyan ősi titok birtokában vannak, amely mélyebb, mint a Szűz Mária-tisztelet. A titok neve: Babba. A szó az ősi nyelvben szépet is, anyát is jelentett. Feltehetően ezért szerepel archaikus hagyományainkban Szép Szűz Mária néven a Boldogasszony. Nem az az igazán elgondolkodtató, hogy a legarchaikusabb magyar népcsoport, a moldvai csángómagyarok, még ma is a Babba Máriához látogatnak el pünkösdkor Csíksomlyóra, hanem az, hogy bár ennek a rendkívül erős kötődésnek aligha vagyunk tudatában, valami megfoghatatlan belső késztetés évente egymillióhoz közelítő számú magyart indít el mégis Csíksomlyóra, amit nehéz mással magyarázni, mint azzal, hogy a magyarság kollektív tudattalanjában töretlenül fennmaradt a kapcsolat. Hankó Ildikó