„A Török Szultán már két napja nem ment ki az utcára, mert valaki ellopta a nadrágját. Ezt a ruhadarabot nehéz nélkülözni, ha valaki sétálni megy. Ha a Török Szultán nadrágját nem lopják el, akkor néhány ember, sőt egy kis birodalom sorsa is másképpen alakul. Ilyen rejtélyek húzódnak meg olykor egy nadrág hátterében.” Ezekkel a sorokkal kezdődik Rejtő Jenő mulatságos alvilági alakokkal tűzdelt regénye, Az elátkozott part. A Rejtő-féle alapigazságot, miszerint nadrág nélkül nem lehet utcán sétálni, kitűnően felismerte és használja a köztársaság rendőrsége is, az államhatalom elleni tüntetések résztvevőivel szemben. A polgárokhoz ugyanúgy hozzátartozik a jelenlegi államhatalom működésképtelensége elleni békés megmozdulás lehetősége, mint bármely alapvető ruhadarab.

A mai magyar közélet cseppet sem mulatságos, szerencsére le- és eltűnőben lévő balliberális alvilági alakjai ugyanakkor előszeretettel lopatják el az emberek tiltakozási kedvét és jogát a magyar rendőrséggel. Ez irányú törekvéseik jól tetten érhetőek a tüntetések engedélyezése és betiltása körüli huzavonákban, vagyis hogy egyes tüntetéseket nevetséges okokra hivatkozva elutasítanak, másokat a többséget provokálva engedélyeznek.

Előbbire a legfrissebb példa a feloszlatott Magyar Gárda szimpatizánsainak Erzsébet téri megmozdulása, amelynek betiltását, majd feloszlatását Szabó Máté ombudsman nemrégiben közzétett jelentésben kifogásolta. A biztos a 216 ember előállításával végződött tüntetés esetében hiányolta a rendőrség egységes koncepcióját a gyülekezési joggal kapcsolatban. Szabó nehezményezte azt is, hogy a rendőrség az előállítások alkalmával nem megfelelően vizsgálta, hogy a rendezvényen részt vevő személyek magatartása sértő-e mások jogára és szabadságára nézve, az arányos intézkedésről már nem is beszélve. Emlékezetes, a tüntetés földön ülő résztvevőit néhány centi távolságból fújták le gázspray-vel, majd megbilincselve elvezették őket.

A Jobbikhoz tartozó Gárda-mozgalom brutális feloszlatásának képei napokig bejárták a sajtót, az esztelen kegyetlenség nyomán pedig sok kéz szorul ökölbe, újabb szavazókat kergetve a radikális párthoz. A rendőrség a tüntetést a gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény 8. § (1) bekezdésében kapott felhatalmazás alapján tiltotta be. Eszerint „ha a rendezvény megtartása a népképviseleti szervek vagy a bíróságok zavartalan működését súlyosan veszélyeztetné, vagy ha a közlekedés más útvonalon nem biztosítható, a rendőrség a bejelentésnek a hatósághoz való beérkezésétől számított 48 órán belül a rendezvénynek a bejelentésben megjelölt helyszínen, vagy időben való megtartását megtilthatja.”

A BRFK für alle Fälle a Gárda-rendezvény okán beadott valamennyi helyszín tekintetében kitalált valami betiltási indokot. A Szabadság tér a demonstráció időpontjában valamely rejtélyes okból „nem minősült közterületnek”, a Bazilika előtti Szent István téren és a Kossuth téren pedig a már ismertetett nyolcas paragrafus volt az indok. Hogy szombaton milyen bíróság ülésezett volna a Bazilika lépcsőjén vagy a téren ülve, s őket miképpen gátolták volna a tüntetők, azt homály fedi.

Nem jellemezte ugyanez a példás körültekintés a rendőrséget, amikor a melegfelvonulás résztvevőinek biztosított korlátlan masírozási lehetőséget szeptember ötödikén, pedig emiatt le kellett zárni a budapesti Belváros nagy részét. A meleg büszkeség napján és a Gyurcsány–Bajnai-kormányok elleni tüntetésekkor alkalmazott módszerek közti különbséget Rejtő hőse, Csülök eszmefuttatásával lehet rokonítani. „Csak a legritkább esetben szánom rá magamat arra, hogy Márta napján lopjak. Mártának hívták az anyámat, és ez a nap nagy tiszteletben áll előttem.”

Újkori demokráciánkban a tüntetések megítélése kapcsán alkalmazott balliberális mérce gyökerei a közel két évtizede lezajlott taxisblokád környékén keresendők. 1990. október 25-én – a 64 forintra emelkedett benzinár hatásai miatt – több ezer taxis gyakorlatilag megbénította az országot. Az orosz csapatok kivonulásával egy időben zajló taxisblokádban az SZDSZ egy kis árulásra mindig könnyen kapható politikusai jó alkalmat láttak az első szabadon választott kormány elleni lázításra. A baloldali sajtóban a kormány távozását követelték, az egyik, a jelenlegi MSZP-kormányt igen aktívan támogató, az őszödi hazugságokat például „igazságbeszédként” tálaló lap pedig egyenesen úgy fogalmazott: „méltánytalan a társadalomtól egyre-másra áldozatokat követelni anélkül, hogy láthatnánk egy világos programot, egy koncepciót, amely az áldozatoknak értelmet ad. A negyven év utáni első legitim kormánytól mást várt ez a nép. Világos és tiszta beszédet. Őszinte szavakat a gazdaság tragikus állapotáról. A demokráciák íratlan szabálya, hogy ha egy kormány megbénította önmagát, akkor lemond. Átadja a helyét. Mert nem egy kormány, hanem egy ország sorsa a tét” – írták akkor.

Nem mellékesen már hatályban volt a gyülekezési törvény fent említett passzusa a népképviseleti szervek, a bíróságok, a közlekedés rendjének védelméről. Ehhez képest Barna Sándor, Budapest akkori főkapitánya rémálmából fölriadván tömegbe lövetésről vizionált, és első rémületében csak azt bírta kinyilatkozni: lemond, mintsem erőszakot kelljen alkalmaznia, és parancsot adott, hogy semmilyen erőszakos vagy karhatalmi jellegű intézkedést sem szabad foganatosítani a törvénysértő blokádozók elűzésére. Ha mennek, mennek, ha maradnak, maradnak. Maradtak.

Nem sokáig volt ez így. 2002. december elsején Medgyessy Péter magyar és Adrian Nastase román kormányfő koccintása alkalmából több mint száz demonstráló szállta meg a budapesti Kempinski hotel előtti térséget. A Készenléti Rendőrség a demonstrációt feloszlatta, mert az Erdély elszakítását kimondó döntést ünneplő tömeg nem jelentette azt be előre. Ezt követően látott napvilágot a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság döntése, amely kimondta: ha a békés tüntetés spontán szerveződött, azaz a kiváltó esemény óta nem telt el az engedélyezéshez szükséges három nap, akkor nem oszlatható fel.

Az ilyen, úgynevezett „flashmob” tolerálása egyelőre nagyon távol áll a magyar rendőrség filozófiájától. Emlékezetes, bár ellentmondásos esemény volt az Erzsébet híd lezárása is 2007-ben. A rendőrség a be nem jelentett megmozdulást feloszlatta.

A legújabb kori magyar történelem legsúlyosabb hatalmi jogsértéseinek és rendőri túlkapásainak egyike volt a 2006-os őszödi beszéd kiszivárogtatása utáni megmozdulások résztvevőivel szemben alkalmazott erőszakos karhatalmi cselekménysorozat.

A 2006. október 23-i Fidesz-nagygyűlésre „műveletileg rátolt” tüntetők kardlapozása, a rendőri lovasroham, a fejmagasságban kilőtt gumilövedékek emléke élénken él még az emberek emlékezetében. A újabb és újabb miniszterelnököket és rendészeti minisztereket felvonultató szocialista kormányok pedig jogalkotási dömpinggel igyekeznek elejét venni a saját alkalmatlanságukból fakadó protesthullámnak, olyan emlékezetes normálatlan „normákat” alkotva, mint a tojásdobálás elleni szabály vagy a tüntetésen irányadó csuklyaviselési tilalom.

A vergődő, korrupcióval küszködő, nap mint nap újabb botrányokba keveredő szocialista párt és az őket támogató, párt nélküli liberális frakció számára létkérdés, hogy saját katasztrofális kormányzati produkciója helyett mindig legyen valamilyen más, lehetőleg agresszivitást sugárzó téma, amiről beszélni lehet. Az olyan bohózatszerű jelenetek közé, mint amilyen BKV-t balliberális kifizetőhellyé silányító budapesti városvezetés szánalmas igyekezete a közlekedési vállalat átvilágítására, belefér a tüntetők kérdése is. Így fordulhatott elő például idén augusztus huszadikán, hogy a rendőrség – Gárda-ruházatuk miatt – feloszlatott egy államalapításra emlékező közösséget Egerben úgy, hogy a húszfős „tömeg” három óra múlva már négyszáz főt számlált. Megmosolyogtató az a küzdelem is, amelynek során az igazoltató és oszlatni akaró rendőrséggel szemben buszokból összeállított „szekérvárba” zárkóznak a gárdisták magánterületen, „családi napként” értelmezve az úgynevezett Új Gárda eskütételét, mint történt az augusztusban Szentendrén.

Nem sok vidámságra van azonban oka a kistelepülések vezetőinek és békére vágyó lakosainak, akik a tüntetők és demonstrációk körüli rendőrségi hercehurcákból csak annyit látnak, hogy az ő adóforintjaikból fizetett, marketingcélokból a Sziget Fesztiválon sünöket osztogató rendőrség elvezényeli közvetlen lakóhelyükről a körzeti megbízottakat tüntetőt kergetni, miközben az egyre merészebb rablóhordák a polgárokat háborítatlanul kifosztják, megverik, fényes nappal agyonrugdossák.

Az egyre nagyobb számban áldozattá váló lakosság csupán azt észleli, hogy a balliberális elit állandóan emberi jogokról szónokol, amely alatt kizárólag a cigányok által elkövetett bűncselekmények cinkos lekicsinylését és a melegek közerkölcsöt romboló, háborítatlan vidámkodását érti.

Ám aligha gondolhatja bárki is, hogy egyes tüntetések engedélyezését, más tüntetések betiltását rendőrhadnagyok döntik el, és nem a jelenleg regnáló szocialista-szabaddemokrata vezetés, amely a tévészékház ostromakor köztudottan arra vágyott, hogy legalább egy rendőr elessen, mert akkor véres bosszút lehetett volna állni a fasiszta csőcseléken – a népen. Bosszú persze így is lett, véres és kegyetlen.

A balliberális kormányok tettestársként, eszközként tekintenek a következetlensége miatt újra és újra lebukó rendőrségre. Eddig a politika jól védte a tetteseket, emlékezzünk, Demszky Gábor is kitüntette Gergényi Pétert. Nem árt azonban elgondolkodniuk azon, hogy gyorsulva közeledik egy másik Rejtő-tézis igazsága: „Ne hivatkozz mentő tanúkra, mert mit érsz vele, ha az ismerőseidet bezárják?”

Udvarhelyi István