Még hazavárják Gábort

„Vasárnap este nyugodt volt, tanulta a németet, majd bepakolt a táskájába, semmi jelét nem adta, mire készül” – így emlékezett vissza lapunknak Lovas Edina fia utolsó otthon töltött éjszakájára. Gábor múlt hétfőn iskolába indult, de soha nem érkezett meg. A rendőrség kedd délben találta meg a holttestét a Vaja határában lévő erdőben. A fiú kötéllel felakasztotta magát egy fára. Hamar kiderült, hogy Gábort iskolai zaklatás hajszolta öngyilkosságba. Bár a Vajától mindössze tíz kilométerre lévő baktalórántházi Vay Ádám Gimnázium, Mezőgazdasági Szakképző Iskola és Kollégium vezetése hírzárlatot rendelt el, és nem nyilatkoznak senkinek, megpróbáltunk a helyszínen érdemi információkhoz jutni. Gábor iskolájának gimnáziumi képzése belügyi rendészeti fakultációval is rendelkezik, de van rend­őri pályára felkészítő szakközépiskolai oktatásuk is, mezőgazdaságigépész-képzésük pedig katonai alapismeretek vagy belügyi rendészet fakultációval is elvégezhető.

Segítség a várostól

Szerettük volna az intézményvezető véleményét megkérdezni arról, ami a történtek kapcsán sokakat foglalkoztat: hogyan fordulhat elő bántalmazás egy olyan iskolában, ahol a rendőri és a katonai hivatásra, a gyengébbek védelmezésére nevelnek? A fekete zászlóval fellobogózott iskola portáján azonban megállítanak: „Nem ad nyilatkozatot senki.” A portás egy papírt lobogtat, rajta a titkárság e-mail- címével, hogy kérdéseinket oda küldjük. A polgármesteri hivatalban viszont annál barátságosabban fogadnak, pedig itt sem egyeztettünk időpontot. A portás félszavakból is megérti, mi járatban vagyunk, és már mutatja is az utat a polgármester szobájához. Tisza Sándor Rajmund úgy köszönt minket, mintha folyamatos készenlétben várná az újságírókat, pedig később elárulja, eddig csak két sajtóorgánumtól keresték meg.

– Most minden családban ez a fő beszédtéma, engem is csak erről kérdezgetnek a lakosok, pedig sokkal többet nem tudok én sem, mint ami a sajtóban megjelent – mondja a polgármester.

Azért sikerül megtudnunk exkluzív információkat, mint például azt, hogy amikor Gábor hétfőn reggel iskolába indult, tanszerei mellé a kötelet is bepakolta táskájába, majd egész nap a településen és környékén bolyongott. A térfigyelő kamerák felvételei szerint este tízkor még magányosan rótta az utcákat, és csak ezután keresett magának nyugalmat a Jókai Mór utca végén kezdődő erdőben. A boncolás során kizárták az idegenkezűséget, és megállapították, hogy a fiú kedd hajnalban végzett magával.

– Bár személyesen nem ismertem a családot, a haláleset után felhívtam az édesanyát és megkérdeztem, mire van most a legnagyobb szükségük – mondja a polgármester. Mint megtudjuk, a vajai képviselő-testület a temetési segélyen felül rendkívüli anyagi támogatást is megállapított a családnak. A polgármester azzal kapcsolatban nem tud értesüléssel szolgálni, hogy az iskolai közösség mennyire mondható problémásnak, azt viszont megerősíti, hogy a diákok többsége rendőr vagy katona szeretne lenni, sokan szándékoznak továbbtanulni a miskolci rendészeti képzéseken vagy a tiszti főiskolákon.

Vaján mindenki Gábor öngyilkosságáról beszél, de szinte nem találkozunk két ugyanolyan véleménnyel. Van, aki a pedagógusokat vonná felelősségre, van, aki bezáratná az iskolát, mások szerint a családnak észre kellett volna vennie, hogy a fiú nem érzi jól magát a közösségben. A használtruha-piacon egy középkorú asszony arról kezd el mesélni, hogy a település még ki sem heverte a két hónappal ezelőtti csecsemőgyilkosságot, amikor egy édesanya titokban megszülte gyermekét, majd kis testét a mosógépbe téve ontotta ki az életét. Tavaly pedig szintén egy öngyilkosság rázta meg a települést. A várost 22 éve irányító Tisza Sándor, a jelenlegi polgármester édesapja szintén egy erdős területen lőfegyverrel vetett véget életének.

„Még várom haza”

Utunkat a falu déli vége felé folytatjuk, ahol a család háza található. Megnyomjuk a csengőt, de a jelzőhangot nem halljuk. A kapunál autó parkol, így feltételezzük, hogy itthon vannak, később pedig gyerekkacaj szűrődik ki, ezért úgy döntünk, várunk. Az édesanyának két gyermeke maradt: a 14 éves Patrik és az ötéves Zsófia. Egy helyi lakostól tudtuk meg: a kislánynak még nem árulták el, hogy Gábor többé nem jön haza, ezért valószínűleg az ő önfeledt kacagását halljuk. Oldalra távolodva a háztól egyre jobban belátni az udvarra; végül megpillantjuk az édesanyát. A feljáró lépcsőjén ül, talpig feketében, magába roskadva. Köszönésünket fogadva rögtön azzal kezdi, hogy nem szeretne nyilatkozni. Megértjük, feleljük, mi csak részvétet nyilvánítani jöttünk és megkérdezni, hogy van.

– Változó a lelkiállapotom. Most éppen úgy vagyok, hogy nem hiszem el, ami történt, és még várom haza, de van, amikor tudatosul bennem a valóság, és akkor vége mindennek – válaszolja az asszony. Lassan azonban fölenged, és kezdi kiönteni a szívét.

– Gábor nagyon érzékeny, magába zárkózó fiú volt. Sem nekünk, sem a legjobb barátainak nem nyílt meg. Sajnos már az óvodában is gonoszkodtak vele, viszont az általános iskolában nem, ott elfogadták, hogy csendes, és elvan magában. Jó hírű iskolába szerettem volna járatni, mert valahogy éreztem, a visszahúzódó természete miatt bántani fogják. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen gonosz gyerekek járnak egy olyan iskolába, ahol rendőrnek vagy katonának tanulnak. Ha tudtam volna… – csuklik el a hangja. Edina önmagát hibáztatja, mert nem nézett utána alaposan az iskolának, és az is nyomja a lelkét, hogy nem ment be az osztályfőnökhöz, amikor tudomására jutott a bántalmazás. Beszéltünk több helyivel is, aki felvetette az édesanya felelősségét. Nem értik, ha a zaklatás már egy éve tartott, miért nem ment be az iskolába panaszt tenni. Bár a sajtóban valóban az jelent meg, hogy Gábor már tavaly szeptember óta szenvedett a szóbeli tettlegességtől, az édesanya állítja, ő csak idén augusztus végén szerzett róla tudomást.

„Beletaposunk a szádba!”

Az előző tanévben nem vettek észre semmit rajta, még dicsérte is az iskolát és a tanárokat, mondja az édesanya. – Ahogy a nyári szünet után közeledett a tanévkezdés, egyre nyugtalanabb lett, egyszer kijelentette, gyomoridege van az iskolától. Majd a tanévnyitó előtt elmesélte, azért nem szeret oda járni, mert hombárfejűnek és hülye gyereknek csúfolják az osztálytársai. Csak szóbeli bántásokról számolt be, fizikairól nem. Ezután többször mondtam neki, szeretnék beszélni az osztályfőnökkel, de ő megtiltotta, attól félt, akkor még jobban rászállnak. Vasárnap este nyugodt volt, tanulta a németet, majd bepakolt a táskájába, semmi előjelét nem adta, mire készül – folytatja Edina. Kérdésünkre, miszerint lehet-e tudni, kik bántották Gábort, így felel: a fia csak annyit árult el, hogy az osztálytársai bántják, de neveket nem mondott. A rendőrségnek azonban nem lesz nehéz dolga, ha a bántalmazókat be akarja azonosítani.

– Az fájhatott neki a legjobban, hogy lányok gyötrik, főleg két lány. A barátaitól tudom, hogy pénteken először az egyikük szólt oda csúnyán Gábornak, majd amikor ő erre nem reagált semmit, a másik is odaszaladt hozzá szidalmazni. Szegény kisfiam! Soha nem szólt vissza senkinek, senkit nem tudott volna bántani – mondja az asszony sírástól elcsukló hangon. Edina elárulja azt is, Gábor már június végén forgatta a fejében, szól az osztályfőnöknek, ezt azonban a lányok valahogy megtudták, és azzal fenyegették meg, ha erre sor kerül, „beletaposunk a szádba”.

Megdöbbenve értesülünk arról, hogy az intézményvezető az iskola nevében még nem nyilvánított részvétet a családnak, egyedül az osztályfőnök érdeklődött, elmehetnek-e a temetésre Gábor osztálytársai. Edina azt kérte tőle, a két fő kínzó ne legyen ott a temetésen, továbbá azt szeretné, azok se, akik valamilyen formában még kivették a részüket a gyötrésből. Miközben beszélgetünk, megjelenik Gábor nevelőapja, Edina élettársa. Halkan köszön, a beszélgetésbe nem folyik bele, csak csendben figyel, láthatóan őt is megviselték az események.

– Nagyon megérintett, hogy ismeretlen emberek nyilvánítanak részvétet és érdeklődnek a temetés felől, mert jönni szeretnének. Sokan kérdezik, miben tudnának segíteni, a legtöbben pénzt vagy jogi segítséget ajánlanak fel. Meglepő, hogy vannak még jó emberek – nyugtázza Edina hálás arckifejezéssel.

„Én is átérzem, abba a suliba jártam én is. Nem foglalkoznak ott a tanárok ezzel. Engem is szekáltak abban a suliban. Az osztálytársaim, fiúk, lányok egyaránt, minden egyes nap belém álltak. Kb. 11-en akartak betámadni, de nem foglalkoztak vele a tanárok. Anyuék is bejöttek a suliba, de semmi értelme, ugyanúgy folytatódott” – írta az édesanya nyilvános Facebook-oldalára az iskola egykori diákja. Edina bólogat, ő is olvasta, majd hozzáteszi, szerte az országból rengetegen számolnak be neki arról, hogy a gyereküket milyen atrocitások érik az iskolai közösségükben, és sokan arra biztatják, hogy legyen az iskolai zaklatások ügyének szószólója, hívja fel az ország figyelmét, mi zajlik a tantermek falai között.

– Gábor édestestvére, a nyolcadikos Patrik is abba az iskolába szeretne járni, de természetesen nem engedem oda. Pedig ő teljesen más természetű, biztosan megvédené magát – mondja büszkén. Majd hozzáteszi, kislánya, Zsófia viszont ugyanolyan csendes, mint Gábor volt.

– Nagyon féltem mindkettőjüket – suttogja halkan.

Miután részvétet nyilvánítunk, elindulunk a külterületi erdő felé. A település északi felében, a Jókai Mór utca végén meg is látjuk a tisztást. Útközben egy helyi lakos elárulja, a család korábban ezen a környéken, az erdő közelében lakott; ahogy fogalmaz, olyan érzése van, mintha Gábor hazatért volna ide meghalni. Besétálunk a sűrű erdőbe, és körbenézünk a homokbuckás területen, ahol Gábor élete véget ért. Nincs nyoma a tragédiának, hogy pár nappal ezelőtt egy ifjú milyen lelki vívódáson ment át. A derűs, napos időben a sűrű lombkoronák békét árasztanak, a madarak vígan dalolnak. Mintha minden azt üzenné, Gábor lelke végső megnyugvásra talált.