1944. augusztus 23-án Románia, mint a történelem folyamán oly sokszor, elárulta szövetségeseit. A román csapatok átállásával azonban nem csak haderőt vesztettek a tengelyhatalmak, Sztálin számára lehetőség nyílt a Kárpát-medence elfoglalására. A magyarok által védett, a Kárpátokban húzódó Árpád-vonalon a szovjet hadak a román átállás nélkül még nagyon hosszú ideig képtelenek lettek volna áttörni. A Vörös Hadsereg az oláh kézen lévő Dél-Erdélyen keresztül jutott be a Kárpátok közé. A terv szerint a 2. és 3. Ukrán Front egységes támadásával elválasztották volna hazánkat a német szövetségesünktől, így közvetlenül fenyegethették volna a Harmadik Birodalom déli területeit, főként a lélektanilag sokat jelentő Bécset és az azt körülvevő hadiipari körzetet.

Szeptemberben az ukrán csapatok benyomultak az Alföldre, ahol Debrecen–Nagyvárad–Szolnok térségében sor került a háború egyik legnagyobb páncéloscsatájára. A későbbi, nagy győzelemként emlegetett debreceni csatát azonban a szovjetek elvesztették, hiszen nem sikerült megsemmisíteni a magyar és német csapatokat.

Ekkoriban még senki sem gondolta volna, hogy a harcok elérhetik Budapestet. Sztálin mindenáron szerette volna megtörni a magyarokat, melyre leghatásosabb módszernek Budapest elfoglalása tűnt. A főváros elestével a honvédek harci kedve, lelkesedése végleg elveszett volna, akár csak a Nyugat utolsó védőbástyája. Tervei szerint a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján, november 7-én már a magyar fővárosban tartott volna katonai díszszemlét.

Festung Budapest

A parancs októberben jutott el Ma linovszkij hoz, aki eleinte túl gyorsnak, elhamarkodottnak ítélte a támadást, ám végül engedve a nyomásnak, október 29-én megindította a támadást. A 2. Ukrán Front menetből, a debreceni csatát követően indult a magyar főváros elfoglalására.

Budapest a magyarországi erődvonalak tekintetében kulcsfontosságú helyet foglalt el az Északi-középhegység déli lankáin húzódó Karola- és a Dráva–Balaton–Velencei-tó hármasa vonalán futó Margit-vonal között. A pesti hídfő védelme érdekében a fenti védvonalakat az Attila-vonal három állásrendszere kötötte össze, a Dunától a Dunáig, Pest körül félkörívben. A szentendrei és a Csepel-szigeten német haderők állomásoztak. A védrendszer célja a Dunántúl, a zalai olajmezők, mint a tengelyhatalmak utolsó üzemanyagforrása, valamint a Birodalom keleti védelme volt.

November elején megkezdődött a kormányzati szervek kitelepítése a nyugat-magyarországi gyepűszállásokra. Hitler úgy vélte, a Wehrmacht az egységes védőrendszerre támaszkodva 1945 tavaszán sikeres ellentámadást tud majd indítani. 1944. november 23-án, három héttel azután, hogy a Vörös Hadsereg hazánk fővárosát Vecsés irányából megtámadta, a Führer erőddé nyilvánította Budapestet.

A várost nem ürítették ki, s nem is nyilvánították úgynevezett „nyílt várossá”. A második világháború során a nyílt városok, mint például Róma, az 1907-es hágai egyezmény értelmében katonailag nem védett, ám nem is támadható területek voltak.

Sokan az akkori magyar és német vezetés egyik legnagyobb hibájának tartják, hogy Budapestet nem tette nyílttá, ám a szovjet lélektan, valamint Sztálin korábbi és majdani pusztító tevékenysége ismeretében kétséges volna azt hinni, hogy a főváros nyílttá nyilvánítása következtében lefújja a már megindított offenzívát, vagy éppen kötelezőnek érez magára egy olyan egyezményt, mellyel szemben senki nem volt képes vagy érdekelt a retorzióra. A Szovjetunió terjeszkedését, a baráti tagországokkal szembeni magatartását tekintetbe véve valószínűleg Budapest erőddé nyilvánítása és több mint száznapos sikeres védelme volt az egyetlen lehetőség arra, hogy lakóinak egy része túlélje a megszállás okozta borzalmakat.

Ostromlók és ostromlottak

Kecskemét elesett. A kezdeti szovjet sikerek után a Vörös Hadsereg november ötödikére elérte Pest déli peremét, ám a támadás megtört az Attila-vonalon. A német-magyar csapatok a szovjet megtorpanást kihasználva egyre erősítették a város védelmét, igyekeztek a közelben állomásozó erőket összevonni. A szovjet erősítés, a Tolbuhin vezette harmadik Ukrán Front a Dunántúl felől indult, áttörve a Margit-vonalat.

Malinovszkij azonban nem szeretett volna a dicsőségen osztozni, elhatározta, hogy átkel a Dunán. A Csepel-szigeten szállt partra, december 4-én Ercsinél próbált hídfőállást kialakítani. A támadás teljes kudarcba fulladt, több partra szálló csapat százszázalékos veszteséget szenvedett, jó néhányukat a hirtelen felbukkant királyi flottilla két hadihajója pusztította el. Tolbuhin serege azonban éppen ekkor érte el a térséget, így az addig nyertes helyzetben lévő német csapatok kénytelenek voltak visszavonulni. Az áttörés hadtörténeti fontosságát jelzi, hogy később, a trianoni határokon belüli harcokért kiosztott „Szovjetunió Hőse” kitüntetettjeinek fele az ercsi partraszállásnál tanúsított magatartása miatt vált érdemessé a plakettre.

A Vörös Hadsereg Vácnál is elérte a Dunát, a gyűrű egyre zárult. Sztálin komoly döntéshelyzetbe került, vagy folytatja a Nyugat felé irányuló offenzíváját, és a katlanharcot választja Budapest körül kevesebb katonával, vagy minden erejével az ostromra koncentrál, és egy időre feladja a Dunántúl elfoglalásának tervét.

Az utóbbi mellett döntött. Hatvanöt év távlatából azonban nyilvánvalóan látszik, hogy ha a szovjet Budapestet támadó erőit a Dunántúlra vezényelte volna, hamarabb eléri célját – a Harmadik Birodalom megsemmisítését –, hiszen ekkora haderővel könnyedén elfoglalhatta volna az ott található olajmezőket.

Sztálin azt remélte, hogy Budapest elestével a megmaradt, mintegy háromszázezer Dunántúlon harcoló honvéd leteszi a fegyvert. Abban nem reménykedett, hogy román és bolgár mintára hazánk katonái is átállnak az ellenség oldalára, így inkább a lélektani megtörésükkel törődött. Budapestnek ráadásul mind a tengelyhatalmak, mind a szovjet nagy jelentőséget tulajdonított.

A szimbolikus város, akár a török időkben, a Nyugat utolsó védőbástyájának számított.

Tolbuhin javaslatára Moszkva engedélyezte a 3. Ukrán Frontnak, hogy Budapest bekerítésével foglalkozzon a Nyugatra vonulás helyett. December 12-én vette kezdetét az utolsó bekerítési szakasz. Karácsonyra elesett a Margit-vonal keleti oldala, Szentendre szovjet kézre került, akár Csepel nagyobb része. A pesti hadműveletekkel párhuzamosan megindult a támadás a budai oldalon is. A pesti hídfőt védő csapatok a Margit-vonal áttörésének hírére visszavonultak az Attila-vonal harmadik gyűrűjébe. Budapest körül Jézus, a Fény születése napján bezárult az ostromgyűrű és kezdetét vette a város történetének legsötétebb időszaka.

A városban advent idején még semmi nem mutatta, hogy ostromról volna szó. A tömegközlekedés nagyjából rendszeresen működött, a közműellátás nem akadozott, volt víz, gáz, áram, még lakossági telefonvonalak is, az üzletek nyitva tartottak, a fővárosiak a kereszténység legnagyobb ünnepére készültek, fenyőfát díszítettek.

A szovjet gyűrű váratlan bezárulása következtében még ki nem épített budai magyar állások hiányában egy szovjet felderítő egység karácsony első napján egészen a János-kórházig jutott, egyikük még a kórházba is bement. A katonáknak korábban a még működő fogaskerekű vasúton volt egy kis kalandjuk. A fővárosi élet olyannyira a megszokott kerékvágásban járt a gyűrű bezáródásakor, hogy a hegyről lefelé utazó felderítőktől egy kalauz jegyet is kért a járművön. Amikor észrevette, hogy idegen egyenruhás katonák felfegyverkezve utaznak, rögvest leszállt és telefonált a katonai parancsnokságra.

A kalauz lélekjelenléte valószínűleg egy időre megmentette a magyar fővárost. A lakosságnak fogalma sem volt arról, hogy mivel járhat egy ostrom. Ahogy Szalay István zászlós visszaemlékezéseiben megírta, „december 25-én az emberek tálakon, tepsikben hozták nekünk a karácsonyi bejglit, diósat, mákosat, és válogatás nélkül osztogatták a katonáink között. Minden házból, minden lakásból hoztak valamit, és érdeklődtek is, hogy mit tudunk, mi a hadi helyzet. Esküszöm, hogy nem az összeomlásra vártak”. Vagyis a későbbi, máig élő szovjet propagandával szemben a magyarság nem veszítette el hitét katonáiban még a háború végén sem, ugyanolyan – ha nem nagyobb – tisztelettel és szeretettel fordultak a hős honvédők felé.

A Vörös Hadsereg budapesti ostromának parancsnokai a legkevésbé sem voltak elbizakodottak, a támadás nem a tervek szerint haladt. Malinovszkij marsall a megtorlástól való félelmében hamis adatokkal magyarázta az elhúzódó harcokat.

Bár tisztában volt jelentős erőfölényükkel, a magyar és német katonák hősiessége és kitartása nagyban megnehezítette a vörösök előretörését. A város védelmében részt vett alig hetvenezer védő helyett a Sztálinnak címzett jelentésekben rendre 180-250 ezer fős fasiszta ellenállásról beszéltek. Később ez komoly problémákat okozott, hiszen a szovjet vezér a harcok végeztével hasonlóan nagyszámú hadifoglyot követelt a megszállóktól. Ennek következményei sajnos minden budapesti család számára ismertek: a légópincékből, az utcákról elhurcolt százezrek, férfiak és asszonyok, a korra való tekintet nélkül indultak a szovjet pokolba, a deportálások egészen 1945 áprilisáig megállás nélkül folytatódtak.

Hősök a halálig!

Az ostromgyűrű bezáródásának hírére elsőként a hungarista harccsoportok érkeztek a szovjetek ellen. Az első csaták már aznap megkezdődtek a Bécsi úti vámház környékén. A nyilaskeresztes pártszolgálatosok III. kerületi és északpesti csoportja ért először a Bécsi útra és tartóztatta fel a Vörös Hadsereg nagy erejű támadását az SS-alakulatok és a királyi honvédek megérkezéséig.

Adolf Hitler, miután értesült Budapest bekerítéséről, december 24-én elrendelte a IV. SS-páncéloshadtest, valamint a 96. és 711. gyaloghadosztályok Magyarországra vezénylését. Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer és Waffen-SS-tábornok, a páncéloshadtest parancsnoka jól ismerte a bekerítésben való védelmi harcot, hiszen korábban sikeresen irányította a védelmet Kowelben a város felmentéséig. Alig egy esztendővel korábban a Wiking SS-páncéloshadosztállyal Cserkasszinál a gyűrűn kívülről támadott a németeket bekerítő szovjet seregekre, sikeresen áttörve a védelmi vonalakat, megmentve ezzel két német hadtestet. A Führer joggal reménykedett Gille tapasztalatában. Mint a történelemből már tudjuk, a felszabadításra tett kísérletek megtörtek az ellenfél magas számarányán.

Hingyi László hadtörténész kutatásai szerint az ostrom idején mindössze hetvenezer szövetséges katona került gyűrűn belülre.

– Itt, Budapesten bekerítve mintegy harmincezer német és körülbelül negyvenezer magyar volt. De tudni kell, hogy a harcoló kapacitás a németek kezében volt – összegezte a védők létszámát Hingyi László.

Mint azt a Demokratának elmondta, a szövetséges német katonák felszereltsége, illetve az idegen földön folyó harcok, a harci helyzetek érzelmek nélküli megoldása jóval nagyobb hadi értéket képviselt, mint a hazájuk földjén, sokszor otthonaiktól alig pár méterre küzdő magyar bakáké, akik sok esetben inkább a családjukat mentették volna. A visszaemlékezések szerint azonban a budapesti harcok éppen a haza védelme, személyes kötődésük miatt fokozták a végsőkig a katonák és főként az önkéntesek erejét. A főváros azon részein, ahol a magyarok az áruló románokkal kerültek szembe, az addig is kiemelkedő harci teljesítményük, bátorságuk és kitartásuk megsokszorozódott. A szinte emeletről emeletre változó frontvonalak is a helyismerettel rendelkező honvédeknek jelentettek előnyt, melyet nem egyszer fölényesen sikerült is kihasználni. A Fővárosi Állat- és Növénykert java része elpusztult a Nyugati pályaudvar és a vasúti létesítmények bombázása során.

Érdekes segítség érkezett ekkor harcoló katonáink oldalára. Egy kiszabadult hímoroszlán a földalatti vasút alagútrendszerében meghúzódó szovjet katonákra támadt, többüket megölte, mielőtt azoknak sikerült volna leteríteniük a hatalmas, kiéhezett állatot.

A szovjet embertelenebbnél embertelenebb eszközöket vetett be, hogy lélektanilag is meggyengítse a honvédő sereget. A visszaemlékezések szerint több esetben fordult elő, hogy a Vörös Hadsereg páncélosai elé magyar gyermekeket kötöztek, így akadályozva meg a harckocsik kilövését.

Az ellenséges aknamunka és propaganda is megtette a hatását. Variházy Oszkár, a Ludovika Akadémia tisztje mintegy 12 ezer katonának adott hamis papírokat, hogy így vonja ki őket a frontszolgálatból és a harcokból. Variházyt még az ostrom kezdetekor bízták meg egy harccsoport felállításával.

Az általa kiválasztott katonák egy része később elárulta hazáját, a népi ellenálló hadsereg alapjaként a szovjetek mellett harcoltak, később pedig az újjászerveződött kommunista magyar hadsereg gerincét is ők adták, vagyis a harcokban ténylegesen részt vevő védők létszáma alig érhette el a hatvanezret.

Arról, hogy valójában hány ellenséges katonáját vezényelte ide Sztálin, a mai napig nincsenek adatok, éppen úgy a magyar földön elesett szovjetekről sem. A levéltárak ezen részét ugyanis az Orosz Föderáció még nem tette kutathatóvá. Arról viszont, hogy a szovjet vezérkar számára mekkora jelentőségű volt a főváros ostroma, az alábbi tény is igazán árulkodó:

– Amikor Sztálin érzékelte, hogy a magyar földön bevethető erői nem lesznek elegendők Budapest elfoglalásához, Finnországból vezényeltek át két teljes hadosztályt. A Szibériában edződött mesterlövészeknek a magyar télben szinte gyerekjáték volt fegyvereiket használni. Dél-Pestnél vetették be őket először – meséli Hingyi László.

Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok, a Budapestet védő német erők parancsnoka elrendelte a pesti hídfő feladását, s vele együtt a még álló Duna-hidak felrobbantását.

A hídrobbantást követően a harcok elcsendesedtek egy időre, a szovjeteket ugyanis a német–magyar csapatok kívülről érkező felmentő hadművelete, a Konrad III. kötötte le. A korábban a Pilisben állomásozó IV. SS-páncéloshadtest alakulatait sikerült a legnagyobb titokban a koronázási város közelébe vezényelni. Gille páncélosai meglepték a vörös gárdahadsereget, több szovjet hadtestet sikerült elvágni saját vonalaiktól. Dr. Ney Károly harccsoportja a kiváló helyismerettel rendelkező hungarista különítmények vezetésével és a páncélosok támogatásával sikeres utcai harcokat vívott a Székesfehérvárt megszállás alatt tartó szovjetekkel. Egy nap alatt, 1945. január 22-ére a Ney-regiment visszafoglalta a várost, utat nyitva szövetségeseinknek a Dunáig. Ney Károly, „Székesfehérvár oroszlánja” sikeres támadásáért megkapta a Führertől a vaskeresztet, valamint hivatalosan is engedélyt kapott az „SS-Regiment Ney” mandzsettaszalag viselésére.

A német–magyar egyesített erők huszonöt kilométerre közelítették meg a fővárost, így esély nyílt az ostromgyűrűbe zárt alakulatok kimentésére. Eközben a magyar VIII. hadtest is támadásba lendült, az újjáalakított huszárhadosztályokkal közösen január 25-én visszafoglalták a teljes Vértes-hegységet. A 3. Ukrán Front helyzete annyira válságossá vált, hogy Sztálin ezekben a napokban a Dél-Dunántúl kiürítését fontolgatta. Tolbuhin azonban rendezte vonalait, január 27-én ellentámadást indított.

A magyar–német erőknek Székesfehérvár kivételével minden eddig visszafoglalt területet fel kellett adniuk, gyalogság hiányában nem tudták védeni.

Hitler január 22-én parancsot adott a korábban az Ardennekben szolgálatot teljesítő Joseph „Sepp” Dietrich vezette Leibstandarte Adolf Hitler SS-páncéloshadtest Magyarországra vezénylésére. A Tavaszi Ébredés-hadművelet célja a 3. Ukrán Front vonalainak áttörése, valamint a Duna–Dráva vonalán a védelem helyreállítása lett volna.

Februárban a Déli Szél-hadmozdulattal sikerült ugyan megsemmisíteni a szovjet 7. hadsereg garami hídfőjét Esztergom fölött, ám az időjárás enyhülése sártengerré változtatta az országot, így a Dunántúlt felmentő negyedik német hadművelet vereséggel zárult.

Lángoló város

Karsai Elek, a magyarországi szovjetek bértollnoka szerint a Vörös Hadsereg mindent megtett, hogy ne essen kár a magyar fővárosban. 1965-ben A Budai vártól a gyepűig című könyve szerint „Budapest ostromát nem előzte meg nehéztüzérségi előkészítés, hanem a Vörös Hadsereg lassú ostrommal foglalta el a várost, hogy megkímélje a nehéztüzérségi tűz pusztításaitól.”

Ezzel szemben a valóság, Elekes Béla tollából: „Nem tudom, Karsai honnan tájékozódott, amikor mindezt leírta. Szerintem sem a puska-, sem a géppuska-, sem a géppisztolygolyó nem rombol szét becsapódáskor emeleteket, bérpaloták tetőzete, oldalfa nem omlik szét azoktól. Arra támaszkodva, amit láttam s hallottam, leírhatom, Budapest lerombolása szisztematikusan, utcáról utcára a nehéztüzérség, a bombák, tankok ágyúi és aknavetők lövedékei által történt. Bizony, nem volt tapasztalható semmi kímélet”.

Olyannyira nem, hogy a Vár alagútrendszerében lévő Német Központi Katonai Kórházat a szovjet katonák egyszerűen feltöltötték benzinnel, majd meggyújtották. A szalmabálákon lábadozó sebesültek közül alig páran élték túl a lángoló poklot.

Egyikük, Werner Jester később Berlinben írta meg visszaemlékezéseit, Im Todesturm von Budapest címmel. Könyvében bajtársa, Erich Kleine így emlékszik vissza a város elestét követő szovjet őrjöngésre: „A káoszban tűz ütött ki, amely gyorsan terjedt a sebesültek szalmazsákjain, elevenen 800 súlyos sebesült égett itt el, mások – akik ki tudtak menekülni a szabadba – a hidegben fagytak meg. Én néhány bajtársammal egy elválasztott sötét sziklaüregben éltem túl, amelyet egy fölizzott vasajtó zárt el a tűztől”. Az oroszok kézigránátokat hajítottak a kazamatákba, lángszórót is használtak. A tűz nem sok idő elteltével a budavári palotára is átterjedt, mely még hónapokig lángolt, parázslott. A Vár környéki harcokban mintegy tizenkétezer sebesültnek veszett nyoma, java részükről a mai napig semmit nem tudni.

A hűség volt a becsületük

Az 1945. február 11-ei kitöréskor a Wehrmacht adatai szerint 785-en érték el a német–magyar vonalakat, Budapest és vele egész Magyarország szovjet megszállás alá került. A Szovjetunió Hadügyminisztériumának levéltárában fellelt kutatható források szerint a budapesti csata folytán a második Ukrán Front fogságába került ellenséges erők létszáma 138 ezer fő, viszont azt is tudjuk, hogy a védők közül a magas halálozási arány és a harcok intenzitásának ismeretében februárra alig negyvenezren maradtak életben – s közülük tizenkétezren Variházy Oszkár segítségével mentesültek a haza védelme alól. A szovjet túlerő ekkorra már több mint tízszeressé nőtt.

A hazához hű katonák közül sokan a Citadella védelmekor szó szerint az utolsó töltényükig harcoltak, a propagandával ellentétben nem adták meg magukat. A beözönlő Vörös Hadsereg katonái megdöbbenve vették tudomásul, hogy valóban minden védő az utolsó csepp véréig küzdött.

Február 10-én, frissen borotválva, a halálra készülve, kitüntetéseikkel a mellükön áldozták fel életüket Budapest védelméért, a szabad Európáért. Közülük senki sem maradt életben.

Február 11-én Karl Pfeffer-Wildenbrch és Hindy Iván parancsára mintegy húszezer katona és négy-ötezer civil fogott utoljára fegyvert, megkísérelve a lehetetlent, egy nap alatt áttörni az ostromgyűrűn. Alig huszonötezren törtek ki a budai Várból, közülük tizenkétezren sebesültek, sokan egyetlen lőszerrel indultak utolsó harcukra. Tizenhatezren érték el Buda határát, az addig a fővárost ostromló szovjet csapatokkal a hátukban. A Buda környéki erdőkön keresztül alig nyolcszázuknak sikerült elérni a szövetséges vonalakat.

A szovjetek húszezer foglyot ejtettek. A Sztálinnak adott parancsok értelmében azonban legalább százötvenezer hadifoglyot kellett a Szovjetunió irányába indítani, hiszen a védők létszámát illetően komoly túlzásokkal éltek a Vörös Hadsereg parancsnokai.

Megindult a civil lakosság elleni támadás. A kitörést követő hetekben több mint százezer polgári személyt fogtak össze és vagoníroztak be annak érdekében, hogy teljesítsék az előírt létszámot. 1945 tavaszán 330 ezer életben maradt szovjet katona kapta meg a „Budapest Elfoglalásáért Emlékérmet”.

A Magyarország területén elesett szovjetek fele Budapest ostromakor veszítette életét. A főváros több mint három hónapig tartotta magát. Korábban az angolok Szingapúrnál, az amerikaiak Koh-i-Nor-nál, a Vörös Hadsereg pedig Szevasztopolnál és Kijevnél is kapituláltak. Az első világháborús győztes franciáknak mindössze 43 napig sikerült tartaniuk teljes országukat a Harmadik Birodalom támadásával szemben.

Budapest 108 napig állta a legalább hétszeres túlerőt, a várost védő katonák joggal kiérdemelték az Európa hősei címet. Egy jobb korban talán kellő tisztelettel adózhatunk majd feléjük.

Gerhát Petra