Meggyalázott áldozatok

1944. augusztus 26-án a Vörös Hadsereg a front előrenyomulásával elérte a magyar határt. Az elkövetkező hónapokban, egészen 1945 tavaszáig milliós nagyságrendben vonultak át szovjet katonák hazánkon. Az emberek féltek a kegyetlenségéről híres haderőtől, ugyanakkor reménykedtek is benne, hogy békét és szabadságot hoz, ám ez nem így történt. A magyar katonákat és civileket – egy kalap alá véve a németekkel – egyaránt ellenségüknek tekintették a szovjetek. A legkiszolgáltatottabbakat, a lányokat és az asszonyokat sem kímélték. Számos elhurcolt nő soha többé nem került elő. Csak a kicsi gyerekeket nem bántották.

A különleges kegyetlenséget a szakértők több tényezővel magyarázzák. Idesorolható a megszálló csapatok hatalmas ereje, a bosszúszomj, a gazdasági irigység a szovjetnél magasabb magyar életszínvonal miatt, és hogy a hazai közigazgatás összeomlása okán a hivatalok nem voltak képesek megvédeni a civil lakosságot. Emellett a pánszláv ideológia is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a szláv népek lakta elfoglalt területeken nagyságrendekkel kevesebb atrocitás történt, és szemtanúk arról is beszámoltak, hogy azokat a honfitársainkat, akik a szláv nyelvek valamelyikén szólaltak meg, kevésbé bántották.

Skrabski Fruzsina dokumentumfilm-rendező és Kunt Gergely társadalomtörténész egymástól függetlenül, különböző kifejezési formákat választva dolgozták fel a magyar történelem évtizedekig eltitkolt tragédiáját. Az alkotók Pető Andrea történésszel – a téma szakértőjével, az Elmondani az elmondhatatlant vímű könyv szerzőjével – együtt kezdeményezték, hogy a Fővárosi Önkormányzat állítson emléket a háborúban meggyalázott nők tiszteletére.

Skrabski Fruzsina 2013-ban készült, Elhallgatott gyalázat című filmjében az áldozatok közvetlen hozzátartozói, ismerősei és szemtanúk emlékeznek a háborús erőszakra. A ma már ősz hajú, tiszteletre méltó nagymamák drámai interjúk során beszélnek arról, hogy a nők földbe ásott vermekbe, padlásokra, erdőkbe menekültek, fertőzöttnek, betegnek tettették magukat, nem mosakodtak, igyekeztek korommal elcsúfítani az arcukat, de a katonák nem válogattak: kamaszlánytól az áldott állapotban lévőn át a nagymamakorú asszonyig mindenkit veszély fenyegetett. Gyakori volt a csoportos nemi erőszak is. Nemegyszer előfordult, hogy az ugyanazon családhoz tartozó különböző életkorú nőket egyszerre, egymás szeme láttára gyalázták meg. És bár a katonai vezetés tiltotta az ilyen jellegű bűncselekményeket, a közvetlen parancsnokok igyekeztek elkendőzni a kihágásokat, vagyis az elkövetőket valójában semmi sem tartotta vissza.

Jóllehet pontos adataink nyilván nincsenek, a korabeli nemibeteg-gondozók kimutatásaira épülő becslései alapján Pető Andrea úgy véli, hogy a Vörös Hadsereg katonái Budapesten 50-250 ezer nőt erőszakoltak meg, országszerte pedig százezres nagyságrendűre tehető az áldozatok száma.

Ilja Ehrenburg szovjet propagandaíró a Vörös Hadsereg lapjában megjelent röpiratában például így uszította bosszúra, ölésre és erőszakra a katonákat: „Ölj, vörös katona, ölj! Nincs kegyelem! Nincsenek ártatlan németek! Alázz meg minél több német nőt, ne törődj semmivel és senkivel!” Sztálinhoz kötődő közeli barátsága miatt Ehrenburgnak a harci kedvet növelő, plakátokon szereplő sorait a szovjet csapatok szinte szentírásként kezelték.

Skrabski Fruzsina, a film rendezője arról beszél, hogy a meggyalázott nők nem beszélhettek az átélt traumákról, ehelyett egy életen át hordozták őket. Az áldozatok egy része öngyilkosságot követett el, de voltak olyanok is, akik megszülték a gyermeküket, míg mások az abortuszt választották. Az életben maradtaknak azonban 1945 után a szovjet hatalmat dicsőítő társadalmi légkörben kellett élniük. Az alkotó szerint a filmben visszaemlékezők között valószínűleg voltak megerőszakolt nők is, de valamennyien úgy mesélték el a történeteket, mintha azok elszenvedői rokonaik vagy ismerőseik lettek volna.

–  A legmegrázóbb számomra annak a nagymamának a döntése volt, aki unokája védelmében saját lányát „ajánlotta fel” az orosz tisztnek. De szükségem volt önfegyelemre azoknál az interjúknál is, amelyeket a fővárosi Szabadság téren, a szovjet hősi emlékműnél készítettem olyan idős férfiakkal, akik évtizedekkel a rendszerváltás után még mindig a felszabadulás napjaként ünnepelték április negyedikét, és tagadták a magyar nőkön esett gyalázatot. Úgy vélem, ennek az emlékműnek nem a belvárosban, hanem egy sírkertben kellene lennie. Tarlós István korábbi főpolgármester kezdeményezte is az áthelyezést; nyilván diplomáciai okokból hiúsult meg. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ha már nem lehet elmozdítani, utaljon éppen itt egy művészeti alkotás a magyar történelem elhallgatott tragédiájára.

„Hiába hős katonáink vitézsége, bátorsága a tízszeres, százszoros túlerővel szemben. Mi lesz a sorsa a szűzi leányoknak? Mindenkit megbecstelenít az orosz. Márpedig akkor jöjjön inkább a halál” – jegyezte fel Bicskey Erzsébet tényleges áldozattá válása előtt pár hónappal, ahogy Kunt Gergely Kipontozva… című könyvében olvasható.

A 2019-ben megjelent kötet a nemi erőszakot elszenvedett nők tragédiáját három napló összehasonlító elemzésén keresztül tárgyalja. Az unitárius tanítónő Bodó Róza 36 évesen, a római katolikus, de az antiszemita törvények által zsidónak minősülő Gyarmati Fanni – Radnóti Miklós felesége – 33, az ugyancsak római katolikus Bicskey Erzsébet 22 esztendősen számolt be az 1944–45-ben átélt borzalmakról. A kötet különlegessége, hogy ritkán fellelhető személyes vallomásokat mutat be egy olyan rendkívül kényes témáról, amelyet a szerző megfogalmazása szerint elfojtás övez. Az elszenvedett traumával az áldozatok ugyanis teljesen egyedül maradtak: sem a tágabban vett társadalom, sem a szűkebben vett közösség nem akart tudomást venni ezeknek a nőknek a fájdalmáról.

–  Különböző stratégiákkal próbáltak az elbeszélhetetlen megrázkódtatással megküzdeni, és bár mindegyikük másként élte meg az erőszakot, naplóikból kirajzolódnak bizonyos általános tendenciák – magyarázza a Miskolci Egyetem társadalomtörténésze. – Igyekeztek a szenvedés mértékét viszonylagossá tenni, és a velük megesetteket olyan tragédiákkal hasonlították össze a környezetükből, amelyeket még rosszabbként láthattak. A továbbélés érdekében próbáltak értelmet adni a történéseknek. Az apácák nevelte, mélyen vallásos Erzsébetnek, aki 1944 karácsonyán történt megerőszakolásán keresztül találkozott először a szexualitással, még a hite is megrendült, a hazáért hozott áldozatként tekintett az iszonyatra, folyamatos vívódások között. Gyarmati Fanni pedig a munkaszolgálatos férjéért elszenvedett kínként gondolt a vele történtekre, és haláláig titkolta a rajta esett agressziót.

Kunt Gergely a naplóíró nők utóéletével kapcsolatban elmeséli, hogy az elvált Róza, akit többször is megerőszakoltak a szovjet katonák, a háború után újra férjhez ment. Visszatalált a valláshoz, és megházasodott Erzsébet is, de gyermeke nem született. Az egyik fővárosi idősek otthonában élt, korábban már önállóan is kiadott feljegyzései halála után, az intézmény előtti kukából lomtalanításkor kerültek elő. Gyarmati Fannin az erőszakot követően, 1945-ben abortuszt hajtottak végre, egy nőgyógyászattá sebtében átalakított budai villában, fájdalomcsillapítás nélkül. Az író özvegye soha többé nem ment férjhez, visszavonultan, utód nélkül élt, Radnóti Miklós hagyatékát gondozva.

Kunt Gergely hangsúlyozza, hogy a naplófeljegyzések fontos kortörténeti dokumentumok, ezért a jövőben is várja a még fellelhető XX. századi, kézzel írott naplókat további kutatásaihoz. A társadalomtörténész arról is beszél, hogy a meggyalázott nők sorsát feldolgozó alkotások már önmagukban is emlékművek, a további tiszteletadást pedig leginkább egy erre a célra létrehozandó parkkal tudná elképzelni. A köztereken elhelyezett emlékművek ugyanis szerinte könnyen bekerülhetnek egy olyan emlékezetpolitikai térbe, ahol a szélsőjobb kultuszhelyévé válhatnak.

A megszálló katonák gyalázatos tettei óta négy generáció nőtt fel, és bár az áldozatok és családjuk sorsát megnyomorító konkrét ügyekben már nem valószínű az igazságszolgáltatás, a bűncselekmények soha nem évülnek el.