Megjött a hóhér számlája

Történt, hogy 1950-ben Molnár Sándor köröstarcsai gazda kint dolgozott a földjén, és amikor eljött az ideje, ebédet akart főzni magának. Tüzet rakott, de ügyetlen volt, és egy szikrától lángra kapott saját birtoka, amelynek a szomszédságában viszont már a termelőszövetkezet búzatáblája húzódott. Siettek a rokonok, és jöttek a téesz tagjai is, eloltották a tüzet, a szövetkezetet semmilyen kár sem érte. Molnár Sándort mégis letartóztatták. A vád: gyújtogatás!

Hiányzó dossziék

Új kutatási szakaszt nyit tevékenységében a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB). Ezúttal az 1945 utáni törvénysértő pereket veszi górcső alá, és mint a szervezetnek a Kúriával és a Legfőbb Ügyészséggel közösen szervezett múlt heti konferenciáján megtudtuk, az összegyűjtött adatokat a már meglévő perkataszteréhez, az interneten böngészhető Perek ’56-hoz kapcsolja. A kutatók ezen a terepen is kíváncsiak lesznek mindenre: az áldozatokra, az eljárást lefolytató hatóságok tagjaira, az ügyészek és bírák, a népügyészek és népbírák személyére és természetesen későbbi karrierjükre is. Sok a fehér folt még a pártállami rendszer diktatúrájának történetében, véli Darák Péter, a Kúria elnöke és Polt Péter legfőbb ügyész is. A kutatásokat nehezíti, hogy az iratok jelentős része elpusztult vagy elveszett. Polt Péter szerint fontos tudni azt is, hogy 1990-ben a magyar jogrendszer még nem készült fel a kommunista bűnök számonkérésére, az igazság feltárására. A hiányt pótolni kell, ezt követeli az áldozatok emléke, de várja a sok hozzátartozó és leszármazott, valamint a társadalom is.

Meghökkentően alakult az iratok sorsa Zinner Tibor történész szerint. Sok dossziét hivatalos úton kiselejteztek, mások meg akkor mentek tönkre, amikor például az irattár felújításán dolgozó kőművesek egyszerűen levizelték őket. Egyes kivégzéssel záruló ügyekről csupán korabeli rádiófelvételek, illetve töredékes sajtótudósítások mondanak valamit. Zinner Tibor hozzátette, 1945 és 1956 között 71 ezernél is több politikai büntetőeljárást folytattak le a hazai hatóságok, a bíróság elé állított gyanúsítottak döntő részét elítélték vagy internálták. A jogbiztonság ismeretlen fogalom volt, a rendszer megszüntette például a választott védő intézményét. Látszólag a vádlottat büntették, valójában a családokat vették célba: akkoriban havi 200-300 forintos pénzbírság egy család teljes ellehetetlenüléséhez vezetett.

Minden bokorban összeesküvő

Zinner Tibor reagált arra a gyakran hangoztatott felvetésre, amely szerint a rendszer alaposan meggyötörte saját kommunistáit is. Elmondta, a regisztrált eljárások alig egy százaléka indult ellenük. Összesen 414 kommunistát és szociáldemokratát fogott perbe a hatalom, miközben csak a parasztság ellen folytatott eljárások száma elérte a 400 ezret.

A politikai ellenfeleikkel szembeni leszámolásokra már 1945 elejétől fogva készültek a kommunisták. Az év nyarán a Magyar Kommunista Párt (MKP) például ügynököket ültetett be a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt vezető politikusa, Kovács Béla környezetébe. Az 1945-öt követő évek három nagy perét külön is elemezték az előadók. Az 1946-ban kezdődött Donáth-perről és kapcsolt eljárásairól, amelyek a „Magyar Közösség elleni összeesküvés” perek rendszerét alkották, Szekér Nóra történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) kutatója beszélt. Elmondta, összesen 527 embert tartóztatott le a hatóság ezekben az eljárásokban, hét nagy per indult, amelyekben 228 ítélet született, köztük két halálos. Voltak, akiket nem a magyar hatóságok, hanem a megszálló szovjet szervek állítottak saját bíróságuk elé. Az üggyel az MKP arra figyelmeztette politikai ellenfeleit, de magát a nemzetet is, hogy vádak és eljárások trükkjeivel bárkit félreállíthat mint összeesküvőt és hazaárulót. Az MKP által delegált és kézi vezérlésével irányított népbírák, népügyészek, népi ülnökök a párt megrendeléseit teljesítették. A NEB kutatása azt is megmutatja majd, milyen karriert futottak be később ezek az emberek a koncepciós perekben játszott szerepük jutalmaként. A Donáth-per, illetve az összeesküvési perek még 1970-ben is élő ügyeknek számítottak. A Kádár-rendszer belügyi elhárítása külön „vonalat” hozott létre a perek résztvevőinek és azok családtagjainak megfigyelésére.

Horthy hadbírójából vörös népbíró

A kor jellegzetesen nagy ügye volt az úgynevezett Nitrokémia-per is, amelyről Horváth Zsolt nyugalmazott bíró beszélt. Egy halálos ítélet született az ügyben, Szabó Kornélt, a vállalat vezérigazgatóját 1948-ban végezték ki. Valójában nem őt, hanem Kelemen Gyula iparügyi államtitkárt és felettesét, Bán Antal minisztert akarta félreállítani az eljárás. Mindketten olyan szociáldemokrata politikusok voltak, akik ellenezték az SZDP és az MKP egyesülését.

A konferencián terítékre került a Grősz-per is. Soós Viktor Attila, a NEB tagja beszélt róla, kiemelve, hogy Grősz József kalocsai érsek vád alá helyezése az egyház elleni nagy támadás fontos eleme volt. Nem sokkal korábban 11 ezer hazai szerzetes és apáca ellen indult eljárás, a Rákosi-rendszer 1950-ben be is tiltotta a szerzetesrendeket. A később humoristaként elhíresült Komlós János neve is ügygazdaként bukkant fel a perfolyamban, amelyben a töredékes dokumentumok szerint 15-20 főt végeztek ki.

Galambos István, a NEB kutatója a parasztok sorsával foglalkozott, hangsúlyozva, hogy olyan embereket is kuláknak nyilvánítottak, akiknek nem is volt földtulajdonuk, vagy vagyoni helyzetüket tekintve éppenséggel a szegényparasztok közé tartoztak. Galambos István szerint már 1945-ben megkezdődött a gazdálkodók vegzálása, azoké is, akik egyébként épp abban az évben kaptak szántót vagy erdőt a földosztás alkalmával. Paradox módon pont ez lett perbefogásuk alapja…

Az ügyekben itt is fontos szerepet játszottak a népbírák, népügyészek, mondta el Kiss Dávid, a Veritas kutatója. A háború utáni, jogos számonkérés céljából felállított népbíróságok létrehozására nemcsak a szovjet, de a nyugati igazságügyi rendszer is példát adott. Az egyed­uralomra törő kommunista párt azonban saját hatalmi céljaira is felhasználta ezeket a testületeket. A rendszert az a Major Ákos szervezte meg és irányította, aki már a Horthy-korszakban is hadbíró volt, de 1945 elején testvére, az illegális kommunista Major Tamás színművész közvetítésével felajánlotta szolgálatait az MKP-nak. Rácz János, a Veritas kutatója utalt rá, hogy bár a testületek személyi összetételének ismerete a rendszer működése szempontjából elsőrendű fontosságú, a népbírósági dokumentumok hiányosak, a rögtönítélő bíróságok anyagait pedig jórészt kiselejtezték, így különösen nehéz a kutatók helyzete. Elmondta azt is, hogy a népügyészek eljárásjogi eszközökkel el tudták érni, hogy a halálra ítéltek még csak nem is fellebbezhettek, csupán egy lehetőségük maradt: kegyelmet kérni.

Molnár Sándor esetében ez csupán formalitás volt. Halálra ítélték, és még aznap kivégezték. Családja semmit sem tudott róla. Azt sem, hogy hová vitték, és mi történt vele. Egyszer csak borítékot hozott a postás, benne egy számlával, amely a gazda elleni eljárás költségeit tartalmazta. Az összeget a családjának kellett megfizetnie. A sorban ott szerepelt a kivégzés, vagyis a hóhér díja is…