– A magyar irodalom, illetve a közbeszéd azt tükrözi, hogy a magyar nemzettudatban, az önazonosságban benne rejlik a depresszióra való hajlam. Valóban magyar nemzetkarakterológiáról van szó?

– Ez a magatartás nem nemzeti specifikum, hiszen már a zsoltárokban is találunk olyan szövegrészleteket, amelyek a régi szép időket vágyják vissza. A depresszió nem magyar sajátosság, bár egyes vizsgálatok a betegség előfordulását a magyar lakosságnál meglehetősen gyakorinak mutatják. Ez az eredmény viszont a mérés módszerétől nagyban függ, hiszen szigorú kritériumok alapján kevesebb, kevésbé szigorú kritériumok alapján nagyobb gyakorisággal állapítható meg. Nemzetközi szinten azonban azt kell mondanom, hogy a depresszió mindenütt gyakori, az Egészségügyi Világszervezet legújabb adatai szerint ez a legnagyobb gazdasági vesztséget okozó betegség.

– Hogyan függ össze a gazdasági veszteség a betegséggel?

– Aki depressziós, az nem produktív. Nem tud előállítani értéket, és ezáltal gazdaságilag is mérhető kárt okoz. Hangsúlyozni kell, hogy a gazdasági károkozáson túl a lelki, közérzeti, hangulati kár sokkal nagyobb, hiszen a depresszió mérgezi az emberi viszonyokat, a jövőt és az ember kockázatvállalási és elköteleződésre való képességét.

– Ennek milyen vetületei vannak a társadalomban?

– Az Európa-szerte észlelt alacsony gyermekvállalási kedv például összefüggésben lehet a depresszió terjedésével, hiszen egyik európai állam sem képes önmagát reprodukálni jelenleg, legfeljebb ott, ahol a bevándorlók pótolják a hiányt.

– A jóléti társadalmakban gyakrabban fordul elő depresszió, mint a fejlődő országoknál?

– A depresszió biológiailag meghatározott típusa kultúráktól függetlenül nagyjából 1-1,5 százalékos arányban fordul elő minden társadalomban. Egy kambodzsai pszichiáter barátom elmondta, hogy Dél-Kelet-Ázsiában a depresszió tünetei nem elsősorban az itthon ismert hangulatzavar, elkeseredettség, illetve bűntudat formájában jelenik meg, hanem többnyire testi betegségként. Erre persze itthon is látunk példát, de nem olyan nagy mértékben, mint Ázsiában.

– Meg lehet határozni egy olyan pontot, amin túl a melankólia már betegség?

– Ha az a mindennapi életvitelt jelentősen és tartósan gátolja, ha valaki nem tudja elvégezni a munkáját, a megszokott feladatait, nem tervez a jövőre, csak egyik napról a másikra él, akkor ezek már a betegség jelei.

– Mit várnak az emberek ma egy pszichiátertől?

– Lelki problémái mindenkinek vannak. Míg ezeket korábban az ember a családjában, a tanáraival, a lelkipásztorral meg tudta beszélni, ma, amikor ezek a lehetőségek különböző okoknál fogva háttérbe szorultak, inkább a professzionális segítséget veszik igénybe. Mi a pszichoterápia során az egyéneknek az önmagukhoz való viszonyán tudunk javítani, hiszen a depresszió az egyénnek az önmaga előtti leértékelődéséből, elértéktelenedéséből fakad. A terápia során rámutatunk a torz gondolkodási mechanizmusokra, és ezeket megpróbáljuk módosítani.

– Szinte közhely, hogy a globalizáció az egyént, a személyt kezdi ki, és a személyiség kerül előtérbe. Hogyan őrizheti meg az ember önmagát?

– Úgy, ha erősíti azokat a gyökereket, amelyek az önazonosságát határozzák meg.

– Mik ezek a gyökerek?

– Egy ember akkor áll szilárdan a világban, hogyha a léthorizontja meghaladja a fizikai idődimenzióját, tehát az életének a kezdetét és végét. Ha az időben való gyökereződés beszűkül a fizikai életünk időtartalmára, rendkívül labilissá válunk. Aki nem vállal gyereket, az lemond a jövő azon dimenziójáról, amely az életét már meghaladja. Rendkívül fontos kötelék a nyelvi azonosságtudat, a családhoz való kötődés, a hivatással való azonosulás kérdése. Ezeket mind kikezdte a modern idő. Ma már nem annyira hivatással élnek az emberek, hanem foglalkozással. A mai ember nem szolgál, hanem szolgáltat. A különbség rendkívül nagy. Ha szolgálok, akkor az egész embert veszem figyelembe, ha szolgáltatok, akkor valamely részmozzanatot, és a többivel, az egész emberrel nem törődöm. Ha hivatásom van, akkor teljes egészében azonosulok azzal, ha foglalkozásom, akkor bizonyos készségeim vannak, amelyeket bizonyos helyeken alkalmazni tudok. Az utóbbira példa a jelenlegi oktatási és egészségügyi szakmai képzések rendszere, ahol a készségfejlesztés került előtérbe. A tanárnak nem az a dolga, hogy neveljen egy diákot, hanem az, hogy a kompetenciák véges számú halmazát állítsa elő a gyereken. Ugyanez vonatkozik az orvosi szakképzésre, nem egy pszichiátert kell képezzenek, aki azonosulhat a szakterülettel, hanem egy olyan szakembert, aki 50-60 tételesen lefektetett kompetenciával rendelkezik. Egy másik aggályos jelenség, ami megint csak a gyökértelenedéshez vezet, az az elköteleződéstől való irtózat. A fiatal fél elköteleződni egy partner mellett, fél pályát választani, fél a gyermekvállalástól, mert úgy érzi, hogy ezek mind a szabadságát veszélyeztetik. Ez pedig nagy öncsalás. Hiszen a szabadságunk éppen az elköteleződésünkben, a döntéseinkben valósul meg. Ha valaki nem dönt, nem kötelezi el magát, az nem él a szabadsággal.

– E gondolatmenet alapján a modern ember végtelenül szabad, hiszen a felgyorsult élettempó miatt szinte minden percben döntések sorozata elé kell állni.

– Ezek azonban nem a gyökerekkel, nem a személy egészével kapcsolatos döntések. A mindennapokban reflexszerűen döntünk. Jön egy inger, arra reflexválaszt adunk, amelyet igyekszünk optimalizálni. De ebben nincs individuum. Az csak akkor jelenik meg, ha életre szóló elköteleződést valósítunk meg.

– Felmérések bizonyítják, hogy a hívő emberek a lelki gondokkal szemben ellenállóbbak.

– Ennek a természetfeletti vonatkozásai a hit világába tartoznak, ebben nem vagyok kompetens. De az tény, hogy a hit és a vallásos meggyőződés az előbb említett gyökerek legerősebbike. Tehát ha valakinek eggyel több gyökere van, szilárdabban áll a világban, a megbetegedések sokkal kevésbé veszélyeztetik, mint azt, akinek nincsenek ilyen gyökerei. A vallási hitélettel együtt járó gyakorlatok a megélt hit, számos olyan elemet hordoznak, amelyek közvetlenül is pozitív pszichológiai hatással vannak az emberre. Ha valaki imádkozik, akkor gondolatokat fogalmaz meg, amelyek erősítik azokat a lelki mechanizmusokat, amelyek jó irányba mozdítják az embert egy döntéshelyzetben. Az ima gyógyító erejével kapcsolatban vannak rejtélyes, ma még tudományosan nem értelmezhető jelenségek is. Betegcsoportokon vizsgálták és kimutatták, hogy ha valakiért imádkoznak a beteg nagyobb eséllyel gyógyul. A csattanó most jön: akikért imádkoztak, nem tudtak róla. Ez elgondolkodtató.

– Természettudományosan a pszichiátria meg tudja ismerni az embert?

– A tudomány az agyműködés egyre finomabb részleteit tárja fel, ami segít abban, hogy jobban megismerjük önmagunkat. De hangsúlyoznom kell, hogy az agyműködés nem oka annak, hogy kik vagyunk, mivé leszünk, illetve kinek definiáljuk magunkat. Az agyműködés csupán feltétele annak, hogy a lelki apparátus működjék. A szubjektum világa egy másik dimenzió, amit már csak filozófiai segítséggel lehet megközelíteni.

– A pszichiáterhiány és az OPNI felszámolása után milyen helyzetbe került ma a pszichiátria ellátó rendszere?

– A hagyományos ellátási rendszereket, amelyek a kórházakra támaszkodtak Európa-szerte egyre szűkebben szabják meg. A lakosság számához viszonyított ágyszámokat erőteljesen redukálják azzal az ígérettel, hogy cserébe alternatív ellátási formákat fejlesztenek. Ez viszont gyakorlatilag sehol nem történt meg, vagy nem megfelelő mértékben. Ennek eredményeképp radikálisan csökkent a lakosság pszichiátriai ellátásának lehetősége. A baj ezen túlmenően az, hogy míg az európai országok többségükben 20-25 év alatt jutottak el a mai ágyszámokig, Magyarországon ezt előkészítés nélkül, mondhatni brutális módon valósították meg. A saját intézetemben például, ugyanazzal az ágyszámmal és személyi kapacitással háromszor akkora feladatot kell, hogy ellássunk, mint ezelőtt. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy ha az ellátás színvonala harmadára csökken. Azt nem tudjuk beláttatni a felelősökkel, hogy a pszichiátriai ellátás beszűkítése semmiféle gazdasági előnyt nem jelent, hiszen ez a folyamat csak a tárcák közötti pénzelosztási mechanizmusról szól. Ha szűkítik az ellátási kapacitást és a költségeket, a beteg vagy az utcára kerül, és akkor a szociális ellátás területén fogyaszt, vagy a bűncselekmények felé sodródik, és börtönbe kerül, ami tízszer annyiba kerül az államnak, mintha a beteget krónikus ápolással kórházban tartaná. Az állam tehát nem takarít meg pénzt, csak átrendezi a kiadásokat, de ezzel sok emberi szenvedést okoz.

– Mi lehetne az optimális megoldás?

– A Lipótmező a budapesti ellátás súlyát viselte, a híresztelésekkel ellentétben igen magas szakmai színvonalon. Ennek ellenére nem az a megoldás, hogy visszatérjünk a régi kórházi alapú rendszerhez, hanem a megígért alternatív ellátási forrásokat kellene fejleszteni és meglévő pszichiátriai gondozóintézetek számát és ellátó kapacitásának minőségét kellene javítani. Ez nem kerülne olyan sokba. Ezen túlmenően el kell érni, hogy az embereknek egyéni érdekeltsége legyen abban, hogy itthon dolgozzanak, és ne kelljen elmenni külföldre, vagy másodállást vállalni ahhoz, hogy meg tudjanak élni. Egy fiatal orvosok és szakorvosok körében végzett felmérés szerint az orvosok 200 ezer nettó bért elégségesnek gondolnak ahhoz, hogy az itthoni életlehetőségeiket megalapozzák. Ez nem nagy összeg, annak tükrében, hogy tudjuk, sokkal több pénzt pocsékolnak el az országban. Egy pozitív folyamat viszont megfigyelhető: a lelki zavarok sokasága az orvosi gyakorlatban nagyon sok házi orvost, belgyógyászt arra inspirál, hogy a lelki kérdésekkel is foglalkozzék. Sokan jelentkeznek tanfolyamra, továbbképzésre, és szakvizsga megszerzésére. Magyarországon szerencsére a pszichoterápia mint orvosi szakvizsga létezik, amely nyitott minden orvosi szakma felé.

Usztics Anna