A kommunista állambiztonsági hálózatba beszervezett ügynökök nyilvántartása jelentős részben megsemmisült. 1989 végén, 1990 elején nagyarányú iratmegsemmisítés zajlott, az úgynevezett társadalmi kapcsolatok pedig nem is szerepeltek soha semmilyen listán, bár a rendszer tőlük kapta a releváns információk döntő hányadát – mondta a Demokratának Vincze Gábor történész, kutató.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

– Hogy épült fel a kommunista állambiztonsági rendszer?

– 1944 végén a belügyi tárcán belül létrejött a Politikai Rendészeti Osztály, ennek nevét 1946-ban Államvédelmi Osztályra módosították. Ebből nőtt ki 1948-ban a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága, amely 1950 és 1953 között önálló intézmény lett, majd Sztálin halálát követően ismét a BM kötelékébe került. A kádári politikai rendőrség nagyrészt a korábbi ÁVH-sokkal szerveződött újjá 1956. november 4. után. A témánk szempontjából lényeges belső elhárítás előbb a BM Politikai Nyomozó Főosztályának feladata volt. 1962-ben átszervezték a rendszert, és létrehozták a Belügyminisztérium III-as főcsoportfőnökségét, melynek III/III-as főnöksége és ennek különféle osztályai foglalkoztak a „belső reakció” elleni harccal. Ez részben személyi változásokkal is járt, az ideológiailag merev, négyelemis őrnagyok egy részét elküldték. A hierarchia alján álltak a hálózati személyek, őket az operatív tisztek irányították. Ezek a területileg illetékes rendőr-főkapitányság politikai osztályának vezetője, később a megyei főkapitány állambiztonsági helyettese felügyelete alá tartoztak. A piramis csúcsán a mindenkori belügyminiszter, az ő állambiztonsági helyettese, illetve a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Adminisztratív Osztályának vezetője állt. A legfontosabb és leginkább megismerhető szereplők a rendszer felépítői, működtetői, akik beszervezték, irányították, beszámoltatták a hálózati személyeket, a közfigyelem mégis inkább a beszervezettekre irányul.


– Mit kezdjünk az ügynöklistákkal?

– Erre a kérdésre akkor lehetne válaszolni, ha bárki fel tudna mutatni akár egyetlen ilyen listát. Csakhogy az állambiztonsági hálózatba a kommunista diktatúra évtizedei alatt beszervezett emberek, közkeletű elnevezéssel ügynökök nyilvántartása jelentős részben megsemmisült, főleg ami a Rákosi-rendszer bizalmi, azaz B-személyeit illeti. Az aktáikat az 1956. október 23-át követő napokban vagy az ávós operatív tisztek égették el, vagy a dühös szabadságharcosok. Annyi bizonyos, hogy Magyarországon az 1956 előtti államvédelmi iratok döntő része jelenleg nem áll a kutatás rendelkezésére. 1989 végén, 1990 elején is bizonyíthatóan nagyarányú iratmegsemmisítés zajlott. Ez az akkori állambiztonsági szervek logikája szerint időben visszafelé haladt, vagyis a legkevesebb információ az 1980-as években beszervezettekről maradt fenn. És van még egy ok, ami miatt a teljes körű feltárás gyakorlatilag lehetetlen.


– Éspedig?

– Hosszú ideje kutatom ezt a témát, megszámlálhatatlan ügynöki jelentést elolvastam. Ezek alapján felelősséggel állíthatom, és a kérdéssel foglalkozó történészek körében ez már-már közhely, hogy óriási különbség van ügynök és ügynök között. Egyeseket magánéleti alapon, esetleg családtagjaikon keresztül megzsaroltak, közülük sokan csak ímmel-ámmal adtak jelentést, és igyekeztek kibújni a rendszeres időközönként megszervezett találkozók alól. Mások viszont előnyért, pozícióért, karrierért vagy csak merő rosszindulatból ontották a jelentéseket, komolyan ártva a megfigyelt, besúgott embereknek. Nyilvánvaló, hogy ezek nem eshetnek azonos megítélés alá. Egy névsor, még ha teljes is lenne, önmagában semmit nem mondana el az abban szereplő emberek múltjáról, csakis a meglévő, kézzel írott jelentések alapján lehet megítélni az egyes személyeket. Konkrét eset, hogy egy ember azért vállalta kényszeredetten az ügynöki munkát, mert a fia közlekedési balesetet okozott, és meg akarta menteni a börtöntől.


– Egyáltalán ki nevezhető ügynöknek?

– A 2003. évi III. sz. törvény szerint „az a személy, aki az e törvény hatálya alá tartozó iratokat keletkeztető szervezetek számára titokban, fedéssel és fedőnévvel jelentést adott, vagy ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá, vagy ilyen tevékenységért előnyben részesült”. Tehát akinek megvan az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában a beszervezésével kapcsolatos információkat tartalmazó, úgynevezett B-dossziéja, a 6-os kartonja, melyen feltüntették a beszervezés idején az eredeti nevet és a fedőnevet, valamint megtalálható az M-, azaz munkadossziéja, melyben az általa kézzel írt és/vagy utólag legépelt jelentéseket gyűjtötték össze. A helyzet azonban az, hogy az esetek döntő részében nincs meg egyszerre mindhárom dokumentum, a B-dossziék és a 6-os kartonok legnagyobb részét megsemmisítették. Leginkább az M-dossziék maradtak meg, és a tapasztalt kutató a jelentések szövegelemzése során próbálja kitalálni, ki lehetett az, aki fedőnéven jelentett. De mint mondtam, óriási különbségek vannak a kényszerrel, illetve az önként, korabeli szóhasználattal hazafias alapon beszervezettek között. Továbbá az együttműködésnek is több formája volt. Az egyszerű hálózati személynél fontosabbnak számítottak az idővel megbízhatónak tekintett, jellemzően buzgón dolgozó ügynökök, akiket titkos megbízottá minősítettek, közülük az állambiztonság szempontjából leghasznosabbakat titkos munkatársnak nevezték. A múlt feltárását illetően komoly gond, hogy a beszervezettek nem mindig írásban jelentettek.


– Hogyhogy?

– Számos esetben a szóbeli beszámolót követően az operatív tiszt, közismertebb elnevezéssel tartótiszt jegyezte le emlékezetből az elhangzottakat. Ezek a dokumentumok azonban nem tekinthetők maradéktalanul hiteles forrásoknak, a tisztnek ugyanis elemi érdeke volt, hogy a saját fontosságát bizonyítsa a feletteseinek, ezért előfordult, hogy egy-egy kevéssé informatív szóbeli beszámolót hozzáköltött részekkel egészítettek ki. Arra is akadt példa, hogy a jelentést teljes egészében a tartótiszt találta ki és írta meg. Sőt, olyan is volt, aki 6-os kartont is hamisított, palástolandó a felettesei előtt, hogy nem túl sikeres a beszervezésben. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy különbséget kell tenni a külső és a belső elhárítás között. Az előbbi idegen hatalmak hírszerzőit volt hivatva leleplezni és ártalmatlanítani. A kommunista tömb országainak hírszerzői egymás ellen is folytattak ipari kémkedést, különösen a román titkosszolgálat volt aktív Magyarországon – sajnos a Kádár-rendszer csak az 1980-as évek közepén kezdte ezt igazán komolyan venni. Akik tehát például ilyen külföldi hírszerzőket hatástalanítottak, azok abban a rendszerben is nemzeti érdekű, legitim tevékenységet folytattak. Ugyanez igaz egyébként azokra a szigorúan titkos tisztekre is, akik valamilyen fedőfoglalkozás ürügyén dolgoztak az állambiztonságnak, és például hazai vállalati érdekeket, magyar ipari fejlesztéseket védtek nemkívánatos külföldi érdeklődéstől. A belső elhárítás ellenben egy paranoid diktatúra elnyomó hatalmi gépezetének része volt. Abnormális, hogy még az 1980-as években is nagy erőkkel figyeltettek egy, a hetvenes éveit taposó nyugdíjast csak azért, mert 1945 előtt csendőr volt. És van ennek a kérdéskörnek egy különösen érzékeny része.


– Mi az?

– A kommunista állambiztonság nemcsak formálisan beszervezett, tehát a megmaradt dokumentáció alapján megismerhető személyektől szerzett információkat, hanem az úgynevezett társadalmi kapcsolatoktól is. Nekik nem volt, nem is maradt írásos nyomuk, hivatalosan nem szervezték be őket, hanem egyszerűen a munkahelyi beosztásukból fakadóan rendszeresen beszámoltatták őket, mondjuk egy egyetemi tanulmányi osztály vezetőjét, szállodaigazgatókat, gyárak vezetőit, és lehetne sorolni. Kizárólag szóban adtak információkat, ezért semmit nem tudunk arról, hogy ezek az emberek mit mondtak a náluk nyíltan jelentkező állambiztonsági tiszteknek. A fennmaradt állambiztonsági iratokból pontosan tudjuk, hogy a releváns információk döntő hányadát a rendszer a társadalmi kapcsolatoktól kapta. Mindezek ismeretében nagyfokú óvatossággal kell hozzányúlni ehhez a témához.


– Márpedig a napi politikai csatározások során rendre előkerül az ügynökkérdés.

– A kommunista állambiztonság részéről logikus volt, hogy igyekeztek beépíteni az embereiket az 1980-as évek második felében megizmosodó ellenzéki csoportokba, később a megalakuló történelmi pártokba. De mivel, ahogy mondtam, időben visszafelé haladva a legfrissebb keltezésű dokumentumokat semmisítették meg legelőször, a kommunizmus utolsó évtizede ebből a szempontból alig rekonstruálható.


– Volt-e átjárás a III-as főcsoportfőnökség részlegei között?

– Előfordult, hogy a belső elhárítás idővel átadott a hírszerzésnek egy-egy megbízhatónak minősített hálózati személyt például tartós külföldi kiküldetés, mondjuk nyugati ösztöndíj esetén. Az illető onnantól klasszikus kémtevékenységet végzett. Leggyakrabban az ötvenhatos emigrációba igyekeztek beépíteni az informátorokat, a legeredményesebb ugyanakkor a Vatikánban aktívan működő magyar kommunista hírszerzés volt. A pápai államból származó információkat minden esetben azonnal továbbították Budapestről Moszkvába. A Belügyminisztériumban egyébként egészen az 1980-as évek végéig aktívan jelen voltak az úgynevezett szovjet tanácsadók.


– Hogy lehet a kommunista állambiztonsági múltat végleg és megnyugtatóan lezárni?

– Borúlátó vagyok, sajnos a rövid távú belpolitikai érdekek manipulatívan tartják napirenden ezt a kérdést, időnként nevekkel dobálóznak, anélkül hogy azokhoz konkrétumokat, jelentéseket is társítanának, márpedig az egész ügy kulcsa az, hogy a beszervezett hálózati személy ártott-e másoknak, vagy sem. Eközben megfeledkeznek a rendszer felépítőiről és működtetőiről. Nem mellékes, hogy többek szerint 1990 után is tűntek el dokumentumok, például akkor, amikor az SZDSZ-é volt a belügyi tárca… A közvélemény pedig igazából közömbös ebben az ügyben. Valószínűleg el kell telnie még néhány évtizednek, mire az erre alapozott politikai haszonszerzés érdektelenné válik és elévül.

Ágoston Balázs