Mesebeszéd a cigányvajdákról

Apróbb, hamar hamvába holt próbálkozások után 2006 őszén Rostás Farkas György József Attila-díjas költő hozzálátott, hogy a magyarországi cigányság körében újjászervezze a vajdaság intézményét. Rostás, aki magát egy nyilatkozatában a világ összes cigánya fővajdájának nevezte, nagy léptékekben gondolkodott, valóban a világ összes cigányát tervezte egységes rendszerbe foglalni. Elgondolása szerint minden ország országos, majd megyei (területi) vajdákat állítana, és ezek vennék át a cigányok képviseletét.

A magyar országos cigányvajda-választásra 2006. október 28-án került sor az FTC népligeti sportcentrumában, a tisztséget Kállai Csaba újszászi vállalkozó nyerte el. Hogy milyen kritériumok alapján és milyen legitimitással, az nem derült ki, de tény, hogy Kállai azóta is országos vajdának tekinti magát, és olykor a sajtó is így hivatkozik rá.

Az országos vajda után megkezdődött a megyei vajdák – mije is? Választása? Kinevezése? Fölszentelése? Ez sehol nem tűnt egyértelműnek, a díszletek azonban időnként kétségkívül látványosak voltak. A Heves megyei vajda, Kanalas Sándor, közkeletű nevén Pati Gyuszi avatása például a Vajdahunyadvár éttermének lovagtermében zajlott, az új vajda hófehér limuzinon érkezett, volt népes vendégsereg, hatalmas vacsora, majd lett rendőrségi följelentés, mert az új megyei vajda sokallotta a fővajda által a rendezvényért neki utóbb benyújtott négymilliós számlát. Amúgy a tavaly elhunyt, sokak által kedvelt, színes egyéniség Pati Gyuszi 2017-ben „cigány király” is lett Gyöngyösön, ekkor már szerényebb külsőségek között, de azért aranykoronával és öklömnyi szemekből fűzött aranylánccal. Elmondása szerint sokan szavaztak rá, a legtöbben a saját rokonsága köréből.

Hasonló vajdaválasztásra, olykor jó szándékú papi segédlettel, azóta több megyében sor került, legutóbb éppen Miskolcon. Kállai Csaba 2015-ben már arról nyilatkozott, hogy az ország csaknem ezer településén választottak vajdát a romák, és a rohamosan kiépülő szervezetnek több százezres a pártoló tagsága.

A valóság azonban egészen másképpen fest. Olyan értelemben, ahogyan azt a többségi társadalom elképzeli, és ahogyan a cím újraélesztői szerették volna, cigány vajdaság nem létezik. Akik ma vajdának nevezik magukat, valójában önjelöltek, akiknek semmiféle legitimitásuk és befolyásuk nincs. Az egész nem több, mint jobb módú cigány férfiak próbálkozása arra, hogy valamiféle tekintélyt szerezzenek. Komolytalan, méltatlan az egész, igazából még bulvárhírt sem ér.

A történelmi múltra hivatkozók gyakran emlegetik Zsigmond magyar királynak és német császárnak 1422-ben, Szepes várában kelt oklevelét, amelyet egy népes cigány kompánia 1424-ben Regensburgban mutatott be a városi hatóságoknak, és amely bizonyos László vajdának és cigány népének ad menlevelet német földre. Ezzel azonban az a probléma, hogy korabeli hamisítvány, a kérdéses napon Zsigmond Prágában tartózkodott, a szöveg sem állja ki a forráskritika próbáját.

Szokás hivatkozni az erdélyi országos cigányvajda valóban létező intézményére is, erről azonban az erdélyi fejedelemség első törvénykönyve, az Approbata Constitutiók harmadik rész ötvennyolcadik címének első paragrafusa 1653-ban így fogalmaz: „A cigányoknak, hogy közönségesen az erdélyországi birodalomban egy kiváltképpen való vajdájok légyen, kinek esztendő által adófizetéssel tartozzanak, valamely fundamentum nélkül való abususból csúszott volt be némely időkben.” Itt tehát pusztán egy jövedelemszerző, ráadásul jogellenes pozícióról volt szó, mintha az országos vajda a cigányok földesura lett volna.

Érdekesség, hogy Lengyelországban háromszáz éven át létezett a cigány király intézménye, de ezt sem cigányok töltötték be, hanem valamely lengyel nemes, aki mintegy a lengyel cigányok elöljárója volt, képviselte őket és adót szedett tőlük. A második világháború után önjelölt cigány férfiak megpróbálták föltámasztani ezt a titulust, gyakran többen is egyszerre, de minden tényleges háttér nélkül, csupán a bulvársajtónak szolgáltatva anyagot, akárcsak a román cigány királyok és cigány császárok.

A vajdai intézmény valósága ellen a legfontosabb érv, hogy a hagyományos cigány társadalom, amelynek alapját a történelem során a húsz-harminc-negyven fős vándor kompániák alakították, nem hierarchikus felépítésű, hanem mai kifejezéssel élve bázisdemokrácia, ahol az egyes emberek tekintélyét merőben szubjektív elemek alapozzák meg. Egy nagycsalád esetében nincs is szükség formális hatalmi tagozódásra, a felmerülő kérdéseket együtt is meg lehet vitatni. Hozzá kell tenni, hogy a vándorlás nem céltalan, ad hoc bolyongást jelentett a cigányok esetében, hanem egy terület célszerű, ismétlődő, tervezett bejárását. A falvak lakói tudták, mikor várhatók a cigányok, akik az apróbb fém- és famunkákat elvégzik, majd továbbmennek.

Ugyanakkor a hagyományos cigány társadalom nem területi, hanem rokonsági alapon szerveződött, és ez alapvetően így van ma is. A cigány társadalom alapja a család, amely akár rendkívül népes körre, klán szintre is tágítható. A család tagjai között lehetséges, hogy a tekintélyesebb személy irányt mutat a másiknak, akár még vitákat is eldönt, családon kívül azonban nemigen.

A származási kapcsolatok szintjeinek nincs általánosan elfogadott elnevezése, leggyakrabban a törzs szót használják, de ezt is ellentmondásosan. Ha a magyar cigány társadalom tagozódását megpróbáljuk leírni, ezért be kell vonnunk a főcsoport kifejezést, ami a család, a klán és a törzs fölött áll.

Magyarországon ma három plusz egy cigány főcsoport határozható meg. A legrégebb óta itt élő és legkisebb lélekszámú főcsoport a kárpáti cigányoké, akiknek az indiai eredetű nyelve, a romani román elemeket nem tartalmaz, viszont van benne délszláv, északi szláv, német és magyar szókészlet, attól függően, hogy az egyes törzsek hosszabb-rövidebb ideig milyen nyelvi hatások alatt éltek. A kárpátiak a hatszáz éve velünk élő cigányok leszármazottai.

Valamivel népesebb csoport a beásoké, akik nem az indiai eredetű romanit, hanem egykor teljes nyelvváltáson átesve archaikus román nyelvjárást beszélnek. A XVIII. század óta vannak jelen a magyar királyságban, hagyományos foglalkozásuk a faművesség volt, sokan egészen az 1960-as évekig erdei kunyhótelepeken éltek. Három ma is számontartott törzsük van, a Tisza környéki ticsán, valamint a dél-dunántúli muncsán és árgyelán. A többségi társadalomnak a beásokkal sokkal kevesebb konfliktusuk szokott támadni, mint más cigányokkal.

A legnépesebb magyar cigány főcsoport az oláh cigányoké. Ők is romanit beszélnek (már aki még tudja), de az ő nyelvükben sok a román elem, mivel ez a népesség szinte teljes egészében Romániá­ból jött, zömmel a XIX. század második felében, a romániai cigány rabszolgaság eltörlése után. Az ő hagyományos foglalkozásuk a fémművesség, gyakran konfliktuskeresők, törekvők, sokan közülük sikeres kereskedők, vállalkozók. Az oláh cigány főcsoport is törzsekre oszlik, ezek közül a legnagyobb a lovár (a szónak nem a lóhoz, hanem a hindi vas/loh szóhoz van köze), az ő lovári nyelvjárásuk vált a félhivatalos magyar romani nyelvvé. Vannak kelderások (keldera – üst), kerárok (kher – ház), kolárok (kolo, colo – vászon), cerhások (cerha – sátor), ezeknél az elnevezéseknél azonban az eredeti tagozódás és a későbbi szerveződések összemosódnak.

Gyakran emlegetett kifejezés a rom­ungró (rom=cigány, ungro=ma­gyar), alatta azonban annyifélét értenek, ahányan mondják. Érthető, ide azok tartoznak, akik máshova nem, de a cigány identitásukat őrzik. Sokan idesorolják a zenészeket is, ez azonban így nem áll meg, zenészek bármely csoportból és törzsből kikerülhetnek.

Mindez azért érdekes, hogy megértsük: nincs egységes cigány nép, végképp nincs egységes cigány hierarchia. A vajdaság körüli felhajtás kizárólag az oláh cigányok szórakozása, a beásoknak, kárpátiaknak, romungróknak semmi közük hozzá. De az oláh törzs sem egységes, az egyik klán nem fogad el másik klánból való vezetőt és viszont, végül pedig az egész cigányságtól idegen, hogy holmi vajdák parancsolgassanak nekik.

Egykor a hatóságok valóban kineveztek vajdákat, hogy ne kelljen az egész kompániával huzakodniuk, legyen egy felelős ember, akin számonkérhetik a többiek viselt dolgait. Néha maguk a cigányok állítottak vajdát, nem a belső ügyeik vitelére, hanem a külvilággal való kapcsolattartásra. Nemszeretem vajdaság volt ez, le is tette hamar, aki tehette.

Ami pedig most van, az nem több, mint néhány cigány férfi fontoskodása. A magyar cigányság többet érdemel annál, mint hogy a vajdákat komolyan vegyük.