Mester-fokon
„Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj.” A szegedi egyetem „fura urának” neve a legtöbbek számára talán József Attila verséből cseng ismerősen, és nem éppen pozitív kontextusban. Pedig a 150 éve született kiváló nyelvész és egyetemi tanárnak kijárna, hogy valódi érdemei alapján emlékezzünk rá.
Horger Antal Albert 1872. május 28-án született Lugos városában (Krassó-Szörény vármegye). Apja Horger János, anyja Grau Antónia volt. 1896-tól lett a Brassói Főreáliskola, majd 1907-től a budapesti VI. kerületi állami felsőbb leányiskola tanára. 1914-ben a Budapesti Tudományegyetem bölcsészettudományi karán megszerezte egyetemi magántanári képesítését magyar hangtanból és szótanból. 1922-től a szegedi, 1940-től a kolozsvári egyetemen lett a magyar nyelvészet nyilvános rendes tanára. Horger konzervatív szellemiségű, pozitivista tudós volt, aki nagy fokú filológiai pontossággal írta meg műveit. Magánéletének alakulása nem mondható szerencsésnek, háromszor is megnősült. 1946. április 14-én hunyt el Budapesten.
„Kérem, József úr – mondja Horger –, ön egy verset írt a Szeged múlt vasárnapi számába. Többek között azt írta, hogy nincs istene, se hazája. És hogy ha kell, eladja magát és embert öl… középiskolai tanár ilyen felfogással nem lehet, ilyenre nem lehet oktatni a magyar ifjúságot. Ön elvégezheti a bölcsészeti tanulmányokat, de tanári oklevelet, míg én itt leszek, nem fog kapni. – De professzor úr, mikor én ezt a verset írtam, már három napja nem ett… – Kérem (ezt a kéremet igen élesen dobta közbe, elvágva Attila szavát), a verse megjelent. Csak ennyit akartam önnel közölni.” Egy tanú szerint ez a beszélgetés zajlott le József Attila, a szegedi egyetem hallgatója és Horger Antal között 1925. március 30-án, öt nappal azután, hogy a költőnek megjelent Tiszta szívvel című verse a Szeged című folyóiratban.
A közhiedelemmel ellentétben a beszélgetés idején Horger Antal nem volt az egyetem „ura”. Nem törekedett az egyetemi pozíciók megszerzésére: rektor sohasem volt, a dékánságot ugyan nem tudta elkerülni, de csak két évvel később és mindössze egyetlen tanévre vállalta a tisztség betöltését. Az sem igaz, hogy József Attilát kirúgta („eltanácsolta”) volna az egyetemről, és ígéretét, miszerint a költő nem kaphat tanári oklevelet, semmilyen intézkedés nem követte. Horger korábban egy másik fiatal munkatársának is mondott ilyet, akit később tanársegédként felkarolt. Tehát szinte biztosra vehető, hogy a költő nem a fent idézett nézeteltérés okán hagyta el a szegedi egyetemet. Azt is tudni lehet: József Attila tervezte, hogy két év múlva vissza fog iratkozni oda. Hovatovább, Ignotus Pál állítása szerint négyszemközt elismerte, hogy „erős, amit Horgerről írt” a Születésnapomra című versben.
Érdemes azt is felidézni, hogy az ifjú költő neve és munkássága hatósági körökben sem volt akkoriban ismeretlen, hiszen ugyanabban az évben ügyészségi vádjavaslat készült a Nem én kiáltok című kötet ellen, illetve perbe fogását tervezték a Lázadó Krisztus című verse miatt. Ez utóbbi ügyében felmentették, az előbbi kötet ügye pedig el sem jutott a bírói szakaszig. Ezen körülményeknek nem csekély jelentőségük lehet arra nézve, mivel tudott magára vonni ilyen mértékű figyelmet egyetlen versével egy húszéves egyetemista, költő.
Nem tudjuk, felfigyelt-e a professzor a hallgatója korán jelentkező, majd elhatalmasodó idegrendszeri problémáira, skizofréniás elmebajára, amely aztán az öngyilkosságba hajszolta. Mert ezeknek alapján valóban megkérdőjelezhető egyik legnagyobb költőnk alkalmassága a középiskolai tanári pályára.
Nem kizárt az sem persze, hogy a nemzeti értékeket valló, konzervatív szemléletű professzort cselekedetében a viszonylag gyorsan megbukott Tanácsköztársaság (ahogy ő nevezte: a „vörös farsang”) idején már megtapasztalt és később is a levegőben érezhető kommunista-bolsevista eszme újbóli térnyerése elleni szándék vezette. Az istentelenség („se istenem, se hazám”) Horger szemében vörös posztó lehetett. Véleménye szerint a költő és műve veszélyes példát mutathat, különösen a középiskolások számára, legfőképpen akkor, ha egy tanártól hallják.
A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy Horgernek volt egy szerencsétlen magánéleti incidense, amely korában ismertté tette. A bírósági jegyzőkönyv szerint a tanár egy alkalommal hazaérkezve, a nála fiatalabb feleségét rajtakapta egy „úrfival”, majd dulakodás kezdődött közöttük. Ennek az asszony (!) vetett véget, amikor az előrántott pisztollyal két lövést adott le rá. Az egyik Horger bal karját el is találta. Az eset azért fontos, mert különféle vélekedések szerint a professzor vonzalmat érzett költő tanítványa iránt, és miután ez viszonzatlan maradt, inkább „eltanácsolta”. Erre a valóság rácáfol.
Horger Antal nagyszabású tudós ember volt. Nyelvészeti munkásságának egyik legnagyobb eredménye a róla elnevezett hangtörvény, a Horger-törvény, amelyet ma két nyílt szótagos tendenciaként tart számon a szakirodalom. Horger az ómagyar kori jövevényszavak körében figyelte meg azt a jelenséget, amely szerint a három vagy több szótagú szavakban, ahol az első és a második szótag is nyílt, a középső rövid magánhangzó nagy valószínűséggel kiesik. Klasszikus példaként szokás említeni e tendenciára a szláv malinából lett málna, illetve a palicából lett pálca szavainkat, és ugyanez a jelenség érhető tetten az azután-aztán, halovány-halvány alakváltozatokban is. De óhatatlanul Horger Antalra emlékezünk akkor is, amikor slamposan azt mondjuk: asszem, hiszen ennek az élőnyelvi alaknak létrejöttét is e tendencia eredményezi: hangkieséssel jön létre az azt hiszem pongyola ejtésű asziszem változatából.
Horger a történeti hangtanon kívül a nyelvjáráskutatásban is jeleskedett: a dialektológia sajátos módszertani eljárásának, a nyelvföldrajznak hazai előfutárai között maradandót alkotott. 1905-ben, alapos és kitartó munkájáról számot adva, jelenségtérképeket közölt a keleti székelység nyelvjárási tagolódásának felvázolására. Az 1934-ben közzétett A magyar nyelvjárások című műve korszakalkotó jelentőségű. Ő alkotta meg az első (!) magyar nyelvjárási térképet. Az alföldi tájszavak gyűjtésében is jelentős munkát végzett.
A székely és csángó nyelvjárások kutatói, népköltészetük rajongói számára szintén megkerülhetetlen Horger munkássága. A szoros értelemben vett nyelvjárásvizsgálatok mellett Horger a csángó nép eredetével is foglalkozott, és csángó népmesegyűjteményt is adott ki: A halmágyi nyelvjárássziget (1901), A csángó nép és csángó név eredete (1905), Hétfalusi csángó népmesék (1908), Udvarhely vármegye székely nyelvjárásának hangtani sajátosságai (1909). Társszerzőként Erdélyi Lajossal és Szemkő Aladárral részt vállalt a Nyelvjárási tanulmányok II. (1904) megjelentetésében.
A nyelvtudomány más ágaiban is jeleskedett, további alapművei jól mutatják ezt: A nyelvtudomány alapelvei (1914), A magyar szavak története (1924), Általános fonetika (1929), A magyar igeragozás története (1931).
Munkáját németes precizitás jellemezte, mint az a Magyar szavak történetének bevezetőjéből is kitűnik: „…nem az volt vele a fő célom, hogy meglepő, érdekes, élvezetes olvasmányt nyújtsak benne, hanem az, hogy itt tárgyalt szavaink történetének megismerésével magyarabbá, nemzetibbé, s így hazánkra nézve értékesebbé váljék az olvasó műveltsége” – írja.
Horger Antal a magyar nyelvtudomány óriása volt, számos szakmunkája napjainkig alapműnek számít. Annak gondolata távolról sem vetülhet rá, hogy „középiskolás fokon” ismerte volna a magyar nyelvet. Éppen ezért – a versbe faragott tanár-diák konfliktus és a magánéleti nehézségek ellenére – megérdemli, hogy ne a később kommunista ikonná tett költő tolmácsolásában, a magyar művelődés antihőseként, hanem kiemelkedő szakmai teljesítménye alapján emlékezzék rá az utókor.
A szerző nyelvész és magyartanár.
