– Államtitkár úr, osztja-e ön az SZDSZ-nek azt a már sokat hangoztatott állásfoglalását, amely szerint a konzervatív koalíció rosszabb állapotban adta át az országot, mint amilyenben átvette?

– Igen, hiszen visszaesett a termelés, és megnövekedett az adósságállomány, illetve a munkanélküliség. Emellett azért szeretném megjegyezni, hogy az ilyen összehasonlításoknak sok értelmük nincsen. Magyarország gazdasági prosperitása az 1870-es évek végén volt a legjobb, de senki nem mondhatja, hogy akkor magasabb szinten élt volna a társadalom.

– A választási kampányban az MSZP és az SZDSZ alapvetően más prioritásokat jelölt meg. Az alapelveket a kormányprogramban – tehát papíron – sikerült közös nevezőre hozni. Menni fog ez a gyakorlatban is?

– Nem voltak annyira ellentétesek a két párt elképzelései, inkább azt lehet mondani, hogy az MSZP-ben vannak olyan irányzatok, amelyek nem igazán fogadták el az MSZP programjának sok szempontból liberális elveit. A gyakorlatról szólva pedig figyelembe kell venni: sokszor előfordul az, hogy éppen szociáldemokrata beállítottságú pártok hajtanak végre liberalizáló politikát.

– Kimondva vagy kimondatlanul: az MSZP szociális biztonságot ígért. Ez – az SZDSZ szerint is – megvalósíthatatlan.

– Az MSZP-re sokféle megfontolásból szavaztak az emberek. A ’80-as évek időszakáról egész különböző emlékek élnek, és sokan valóban a teljes foglalkoztatottság visszatértét, a jövedelmek reálértékének emelkedését remélik az MSZP győzelmétől. Világossá kell tenni azonban, hogy pontosan a rendszerváltás eddigi áldozatai számára jelentene súlyos veszélyeket, ha ezeket az alaptalan reményeket a kormány próbálná beváltani. Az infláció növekedése a szociális juttatásokra rendelkezésre álló pénzeszközöket veszélyeztetné elsősorban, és a következményektől megint csak nem a gazdagokat kellene félteni. Arra kell figyelnünk, hogy a szegényebb rétegek sorsának további romlását megakadályozzuk, ennek a célnak az érdekében pedig igenis liberális orientációjú gazdaságpolitikát kell folytatnunk.

– Vagy éppen osztogató gazdaságpolitikát.

– Ez a veszély bizonyos fokig fennáll, hiszen nem létezik a világon olyan kormányzat, amelyre ne nehezedne ilyen nyomás. Az osztogató politika visszatérésének lehetőségét ezzel együtt kizárnám.

– Ön mennyire van kiszolgáltatva az MSZP szavazóbázisának? Egy közvélemény-kutatásból kiderült, hogy ennek a tábornak nagy része úgy vélekedik, hogy a veszteséges vállalatokat meg kell menteni. Így lesz?

– Azokat a veszteséges vállalatokat, amelyeknél a veszteség kiküszöbölésének nincs reális esélye, nem lehet megmenteni. Jelenleg inkább az a probléma, hogy a veszteséges cégek fenntartásából adódó terhek tesznek más vállalatokat veszteségessé.

– Expo?

– Senki számára nem volt kétséges, hogy az expo veszteséges vállalkozás, legfeljebb bizonyos közvetett hozammal lehetett volna számolni.

– Az anyagiakkal nem mérhető haszonnal nem érdemes foglalkozni?

– Nem tudom, hogy az anyagiakkal nem mérhető haszon mit jelent. Ha arra gondol, hogy az expót meglátogató turista esetleg még egyszer eljött volna, akkor ez nagyon pozitív dolog, lényegében anyagi haszon, aminek az elmaradását tulajdonképpen sajnálom. De nem hiszem, hogy az anyagiakkal nem mérhető haszon a kormányt vagy az országot ebben a gazdasági helyzetben boldogította volna.

– Ha 1990-ben valaki azt mondja önnek, hogy négy év múlva egy szocialista miniszter mellett lesz államtitkár, akkor hogyan reagált volna a bejelentésre?

– A HVG-ben 1989 decemberében megjelent cikkemben azt írtam, hogy ha Németh Miklós az addigi botladozásokon túllépve ésszerű gazdaságpolitikát kezd folytatni, akkor hamarosan visszatérhet a kormány élére. Engem tehát az MSZP visszatérése különösebben nem lepett meg. Arra ugyan nem számítottam, hogy az SZDSZ az MSZP-nek koalíciós partnere lesz, de ezt a helyzetet el kell fogadni. A felelősség közös, és arra kell törekednünk, hogy ez a kormány sikeres legyen. Hogy aztán a sikert ne annyira az MSZP, mint inkább mi arassuk le, az majd egy másik stratégia tárgya lesz.