Mi egyszerűen ilyenek vagyunk

– Hideg télre számít?

– Az elmúlt évek nem kedveztek a hó szerelmeseinek Magyarországon. Ami engem illet, szeretném, ha a gyerekeim ugyanúgy szánkózhatnának, ahogy az ő korukban én is tettem. De feltételezem, nem a szánkózási preferenciáim miatt kérdezi.

– Valóban nem. Felkészültünk a fűtési szezonra?

– Ebből a szempontból mindegy, hogy milyen tél lesz, nekünk a legrosszabbra, a leghidegebbre kell felkészülnünk. Két oka van annak, hogy Magyarországon a földgázellátás ma biztonságban van: az első, hogy tavaly szeptember végén hosszú távú megállapodást írtunk alá Oroszországgal, a második, hogy van egy olyan szállítási útvonalunk – ez a Török Áramlat vezeték –, amely ma Európában egyedüliként száz százalékon működik és nem érintik az északabbra lévő vezetékeket fenyegető problémák. Ha ez a két tényező nem állna fenn, mi is bajban lennénk. Azért is javasoltuk 8,5 milliárd köbméterre emelni a délről jövő vezeték Magyarországra belépő kapacitását, mert tudtuk, hogy ennyi importra van szükségünk évente, és ha semmilyen más forrás nem működik, ennyivel akkor is biztosítva van az ellátás.

– A nyugati vezetők sem optimisták, óvatosan ugyan, de már próbálják felkészíteni a közvéleményüket a spórolásra.

– Amikor ott ülünk Brüsszelben és energiaügyekről vitázunk, bevallom, a mai napig nem akarok hinni a szememnek meg a fülemnek. Egyszerűen nem tudom, miképp remélhetik a nyugati-európai kollégák, hogy nem fog kiderülni: átverték az embereket. Nem tudom, hogyan lesznek képesek megoldani a helyzetet, amikor majd kiderül, hogy ígéreteik ellenére nem tudták biztosítani az energiaellátást, és korlátozásokat kell bevezetniük. A politikában sok mindent el lehet fedni kommunikációs trükkökkel, ideológiai mázzal, de az energetika nem ilyen, hiszen vagy lesz fűtés, vagy nem. Vagy lesz korlátozás, vagy nem. A király ott áll majd meztelenül.

– De hol vannak ilyenkor a nyugati szakpolitikusok?

– Azt, hogy a külügyminiszterek ülésén kommunikációs frázisokat pufogtatnak, az ember még elnézi, de hogy az energiával foglalkozó miniszterek felszólalásaiból is hiányzik annak a ténynek a fel- és beismerése, hogy ez nem politikai vagy ideológiai, hanem matematikai kérdés, annak oka nem fér a fejembe. Hogy lehet azt mondani, hogy Európában 170 milliárd köbméternyi orosz eredetű földgázról le tudunk mondani? Nem tudunk lemondani. A földgáz kőkemény matematikai és fizikai kérdés. Adott, hogy egy országban mennyi földgázra van szükség egy tél során, mint ahogy az is, hogy ezt honnan lehet megvásárolni és eljuttatni a felhasználás helyszínére. Mindig lehet kis mennyiségeket ide-oda tologatni, de nagy csodák nincsenek. Közép-Európa számára rövid, de még középtávon sincsen olyan új gázforrás a láthatáron, ami átírhatná a térség gázföldrajzát. Nem értem, hogy a nyugati kollégák miért ilyen magabiztosak, hiszen már nagyon közel az igazság pillanata.

– Mégis, mi a személyes megfejtése? Miért mantráznak továbbra is képtelenségeket?

– Európa kormányai alapvetően koalíciós kormányok, így kevésbé stabilak, mint a miénk, a külső befolyás esélye pedig nagyobb, mint nálunk. Ezért ideológiai megközelítések foglyai, a döntéshozók nem tudnak világosan különbséget tenni az ideológiai és a politikai kérdések között. Most ugyanaz a vita ismétlődik meg, ami 2021 első felében a Covid-oltások kapcsán zajlott: mi világosan megmondtuk, hogy egy oltóanyag kiválasztása, azaz ember­életek megmentése nem lehet politikai kérdés, és nem lehet politikai állásfoglalásként értelmezni egy vakcina forrásának eldöntését. Mivel a nyugati vakcinákra várni kellett, mi az hozzáférhető orosz és kínai oltóanyagokhoz nyúltunk, amik a szakemberek szerint ugyanolyan hatékonyak voltak. Egy ország energetikai ellátása sem lehet ideológiai kérdés.

– Hátradőlni viszont nekünk sincs okunk. A háború egyre eszkalálódik, már az infrastruktúra is katonai célponttá vált, miközben a mi olajellátásunknak szinte száz százaléka a Barátság kőolajvezetéken keresztül érkezik. Van B terv arra az esetre, ha támadás érné a vezetéket?

– Megint csak egy fizikai és matematikai problémával állunk szemben. Adott, hogy egy vezetéknek mennyi a kapacitása, és ezt, ha kiesik, valahonnan pótolni kell. Jelenleg a Barátság vezetékkel azonos kapacitású alternatíva nincs. Az Adriáról Horvátországon át Magyarországra érkező vezeték nem tudja ugyanazt a volument hozni, annak kapacitását jelentősen növelni kéne, bizonyos szakaszon új vezetékre lenne szükség. A kérdés tavasz óta napirenden van, hallhattunk nagyívű horvát nyilatkozatokat a kapacitásbővítésről, de azóta egyetlen kapavágás sem történt. Mindenesetre elfogadhatatlannak tartjuk, hogy bárki a tranzit leállításával fenyegessen minket.

– Az atomenergia ügyében viszont jó hírek érkeztek. Paks II. építése kapcsán úgy tűnik, felszállt a fehér füst. Mi volt az eddigi késlekedés oka?

– Bár az atomerőmű nem egy présház, az építés fokozott tervezést és körültekintést igényel; úgy gondolom, nyolc és fél év alatt ennél előrébb kellett volna jutni. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a projekt mind a szerződéses, mind a kivitelezési téren felzárkózzon a menetrendhez, és 2030-ra Paks II. áramot termeljen. Annál is inkább, mert ez már szuverenitási kérdés: akinek van saját energia-előállítási kapacitása, az kevésbé függ azoktól az irracionális világpiaci folyamatoktól, amelyek nyomán a jelenlegihez fogható árak kialakulnak. Mi ezt csakis a nukleáris kapacitás növelésével tudjuk elérni.

– Mi a garancia arra, hogy nem reked meg ismét az építkezés?

– A Paks II. projekt új vezetésének kiválasztásakor direkt a menedzsmentképességeket vettem figyelembe. Hiszen a vezetőknek nem atomtudósoknak kell lenniük, arra ott vannak a szakemberek, ez egy folyamat, amit kezelni kell: engedélyeket, előkészítő beruházásokat és egyebeket intézni. Emellett a Roszatommal az eddiginél szorosabb, aktívabb együttműködésre törekszünk, ami több kapacitás idetelepítését jelenti. Harmadrészt viszont nagyon fontos az is, hogy a brüsszeli intézmények, az Európában működő bankok és azok a nemzeti hatóságok, amelyeknek ehhez közük van, tartsák tiszteletben az Európai Uniónak azon döntését, miszerint a nukleáris energia nem tartozik a szankciós rezsim alá. Ezt ugyan még februárban, az első szankciós csomag idején kimondta az Európai Unió, de sok technológiaátadási és fizetési folyamat zajlik, amelyeknek a megakasztásával a bankok, európai intézmények vagy akár a nemzeti hatóságok hátráltatni tudják a Paks II. projektet. Világossá kell tennünk a számukra, hogy aki hátráltat, az egyrészt európai szabályokkal megy szembe, másrészt Magyarország szuverenitását sérti meg.

– Elméleti lehetőségtől beszél, vagy látszanak már a jelei annak, hogy vannak aktív ellendrukkerek?

– Vannak nagy nyugat-európai alvállalkozói, szerződéses partnerei a Roszatomnak, és nekik ahhoz, hogy bizonyos kettős felhasználású technológiáikat beleadják a Roszatom nevén futó vállalkozásba, engedélyeket kell kérniük a nyugat-európai nemzeti hatóságoktól. Ezek valamilyen okból sokkal lassabban és keservesebben születnek meg, mint ahogy indokolt lenne.

– Amikor Orbán Viktort korábban a magyar kormány nemzetközi szövetségeseiről kérdezték, úgy fogalmazott: rossz a lapjárás. A miniszterelnök akkor arra utalt, hogy számos közeli szövetségesünk vesztette el pozícióját hazájában. Hogy állunk most barátokkal?

– A legerősebb lapunk az elmúlt években az volt, amikor a fontos ügyekben szembementünk a mainstreammel: végül mindig kiderült hogy a mi álláspontunk a helyes. Amikor egész Európa a migránsok beengedéséről beszélt, mi kerítést építettünk, amikor mindenki a nyugati vakcinákat várta és sorra haltak meg az emberek, mi elkezdtünk keleti vakcinákkal oltani, amikor a világjárványra válaszul sokan a szociális kiadásokat növelték, mi beruházásösztönző programmal védtük meg a munkahelyeket. Mindegyik esetben nekünk lett igazunk. Most az energetika terén is ebbe az irányba mutatnak a dolgok. Nekünk ez a legfontosabb lapunk. Egyre nő a tisztelet az irányunkba, és ennek ez az oka.

– Ha igazunk is van, az ellentábor hangja sokszor erősebb.

– Az európai liberális elit, legyen szó a politika vagy a nyilvánosság világáról, egy buborékot húzott maga köré, amelyben az visszhangzik, hogy aki a liberális fősodron kívül van, az rossz, elbukik, elszigetelődik. Viszont ha valaki képes ebből a buborékból kitekinteni, hiszen a világ nem csak Európából meg Észak-Amerikából áll, az észreveszi, hogy az európai narratíva mindenhol máshol megbukik. Mi, magyarok világosan, őszintén beszélünk, ez magyarázza, hogy megbecsültségünk nagyobb, mint azt a méretünk, katonai potenciálunk, vagy gazdasági súlyunk indokolná. Tízmilliós közép-európai országként a G7-es Olaszország választási kampánya arról szól, hogy ki miképp viszonyul Orbán Viktorhoz.

– Nem volna hatékonyabb néha kevesebb konfrontációt vállalni? Itt van példának Dánia, amely Európa egyik legszigorúbb bevándorláspolitikáját is képes becsomagolni EU-konform retorikai köntösbe. Mi viszont ki is mondjuk, hogy mit csinálunk.

– Mi egyszerűen ilyenek vagyunk. Nagyon rossz lehet, ha az embernek mást kell képviselnie, mint amit szeretne, mást kell mondania, mint amit gondol. Sajnálom azokat a kollégákat, akik egy-egy külügyminiszteri tanácskozás előtt odajönnek és privátban kérdezgetik: Péter, ugye ki fogtok tartani? Péter, ugye fel fogsz szólalni? Péter, ugye nem fogjátok engedni, hogy ez menjen? Mikor mondom, hogy persze és visszakérdezek, hogy nem szólalna-e fel ő is, akkor jönnek a kifogások, hogy nem lehet, mert mit szólna ahhoz otthon a koalíció, az NGO-k, a sajtó… Nem tudom, ezt lelkileg hogy lehet bírni.

– A többpólusúvá váló világban egyre élesebbek az ellentétek a régi és a feltörekvő hatalmak között. A keleti nyitás eddig sikeres volt, de eljöhet ön szerint az idő, amikor választani kell a Kelet és a Nyugat közt?

– A keleti nyitás politikája azon a felismerésen alapul, hogy a nagy világgazdasági átalakulások passzátszelét már keletről fújják. Amikor ezt elindítottuk, még 80-20 arányban a nyugati világ finanszírozta a globális befektetések zömét. Mára már 30-70 arányban a Keletnek áll a zászló. 2019 óta Magyarországra is keletről érkezik a beruházások zöme: 2019-ben és 2021-ben Dél-Koreából, 2020-ban és idén pedig Kínából jött a legtöbb. A világgazdaság egyik legmeghatározóbb ágazatában, az elektromosautó-iparban is egyértelmű a keleti dominancia, a legnagyobb gyártók mind keletiek. A tényekhez a Nyugat is alkalmazkodik. Miután a világ legnagyobb akkumulátorgyártója, a kínai CATL debreceni beruházásáról megállapodtunk, folyamatosan érdeklődtek nálunk a nyugati autóipari vállalatok, hogy hol tartunk, mikor lesz kész a gyár, mert az ő európai elektromobilitási stratégiájuk szempontjából nagyon fontos a közeli nagy akkumulátorgyártási kapacitás. Megjegyzem, A CATL-üzlet megszerzéséért nem fejlődő ázsiai országokkal, hanem nagy nyugatiakkal versenyeztünk. Nálunk épül a CATL kilencedik gyára. Hét másik Kínában, egy pedig Németországban van. Amikor a külügyminiszterek tanácskozásán arról jajgatnak, hogy a kínai vállalatok milyen nagy piaci részesedésre tesznek szert Európában, meg szoktam tőlük kérdezni, hogy ha ekkora az aggodalom, akkor miért van az, hogy a legnagyobb Magyarországon működő nyugat-európai vállalatok mind azt kérik tőlem, próbáljam meggyőzni kínai beszállítóikat arról, hogy Magyarországon is legyen üzemük, hogy minél közelebb legyenek egymáshoz? Az európai és a kínai gazdaság mára oly mértékben összenőtt, hogy tetszik vagy sem a liberális európai döntéshozóknak, a szálak elvágása még annál is nagyobb károkat okozna az európai gazdaságnak, mint az európai–orosz szálak elvágása okoz jelenleg.

– Utóbbi téren lát-e esélyt az elvágott szálak összeillesztésére?

– Ez egyelőre még nem látható tényezőktől függ. Másfél évtizede még teljesen legitim dolog volt a Lisszabontól Vlagyivosztokig húzódó eurázsiai gazdasági zónáról mint az európai gazdaság természetes működési közegéről beszélni. Ma ez már távol van. Az európai gazdaság jövője nagyban függ attól, hogy a háború gazdasági következményeit milyen módon tudja feldolgozni, hogy mikor kezdhet ennek neki, hogy meddig tart a magas inflációs időszak, az energiahiány és meddig áll fenn a kelet felé felhúzott gazdasági barikád. Emlékszem arra, amikor Moszkva mellett tartották a magyar–orosz kereskedelmi bizottság ülését, ki volt téve egy nagy tábla, amin felsorolták, hogy milyen vállalatok üzemei vannak a megyében. Csak nagy nyugat-európai vállalatok neveit láttam. Ma viszont Európa el van vágva természetes gazdasági közegétől, és senki nem akarja azt mondani, hogy ez jó hatással van az európai gazdaságra.

– Lengyel barátaink ezt máshogy látják. Az orosz–ukrán konfliktus nyomán egy időre fagyossá vált a viszonyunk, nemrég viszont Mateusz Morawiecki úgy fogalmazott, hogy visszatérnének a V4-ekkel és a Magyarországgal való szoros együttműködéshez. Mi a fordulat oka?

– Magyarország és Lengyelország között nem együttműködés van, hanem testvériség. Ezt pedig nem lehet semmissé tenni. A háború kapcsán persze eltérőek a megközelítéseink, de a visegrádi csoportnak abban állt az ereje eddig is, hogy mindig tiszteletben tartottuk, ha nem értettünk egyet valamiben. Nem hagytuk, hogy ez korlátozzon minket abban, hogy a lehető legszorosabban együttműködjünk azokban a kérdésekben, amelyekben egyetértünk és amelyekben egyenként nem tudnánk eredményeket elérni. Így volt ez eddig is, csak épp nem volt annyira súlyos, látványos ügy, amiben különböző nézeteket fogalmaztunk volna meg. Ennek ellenére hányszor írta meg a hazai baloldali és a nyugati sajtó, hogy a visegrádi csoportnak vége, mert hogy valamiben nem értettünk egyet? Az együttműködés szoros maradt, sok közös eredménye van. Ha ennek a négy országnak a történetesen négy különböző pártcsaládból érkezett miniszterelnöke nem küzdött volna vállt vállnak vetve az éjszakai üléseken Brüsszelben a kötelező letelepítési kvóta ellen, akkor ma Európának ezen a részén is illegális migránsok tíz- vagy százezrei élnének.

– A keleti kapcsolataink kiválóak. Viszont amit a réven nyerünk, nem veszítjük el a vámon? A közelmúltban például az Egyesült Államok felmondta velünk az 1979-ben kötött adózási megállapodást. Nem áll fenn a veszély, hogy jelentős befektetések vándorolnak ki az országból?

– Nagyon rossz történelmi időket idézne, ha gazdasági kérdésekben vagylagos választás elé állítana minket bárki. Ma már nem a Varsói Szerződés idejét éljük, amikor bárki skatulyába kényszeríthet minket. Különösen, mint már említettem, a keleti befektetésekért más nyugati országokkal versenyzünk. Ami a 1979-es megállapodás felmondását illeti, republikánus barátaink egyértelműen jelezték, hogy rendkívül rossz döntésnek tartják, és ha visszatérnek a hatalomba, amire reális esély van, újra életbe léptetik ezt a megállapodást.

– Ez még a jövő zenéje. Egyelőre ott tartunk, hogy az Egyesült Államok nemrég új nagykövetet küldött hazánkba, akinek egyes sajtóhírek szerint az a fő feladata, megregulázza Magyarországot.

– A beszélgetésünk után éppen vele fogok találkozni egy informális ebédre. Mi a külpolitikánkat a kölcsönös tiszteletre alapozzuk. A nemzetközi politikai élet egyik legnagyobb problémája éppen ennek a kölcsönös tiszteletnek a hiánya. Hogy mindenki okosabbnak hiszi magát a másiknál, még annak belső ügyeiben is. Én soha nem gondoltam úgy, hogy meg tudnám mondani a belgáknak, litvánoknak vagy dánoknak, hogy mit kellene csinálniuk ahhoz, hogy nekik jobb legyen. Erről fogalmam sincs, nem élek ott, meg egyébként is ki vagyok én, hogy ilyenbe beledumáljak? Ugyanakkor úgy látom, hogy a belgáknak, litvánoknak vagy dánoknak sem kéne azt gondolniuk, hogy ők tudják, nekünk magyaroknak mi a legjobb. Az országok nevei szabadon behelyettesíthetőek másokéval. Mi az amerikaiakhoz is tisztelettel közeledünk, érdekünk, hogy jó együttműködés legyen közöttünk. De ez csak a kölcsönös tisztelet alapján lehetséges. Minden nagykövetet tisztelettel fogadunk, de elvárjuk, hogy nagykövet és ne helytartó legyen. Nagyköveteimnek én kategorikusan megtiltottam, hogy közös politikai akciókhoz csatlakozzanak más külképviseletekkel, tüntetéseken vegyenek részt, vagy politikai pamfleteket adjanak ki. Ugyanezt külföldi kollégáimtól is elvárom.