Miből fakad a tekintély?

A tekintély nem tévesztendő össze a tanárok társadalmi megbecsültségével, noha a kettő több ponton is összefügg. Az oktatás háromszereplős, a szülő–gyermek–pedagógus viszonyrendszerben a szülő és a gyerek gyakran összefog a tanár ellen. A kirekesztett harmadik fél, a pedagógus frusztrációját tetézi, ha a konfliktuskezelés során a szülő nem közvetlenül a pedagógussal rendezi a problémát, hanem azonnal az iskolavezetéshez rohan. Ezt tapasztalta Irén is, egy tanárnő, aki már rég elhagyta a pályát.

Bedöntött ajtó

Irén kezdő tanárként mindennap óriási tehetetlenséget érzett.

– Képtelenség volt fegyelmet tartani az órán és a szünetekben, és mindenki engem okolt: az igazgató azért, mert hangoskodtak és rendetlenkedtek a diákok, a szülők azért, mert éltem a még megmaradt fegyelmezőeszközökkel, beírtam az ellenőrzőbe, osztályfőnöki figyelmeztetést adtam, három késés után egy igazolatlan órát. De mindez semmit sem ért, a konfliktusokból mindig a diákok jöttek ki győztesen. Sokat hiányoztak, rendszeresen késtek vagy elmentek az órákról előbb, mint ahogy a tanítás véget ért.

Azután egyszer különös ötlete támadt: bezárta belülről a tanterem ajtaját, a kulcsot zsebre tette, így aztán a diákok kénytelenek voltak végig ott maradni az órán. Nem szoktak hozzá az ilyesfajta korlátokhoz. Reakciójuk kiszámíthatatlan volt.

– Az osztály fő hangadójának vezetésével a fiúk nekirontottak az ajtónak. Ajtófélfástul kiszakadt a falból, majd tompa döngés és hatalmas porfelhő kíséretében a folyosóra zuhant. Döbbent csend lett a teremben. Látszott a fiúkon, hogy megijedtek, tudták, hogy túllőttek a célon. Nem jelentettem az esetet az igazgatónak, egyébként sem volt már bent az iskolában. Mindenki szépen hazament. Egész éjjel azon gondolkodtam, mi fog most történni. Hibáztam? Volt jogom az ajtót kulcsra zárni, a diákokat erőszakkal benn tartani? Senkinek sem kívánom azt az éjszakát – sóhajtja Irén.

Másnap reggel viszont nem akart hinni a szemének: az ajtó újra a helyén, a rongálás nyomait valaki eltüntette. Mintha csak egy rossz álom lett volna az egész. Nem a karbantartó volt, mint később megtudta. Az egyik apuka hozta helyre késő délután a fia által okozott kárt. És ezzel még nem volt vége, egyik meglepetés követte a másikat: a diákok életükben először udvariasan köszöntek, csendben leültek, figyeltek, dolgoztak, és ez a tanév végéig így maradt. Végzősök voltak, igyekeztek bepótolni az addigi lemaradásaikat. Átlag feletti eredménnyel végeztek – teszi hozzá büszkén a volt pedagógus.

Mi történt? A szülők átálltak a fiatalok oldaláról a tanáréra, megerősítve őt ezzel. A tanár egyszeriben visszanyerte a tekintélyét.

Gyerekkorunkban még megvolt ez a természetes szövetség: a felnőttek, szülők és pedagógusok összefogtak a gyerekek nevelése érdekében. Idegenek is rászóltak a fiatalokra, ha hangoskodtak, ha cigarettáztak, ha nem adták át az időseknek a helyüket a buszon. Ha napközben az utcán csellengő diákot láttak, megkérdezték tőle: te miért nem vagy az iskolában? Ezt a szövetséget rég felrúgták, helyét az „én gyerekem a legszebb, legokosabb” alap­állás és a befelé forduló közöny vette át. Sok szülő vallja azt a tévhitet, hogy azzal tesz jót, ha mindennel elhalmozza és széltől-naptól óvja gyermekét.

A nemzet napszámosa

Nyugodtan leszögezhetjük, hogy a tanárok valóban nincsenek jól megfizetve. Az értelmiségi lét legalsó fokán állnak, de vegyük észre, hogy ez nem mai keletű probléma: a tanító a nemzet napszámosa volt már Gárdonyi Géza korában is. Igaz, lámpásként világított.

A tanítás életre szóló hivatás, a tekintély pedig nem azonos a hatalommal, és nem valami szerzett jog, kőkeményen meg kell dolgozni érte.

Ennyi pénzért ki marad a pályán? – így hangzik az a sokat ismételt kérdés, amire nem lehet jó választ adni.

Mindenki tudja, hogy a rendkívül elkötelezettek mellett gyakran azok maradnak, akik nem találnak jobban fizető állást, mert például nem nyitottak, motiválatlanok, személyiségükből adódóan nehezen váltanak. Lényegében ezt üzenik a pedagógustüntetésen megjelenők is, a tanítás számukra nem hivatás, hanem egy rosszul fizetett állás.

A tiszteletet ugyanakkor nem lehet a pénztől függővé tenni, mert az vagy van, vagy nincs. A spirituális tekintély olyan belülről fakadó erő, amely vagy kiváltja a tanítványok csodálattal vegyes tiszteletét és szeretetét, vagy nem. Az igazi tanár­egyéniségek valamennyien rendelkeznek ezzel a belső karizmával. Mi kell hozzá? Nem nádpálca, mert az erőszak erőszakot szül, tehát nem jó példa. A tisztelet nem tévesztendő össze a félelemmel, mert akitől félünk, azt nem szeretjük, és ha nem szeretjük, hazudunk neki, ha az érdekeink úgy kívánják.

Nem könnyű a nevelés területén csorbítatlan tekintélyre szert tenni, mert ez a hivatás egész embert kíván. Akiknek nincs tekintélyük, azokból a legtöbbször hiányzik valami: vagy a tudásuk hiányos, vagy kikezdhető az életmódjuk. Ma már sokszor az is elég, ha nem megfelelő az öltözködésük, nem beszélve arról, a gyerekek azonnal megtalálják a gyenge pontokat.

De ez még nem minden. Az Állami Számvevőszék idén júliusban megjelent tanulmánya rámutat, hogy a pedagógusok 82 százaléka nő. A kutatás azt is megállapította, hogy emiatt a nőies tulajdonságok – érzelmi, szociális érettség, szófogadás, szorgalom, jó szóbeli és írásbeli kifejezőképesség, monotóniatűrés – fontosabbak az iskolában, mint a férfiasak: a technikai és műszaki érzék, a térlátás, a logika vagy a kockázatvállalás. A férfias tulajdonságok büntetése az iskolában mentális problémákat okoz a fiúknak, akik nem tudják kellően a képességeiket kibontakoztatni, véli az ÁSZ.

A liberalizmus rombolása

A nők egyoldalú dominanciája mellett az is árt a tanárok tekintélyének, ha intézkedéseik során valamilyen okból arányt tévesztenek: éppúgy káros a túl szigorú büntetés, mint a mindennemű beavatkozást elvető laissez-faire nevelési stílus, amely a liberális nevelés térhódításával könnyen anarchiába torkollik.

A hierarchiára épülő tekintély aláásására egészen a kilencvenes évek közepéig nem akadt példa. Eötvös József tudásalapú nemzeti liberalizmusát Klebelsberg nevelésközpontú konzervativizmusa követte, de még a szocializmus éveiben is megmaradt a tanárok hierarchiára épülő tekintélye. Bár ennek ára volt: a pedagógusok kénytelen-kelletlen a kommunista pártideológia és propaganda terjesztőivé váltak.

1995 decemberétől ’98 júliusáig, illetve 2002 májusától 2004 októberéig az SZDSZ-es Magyar Bálint vezette az oktatási tárcát. Az ő idejében vezették be az óvodákban, hogy nem kell feltétlenül erőltetni, ha a gyerek nem akar részt venni a közös foglalkozásokon. Szülői beleegyezés nélkül nem volt szabad buktatni az alsó tagozaton, a kötelező integráció miatt nem lehetett a tanulók képességei szerint kialakítani az osztályokat. A középszerűséghez kellett igazítani az elvárásokat, ami a jó képességűek fejlődését gátolta. Tudás helyett kompetenciákat kellett fejleszteni, át kellett térni az úgynevezett gyermekközpontú oktatásra, és Magyar Bálint idejére esett a felsőoktatásban – így a tanárképzésben is – az azóta megbukott bolognai rendszer bevezetése. Tizennyolc év telt el azóta, de Magyar miniszteri ténykedése máig ható következményekkel járt, alapjaiban ingatta meg az igazodási pontokat. Nemcsak a katedrát bontották le, hanem relativizálni kezdtek mindent, ami korábban közmegegyezésen alapult. Az iskola szerepét, az elvárásokat, mindehhez a nyugati ideológiák magyarországi térhódítása társult, majd jött a koronavírus-járvány és a kényszerű online oktatás.

Ki akar ma tanár lenni? Fizetésemelésre szükség van, de pénzzel nem lehet orvosolni rendszerszintű problémákat. A legrosszabb a tanári pályán, ha azt utáltatják meg a pedagógusokkal, amit szerettek, amiért korábban érdemes volt tanárnak menni. Lelkesedés helyett ki­égés, siker helyett frusztráció, a mindennapos hiábavaló szélmalomharc érzete. Ez mind a tekintély módszeres aláásásából fakad. Aki azonban meg tudja őrizni a személyes spirituális tekintélyét, ma is kimagasló eredményeket ér el. És azok az iskolák, amelyek vezetői nem engedik megingatni a tanár hierarchiára épülő tekintélyét, ma is az élvonalban teljesítenek.