Milyen az ember, ha tanár?

„A pedagógus nem lehet elkeseredett, megtorpant ember, mert a pedagógusnak egyetlen karizmája van: a jövőbe vetett hit optimizmusa.” Ha csak annyit árulnánk el erről az idézetről, hogy a két világháború közötti Magyarország egyik meghatározó művelődéspolitikusától származik, a többség bizonyára Klebelsberg Kunónak tulajdonítaná. Pedig ezt nem a híres kultuszminiszter, hanem egy méltatlanul elfeledett pályatársa, Karácsony Sándor fogalmazta meg. De mondott még sok mást is, amivel alaposan meghökkentette környezetét, és alapjaiban forgatta fel mindazt, amit akkoriban közel száz éve a pedagógiáról gondoltak. Például azt, hogy a nevelés két emberi lélek közös funkciója, a nevelőké és a növendékeké. Vagy hogy „a diák is ember, […] akihez a pedagógusnak úgy kell viszonyulnia, hogy megértsék, kiegészítsék egymást”. Tanítványainak pedig ezt mondta: „minden gondolatunk, minden tervünk azt célozza, hogy lehetne benneteket vidámabbá, életrevalóbbá, műveltebbé, derekabbá tenni.” Karácsony Sándor úgy vélte, a katedráról „csak” tanítani lehet, ezért le kell onnan szállni, hiszen így lehet a tömeget látni. Míg Klebelsberg gróf megalkotta a népiskolák programját, megteremtve ezzel a lehetőséget az analfabetizmus felszámolására, Karácsony Sándor volt az, aki azért küzdött, hogy a tehetséges vidéki gyerekek előtt is megnyíljon a továbbtanulás lehetősége. Elméleti pedagógiával és filozófiával foglalkozó munkáiban paradigmaváltást hirdetett, majd téziseit azonnal alkalmazni is kezdte. Elméletei sem az íróasztal mögött születtek, hanem a mindennapok tapasztalataiból.

„A gyermekekkel életközösséget kell vállalni a szeretet jegyében. A nevelés csak akkor lesz sikeres, ha az egyéniség sértetlen marad, és megőrzi autonómiáját” – hirdette. A maga korában elismert és népszerű közéleti személyiség volt, akinek munkásságát Szekfű Gyula, Németh László, sőt Bartók és Kodály is méltatta. Ma már a szakmán kívül szinte senki nem emlékszik rá. Budapesten, a nyolcadik kerület szívében őrzi a nevét egy kis utca.

Birtok helyett bölcsészet

Karácsony Sándor Kelet-Magyarországon, Földesen született jómódú birtokos családba. Apja olvasott, tanult ember volt, édesanyja református lelkészfamíliából származott. Elemi iskoláit a faluban végezte, amire később így emlékezett vissza: „Talán sohasem lettem volna pedagógus, ha már a földesi elemi iskolában két áldott nevelői lelkületű tanítóm nem lett volna.” A jó eszű diák minden osztályt első szék elsőként, azaz a legjobb tanulóként végezte, így könnyen felvételt nyert a híres Debreceni Református Kollégiumba. A gimnázium pezsgő kulturális életébe gyorsan bekapcsolódott, felolvasásokat tartott, színjátékot írt. Itt döntötte el azt is, hogy a tanári pályát választja. „1902 őszén írattak be Debrecenbe elsős gimnazistának. Szeptember 10-én 8-tól 9-ig volt az első latinóránk. A kilenc órai tízpercben láttam meg világosan, hogy az Isten is tanárnak szánt. Attól fogva ösztönösen is, tudatosan is készültem erre a pályára. Figyeltem, kritizáltam, töprengtem, terveztem, milyen az ember, ha tanár” – emlékezett vissza a döntő pillanatra. Bár családja mezőgazdasági akadémiára küldte volna, hogy később értő kezekkel vehesse át a birtok igazgatását, ő kitartott elképzelése mellett, és érettségi után a Budapesti Tudományegyetemen kezdte el a német–magyar szakot.

A frontról a katedrára

Még be sem fejezte az egyetemet, Euró­pa lángba borult. 1914 őszén Karácsony a kelet-galíciai frontra került, ahol az elsők csaták egyikében eltalálták. Olyan súlyosan megsérült, hogy élete végéig botra kellett támaszkodnia. 1918-ban pótolta az egyetemen elmaradt félévét, így elindulhatott a tanári pályán. Az első állomás a kassai főreáliskola volt, majd Budapestre, a Tavaszmező utcai gimnáziumba került, ahol minden munkakört kipróbált. Volt osztályfőnök, könyvtárőr, cserkészparancsnok, de tantestületi jegyző és igazgatóhelyettes is. A pedagógus már egyetemi évei alatt foglalkozott a magyar néplélek kutatásával szülőföldje kilenc községében, ezt foglalta össze A népiskolai reform és az alsó néposztály lelki alkata című doktori disszertációjában. Szívügye lett a tehetséggondozás, el akarta érni, hogy a vidéki iskolákba járó tehetséges parasztgyerekek is tovább tudjanak tanulni. Nem mindenki értett vele egyet, Kornis Gyula kultúrpolitikus például kifejezetten ellenezte, hogy a parasztfiatalok továbbtanuljanak, mivel úgy vélte, nem lesz jó vége, ha otthagyják földjüket. Ám ezt Karácsony a kasztrendszer konzerválásának tartotta, és amellett kardoskodott, hogy a népiskola ne csak az alapműveletek elsajátításáról szóljon, hanem juttassa hozzá diákjait a XX. századi kultúrát befogadni képes tudáshoz. Végül Kornis úgy akarta kivonni Karácsony Sándort a forgalomból, hogy kinevezte az Akadémia tudományos munkatársának, ahol a magyar etimológiai szótárat szerkesztő bizottság munkájához csatlakozott.

Megkésett változás

Noha Karácsony szerette a nyugodt akadémiai munkát, Kornis Gyula terve nem vált be, a neveléssel kapcsolatos feladatokat sem engedte ki a kezéből. Jelentős sikert mégsem tudott elérni. Klebelsberg minisztersége alatt inkább a középosztály gyerekeinek képzésében látták az ország jövőjét, így terveihez nem talált támogatót. A harmincas években Hóman Bálint lett a kultuszminiszter, és kezdett megtörni a jég. Hóman szorgalmazta az alulról jövő tehetségek felkarolását, az oktatási rendszer pedig elkezdte megnyitni az utat a paraszti és munkáshátterű fiatalok előtt is az értelmiségi lét felé. Jelentősen megerősítették a Klebelsberg-féle népiskolai programot is, 1937-ben pedig elindult a Horthy Miklós-ösztöndíjalap, kifejezetten a szegény családból származó tehetséges fiatalok középiskolai tanulmányainak rendszeres támogatására. Mindezt egy oktatási reformmal is megtoldották, többek között a korábban hatosztályos népiskola helyett nyolcosztályos lett az oktatás. Ám hiába volt már a jó szándék. Elkéstek, kitört a második világháború, és mindent romba döntött. Karácsony Sándor sem örülhetett felhőtlenül a régóta várt változásoknak. 1944 márciusától le kellett mondania a nyilvános szereplésekről, mert rászállt a Gestapo. A háború után rövid ideig úgy érezhette, hogy minden rendben lesz. A frissen megalakult Magyar Cserkészfiúk Szövetsége és még számos más, oktatással és fiatalsággal foglalkozó szervezet választotta elnökének. Ám ahogy a kommunista hatalom árnyéka mind jobban ráborult az országra, úgy szorult ő is háttérbe. Tervét, a tehetséges parasztgyerekek továbbtanulásának támogatását a kommunisták is előszeretettel hangoztatták, de mivel az volt a céljuk, hogy a fiatalok kizárólag a pártnak legyenek hálásak a lehetőségekért, Karácsony Sándor útjukban volt. 1948-ban elkezdték munkásságát támadni, két év múlva pedig végleg félretolták, a katedráról is száműzték. Balatonakarattyai nyaralójában talált menedéket egy kis időre, de az atrocitások megviselték, végül agyvérzésben halt meg 1952 februárjában. Teljesen megsemmisíteni mégsem tudták. Hiába volt tetőpontján a megfélemlítés a Rákosi-rendszerben, a közéletből kiüldözött tanárt rengetegen kísérték el utolsó útján.