Minden „csinálva van”?

Forradalom és szabadságharc. Ez a magyar 1956 hivatalos és általánosan elterjedt minősítése. 1989-ig ellenforradalomnak nevezték a kommunisták, ami, bár ők elítélőleg alkalmazták az ’56-ban történtekre, nem áll olyan távol a valóságtól. Az ellenforradalom ugyanis történelmileg a baloldali forradalmi felforgatásra adott helyreállító reakció, társadalmi immunválasz. Vagyis pozitív jelentéstartományba tartozó fogalom.

A kommunisták által börtönbe vetett Mindszenty József bíboros, aki 1956. október 30-i kiszabadulása után hercegprímási tiszte okán (e rang a hagyományos magyar alkotmányosságban a király és a nádor után következő harmadik legfőbb közjogi méltóság) államfői igénnyel lépett fel az általa legitimnek soha el nem ismert köztársasági-népköztársasági rezsimmel szemben, elutasította a forradalmi minősítést, helyette szabadságharcról beszélt. Pozsgay Imre államminiszter pedig 1989 januárjában népfelkelésnek nevezte, ami jelentős elmozdulás volt az addigi kádári narratívától.

Egy szó mint száz, ebből is látszik, hogy a hivatalos deklarációkon túl máig sem teljesen egyértelmű, mi történt velünk, magyarokkal 1956 őszén.

– Az egész téma mögött van egy fel nem tett kérdés, jelesül hogy ki az alanya a világ történéseinek, vagyis hogy amikor cselekedetekre kerül sor, akkor ki cselekszik. A kérdés első hallásra értelmetlen, hisz nyilván az az alany, aki cselekszik, ám ez nem ilyen egyszerű. Gondoljunk arra, hogy ha egy papírlappal letakart asztalra vasreszeléket szórunk, és az asztal alatt egy nagy mágnest kezdünk el mozgatni, aminek nyomán a vasreszelék látványos alakzatokba rendeződik, tehát „cselekedni” kezd, akkor vajon ki az alany: a vasreszelék vagy a mágnes? – veti föl az elgondolkodtató kérdést Bogár László.

A neves közgazdász professzor, elemző megjegyzi: aki nem tud a mágnesről, vagy akár nem hallott a mágnesességről, az hajlamos a vasreszelékek szabad akaratú mozgásának, mintegy forradalmi hősiességének látni a történéseket és a „mágneshívőket” összeesküvés-elméletet gyártó, deheroizáló kegyeletsértőnek bélyegezni.

A professzor úgy látja, hogy az 1956-ról szóló, 1989 óta uralkodó elbeszélést az általa globális SZDSZ-nek nevezett erő és annak lokális ügynökhálózata gyártotta le, és ebben nincs helye a „mágnesnek”, vagyis az eseményeket a háttérből mozgató „titokzatos attraktornak”.

– A globális hatalmi tér „mágnese” számára több mint száz éve az egyik fő törekvés a két hagyományos kontinentális európai hatalom, a német és az orosz birodalom egymás ellen uszítása, mert ezek hosszú távú, kölcsönös előnyökön nyugvó együttműködése veszélyes számára. Az első, a második és most ez a harmadik világháború is ezt a célt szolgálja, 1956 ennek a konfliktusnyalábnak egy epizódja – állítja Bogár László.

Hozzáteszi: a „mágnes” másik döntő törekvése abban nyilvánult meg, hogy Karl Marx, majd a mozgalmi nevén Trockijként hírhedtté vált Lev Davidovics Bronstein által előállította a kommunizmust, ami a tradicionális paraszti társadalmakat 150 helyett 15 év alatt tudja a globális tőkestruktúrák számára kifosztható erőforrásmezővé tenni.

– Azzal, hogy ezt a rendszert Berlinig kiterjesztették, a német és orosz kölcsönös önmegsemmisítést ösztönözték, mint ahogy ösztönzik ma is. Ebben az értelemben 1956-ot egyértelműen a globális hatalmi rendszer provokálta ki, a magyar hősök pedig élni próbáltak a hirtelen megnyílt lehetőséggel. Ám a történelmi „időablak” brutális gyorsasággal be is zárult – mondja a professzor.

A „mágnes” 1944 után 12 évenként tesztelni akarta az eredményt, vagyis a tradicionális paraszti társadalom felszámolásában való előrehaladást. 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában és 1980-ban Lengyelországban nem a vasreszelék hősi lelkülete „csinálta” a történéseket, hanem a „mágnes.” Aztán újabb 12 év múlva, 1992-ben már nem kellett tovább tesztelni, mert az egész térség a jelcini Oroszországgal együtt már egyetlen gátlástalanul kifosztott erőforrásmező, a fordulatot pedig az azóta is vesztes többség nem véletlenül nevezi gengszterváltásnak.

A „csinált” forradalmakat, mint azt Victoria Nuland akkori európai ügyekért felelős amerikai államtitkár könnyelműen kifecsegett ötmilliárd dollárja és a Majdan 2014-es lángba borítása bizonyítja, gyerekjáték „legyártani”.

– Budapesten is ugyanez történt 1956. október 23-án este a Magyar Rádiónál, aztán a Köztársaság téren meg a Kossuth téren lezajlott öldöklés során, hiszen máig sem tudjuk, hogy ki volt az alany. Nagy költőnk, az 1956-ban hősi halált halt Gérecz Attila a váci fegyházból történt szökését megörökítő versében leírja azt a jelenetet, amikor a Dunát átúszva egy rendőrbe botlott: „Álltunk szótlan, én meg a rendőr; egymásra fogott magyarok…” Ez a pisztolyként egymásrafogottság kulcsmomentum 1956 és az azóta eltelt évtizedek megértéséhez is – mondja Bogár László.

Az elemző szerint Magyarországot feláldozták, az oroszokat pedig belerángatták egy globális játszmába, aminek végső célja akkor is, ma is Oroszország kifosztható páriává tétele.

Ez az elmélet elsőre talán meghökkentő lehet, de erősíti néhány további történelmi tény. 1956-ban ugyanis nemcsak Magyarországon, hanem a Szuezi-csatornánál is globális jelentőségű konfliktus zajlott le. Ennek döntő előzménye volt, hogy Egyiptomban Gamal Abden-Nasszer ezredes katonai erővel, jelentős népi támogatást élvezve 1952-ben eltávolította a hatalomból az angolszász érdekeket kiszolgáló Faruk királyt. Jelentős fejlesztésekbe kezdett, elhatározta az Egyiptom mezőgazdasági modernizálásához elengedhetetlen Asszuáni-gát megépítését. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vállalta a finanszírozást, cserébe azt követelték, hogy az egyiptomi gazdaságot a Világbank irányítsa. 1956 nyarán az amerikaiak mégis visszakoztak, így próbálva eltéríteni Egyiptomot az önálló külpolitikától. Válaszul Nasszer bejelentette, hogy államosítják a gátat, ezzel teremtve elő a finanszírozás forrását. Addig ugyanis a csatorna részvényeinek döntő hányada egy brit–francia vállalaté volt, a haszon külföldre folyt ki.

Az államosítást Nasszer deklaráltan kártalanítás mellett tervezte végrehajtani, az angolszászok azonban nem akarták elengedni a hasznot és a világkereskedelem döntő ellenőrzését biztosító Szuezi-csatornát sem. Ezért a brit kormány 1956. október 22-én Sévres-ben titkos paktumot kötött Izraellel és Franciaországgal. Ennek értelmében a zsidó állam október 29-én megtámadta Egyiptomot, mire a franciák és a britek felajánlották „békéltető” fellépésüket, feltéve hogy ehhez megszállhatják a Szuezi-csatornát. Miután Nasszer ezt elutasította, bombázni kezdték Egyiptomot, november 5-én pedig szárazföldi csapatokkal is behatoltak az országba.

Rendes körülmények között a világsajtónak erről kellett volna harsognia – de a csak számunkra fontos és fájdalmas, nemzetközi szinten epizódnak számító magyar 1956 a nemzetközi kommunikációs térben elfedte ezt a globális jelentőségű akciót.

És ez az a tény, ami közvetve megerősíti a magyar ’56 „csináltságának” gyanúját. Ami, szögezzük le, semmit nem von le a szabadságáért küzdő Magyarország hőseinek nagyságából. Áldozatvállalásuk, halált megvető bátorságuk minden esetleges külső körülménytől függetlenül örök példa.

Részben hasonlóan, részben másként látja 1956-ot a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet vezetője.

– Ne becsüljük le az akkori magyar fiatalokat, meggyőződésem szerint 1956 nem hasonlítható a narancsos és más színes forradalmakhoz, mert az egy alulról jövő népmozgalom volt. Épp ezért semmiféle párhuzam nincs az ukrajnai háborúval, amelyben az ukránok történelmi hibát követnek el, amikor idegen érdekekért feláldozzák magukat – állítja Horváth József.

Az egykori hírszerzőtiszt hozzáteszi, hogy a szándékolt helyzet előidézéséhez igen mély konspirációra lett volna szükség, az időzítés viszont rendkívül rossz volt, hiszen a szuezi válság csak fokozta az Ázsiából Európába irányuló kereskedelmi főér jövőjét illetően másokhoz hasonlóan nem közömbös szovjetek brutalitását, hiszen a Szueznél esetleg Egyiptom mellett bevethető csapatokat Budapestre kellett irányítani. Ez megmagyarázná azt is, miért hitte azt több szovjet kiskatona, hogy Egyiptomban vannak.

– A magyar szabadságharc esetleges sikere felboríthatta volna a jaltai status quót, és ez az Egyesült Államoknak sem volt érdeke – hívja fel még egy fontos szempontra a figyelmet Horváth József.

Ez pedig megmagyarázza, hogy bár az Egyesült Államok nem volt részese a szuezi válságnak, Magyarország megsegítésére a kisujját sem mozdította az éppen újraválasztási kampányát folytató Dwight Eisenhower elnök vezette birodalom. Sőt, kifejezetten lelövéssel fenyegette meg a hazánknak egyedüliként katonai segítséget nyújtani akaró államfő, Francisco Franco tábornok Spanyolországát, amennyiben az ibériai ország repülőgépei áthaladnának a megszállt Németország amerikaiak által ellenőrzött légtérszektorán.

Vagyis tényszerűen megállapítható, hogy a nyugati világ cserben hagyta és elárulta Magyarországot. Súlyosbítja a bűnt, hogy ugyanez a nyugati világ hamis reményt keltett a Szabad Európa Rádión keresztül a fegyverrel küzdő magyarokban. Csak egyetlen példa, hogy a nyugati árulást nagy ügybuzgalommal cáfolni igyekvő liberális propagandista, Ungváry Krisztián igyekezetét lelohasszuk: a Szabad Európa Rádió 1956. november 4-én 19 óra 13 perckor adásba került nemzetközi lapszemléje idézte a neves brit lap, a The Observer washingtoni tudósítójának elemzését: „Ha a szovjet hadsereg valóban megtámadja Magyarországot, ha ez a félelmünk valóra válik, és a magyarok 3-4 napig kitartanak, akkor a nyomás ellenállhatatlanná válik az Egyesült Államokban a kormányra, hogy Washington nyújtson a szabadságharcosoknak katonai segítséget.”

Ezt az állítást pedig abban a lélektani állapotban joggal vehette reménykeltő ígéretnek a harcoló Magyarország népe, amely ráadásul abban a hiszemben volt november 4-én – hiszen maga Nagy Imre híresztelte világgá –, hogy a kormány a helyén van, a magyar csapatok pedig harcban állnak. Holott a beszéd elhangzásakor Nagy Imre már a jugoszláv nagykövetségre menekült, kormánya felbomlott, a magyar csapatok közül pedig határozott, központi irányítás híján csak szórványosan állt ellen néhány alakulat.