Ügynökbizottság sokadszorra – Pártkatonák és vándorló dossziék

Magyarország sokadszor is nekifut a múlt feltárásának. Miben tér el a mostani szándék az előzőektől? Mi garantálja, hogy amint az elmúlt 17 évben tette, most nem lehetetleníti el a bizottság tevékenységét a politika? Egyáltalán hitelesnek tekinthető-e az a munka, amelyet kizárólag a kormánypártok által kiválasztott történészek végeznek?

Minden országnak joga van tudni az igazat múltjáról. Minden embernek joga van tudományos, történelmi kutatáshoz. Az elnyomás áldozatainak joga van kárpótlásra – ez áll az UNESCO 1995-ben a levéltárosoknak megfogalmazott ajánlásában. Arról, hogy ez Magyarországon – a térségben talán utolsóként a volt szocialista blokk országai közül – nem valósulhatott meg, nem a levéltárosok tehetnek.

Az SZDSZ az utóbbi időben a nagy társadalmi elégedetlenséget szülő több-biztosítós egészségügyi rendszer bevezetésén kívül nem tudott önálló témákkal megjelenni a közbeszédben. Leszámítva Fodor Gábor bejelentését, ami szerint a homoszexuális pároknál is jobb helyen lennének a gyerekek, mint egy gyerekotthonban. Az ilyen jellegű megjegyzések csak szűk választói rétegek körében népszerűek, a liberálisoknak széles társadalmi rétegeket érintő problémakörök feszegetésére van szükségük, az ügynökkérdés pedig ennek a célnak tökéletesen megfelel. Ráadásul a hálózat tagjainak felfedését övező élénk érdeklődést korábban már tesztelték a Political Capital honlapján. 2005-ben az elemző cég közzétett egy névsort azokról, akiknek közük volt az állampárt szolgálataihoz, az érintettség fokával kiegészítve. A titkosszolgálatok 1990 előtti tevékenységének felderítése összeforr a társadalom szemében a liberális párttal, és ez elindíthat egy másik folyamatot is, az SZDSZ önálló arculatának felépítését, távolodást, akár konfliktusok vállalásával is az egyre népszerűtlenebbé váló MSZP-től. Erre utal Magyar Bálint megjegyzése: „három pártnak, az MDF-nek, az MSZP-nek és a Fidesznek van felelőssége abban, hogy az előző rendszerben keletkezett állambiztonsági iratok megismerhetőségének kérdését eddig nem sikerült teljes körűen rendezni.”

A Gyurcsány-kormánynak és ennek részeként az SZDSZ-nek az elmúlt években megvolt a lehetősége a titkosszolgálatok iratainak nyilvánossá tételére, nem tették meg. 2004 decemberében ugyan a Magyar Szocialista Párt egy törvényjavaslatban kezdeményezte a Történeti Levéltár dokumentumainak korlátlan megismerését. Hogy miért nem valósult meg ez a gyakorlatban? Az MSZP bejelentése egy kommunikációs fogás volt, nem több. Át kellett tematizálniuk a 2004. december 5-i népszavazás után a közbeszédet, mivel a szocialisták kampányukban megtagadták a kettős állampolgárság megadását a határon túli magyaroktól. A referendumon mégis az ellenzék álláspontja győzött. Az ügynökkérdés rendezésének problematikáját, mint afféle gumicsontot hajította el akkor Gyurcsány Ferenc. Amikor azonban belegondolt ennek gyakorlati következményeibe, gyorsan visszakozott. A bejelentés másnapján maga a kormányfő finomította 24 órával korábban elhangzott szavait és már arról beszélt, korlátozni kell a szabadon hozzáférhető iratok körét. Az újabb múltfeltáró kísérlet eredménye egy törvényjavaslat rengeteg módosító indítvánnyal, amit végül az Alkotmánybíróság megsemmisített.

A politikai elit szándéka – érintettsége okán – sosem volt őszinte az elmúlt 17 év során az ügynökkérdés rendezésében. Az elhallgatás vagy éppen a teljes nyilvánosság álláspontját valamilyen mögöttes, a hatalom megszerzésével, vagy megtartásával összefüggő pártérdek motiválta.

2002-ben, amikor nyilvánosságra került Medgyessy Péter D-209-es szt-tiszti múltja, maga az érintett tett ígéretet arra, hogy megismerhetővé válnak a III-as főcsoportfőnökség iratai. Nem a múlt feltárása miatt, hanem azért, hogy mások érintettségének nyilvánossá tételével csökkenthesse a kormányfői bűn súlyát, és a politikai oldalak kollektív bűnévé tegye a politikai rendőrséggel való együttműködést. A Mécs-bizottság botrányos tevékenysége ezt a törekvést teljes egészében visszaigazolta, amikor alkotmányellenes módon, megalapozott történészi vizsgálatok nélkül dobta be az előző kormányok tisztviselőinek nevét a köztudatba. Miért lenne ez most másként, mint korábban? A bizottság tagjait az SZDSZ és az MSZP delegálta. A testületbe került Varga László, a Fővárosi Levéltár volt főigazgatója, Ungváry Krisztián, az 56-os Intézet munkatársa, Sipos Levente, a Politikatörténeti Intézet tudományos tanácsadója, Ripp Zoltán, a Politikatörténeti Intézet osztályvezetője, Palasik Mária, a Történeti Levéltár tudományos kutatója, Reisz T. Csaba, az Országos Levéltár általános főigazgató-helyettese – valamennyien történészek.

A kormányfő által független bizottságnak nyilvánított testület tagjainak elfogulatlanságát az ellenzék megkérdőjelezte. Demeter Ervin szerint az ügynökbizottság tagjai közé a szocialistákhoz köthető személyek kerültek be. Példaként a Földes György vezette Politikatörténeti Intézetet két munkatársát említette. Földes, az 1989 előtt a Párttörténeti Intézet munkatársa volt. Ilyen minőségben már a rendszerváltás előtt közel kerülhetett a dokumentumokhoz. Földes ráadásul az MSZP választmányának is volt elnöke, most pedig az MSZP-hez köthető, a Népszabadságban is tulajdonos Szabad Sajtó Alapítvány vezetésében foglal helyet. Sipos Levente az említett, erőteljesen baloldalhoz húzó Politikatörténeti Intézetnek a tudományos tanácsadója. Szintén az intézetben tevékenykedik Ripp Zoltán, aki korábban a Népszava hasábjain közölt írásaiban számos alkalommal nekirontott a Fidesznek. Varga László ugyancsak bekerült a testületbe, ahogy 1995-ben a Kuncze Gábor kezdeményezésére létrejött, ugyancsak Kenedi János vezette ügynökbizottságba is.

A titkosszolgálati dokumentáció nyilvánossá tételétől Kenedi János sokat vár. Az SZDSZ által a bizottság elnökének jelölt történész az Élet és Irodalom című hetilapban azt írta: „egyik célom az, hogy egy világnézetileg kettészakított országban, a ma épp egymásra fenekedő közösség hisztériája csillapodjék. Szokatlan terápiát javasolnék. A múlt nyilvánosságra hozott titkai súlyos konfliktussal járhatnak. Mi az, ami megkönnyebbülést hoz? A velük való szembesülés, avagy a hallgatás abban a reményben, hogy a titok örökre titok marad – az NBH szeszélyes őrizete alatt?”

Megvalósulhat-e mindez, ha a testületbe a jobboldal nem delegálhatott történészeket. Kizárólag két párt döntötte el, kik vehetnek részt az 1944-1990 közötti hálózati iratok kutatásában. Semleges és inkább a baloldalhoz húzó történészek legnagyobb szakmai hozzáértéssel végezett munkája a szelektív kiválasztás miatt sosem lesz a társadalom egésze által elismert és elfogadott. Tudja ezt a kormányzat is, ha őszinte lenne a szándéka, bevonta volna az ellenzéket is az egyeztetésekbe.

Kinek van ezek ismeretében nagyobb szüksége a múlt feltárására? A társadalomnak, amely az elmúlt másfél évtized e téren felhalmozott kudarcait látva, most sem remél túl sokat a bizottságtól, vagy éppen a hatalom birtokosainak? Nincs előzetesen tisztázva, hogy akik érintetté válnak a dokumentumok alapján azoknak milyen következményekkel kell számolniuk. Távozásra szólítják fel őket a közéletből? Vagy a nevek hetekig tartó témát adnak csupán a sajtónak és mindkét oldal a maga eszközeivel felmenti majd az elmúlt rendszer úgymond áldozatait, ahogy eddig mindig.

Az SZDSZ érdekei világosak az ügyben. Az MSZP is nyerhet rajta, mivel a társadalom figyelmét a bizottság két hónapos mandátumának idejére le lehet kötni az ügynöktörténetekkel. Az élelmiszerek árrobbanása, az újabb megszorításokat sejtető költségvetés, az uniós pénzek felhasználása körüli botrányok mind-mind elsikkadhatnak a múltban való vájkálás mellett. Ráadásul az ellenzék biztosan érintetté válik, ahogy ezt már Magyar Bálint sejteni engedte.

Kenedi János azt írta: „egy ideig elnöke leszek annak a bizottságnak, amelyik felkutatja az 1944 késő ősze és 1990 kora tavasza között keletkezett politikai rendőrségi iratokat különb-különb iratőrző-helyekről, akár még most is titkolt raktárakból. Hollétüket kideríti, keletkeztetésük dátumát, tárolásuk helyét az iktatókönyvekből megállapítja, szabályos vagy törvénytelen selejtezésükre fényt derít a lajstromkönyvekből.”

Kenedi János szavai arra utalnak, hogy ez a bizottság képes lehet a múlt – teljes – feltárására. Egyik rádióinterjújában is arról beszélt, hogy nem lesz pardon, mindenkiről kiderül minden, függetlenül attól, hogy az illető most is a parlamentben ül-e. Miközben egy korábbi írásában éppen ő fejtegeti, hogy az 1995-ös ügynökbizottság tagjaként azzal kellett szembesülniük, hogy a Belügyminisztérium III/IV-es ügyosztályának a Honvédelmi Minisztérium alá tartozó utóda, a Katonai Biztonsági Hivatal 1990. február 9-én magához vett 12 493 ügynökkartont. A Nemzetbiztonsági Hivatal 21 988 kartont és 2347 adatlapot emelt ki az iratok közül 1990. június 29-éig. Az év elején pedig 23 249 célszemély dossziéját vette magához. A Katonai Biztonsági Hivatal és a Nemzetbiztonsági Hivatal együttesen 19 509 ügynöki beszervezésre és munkára vonatkozó dossziét emelt ki az iratok közül. Mi történt 17 év és öt kormány regnálása alatt a dokumentumokkal?

Végvári József, a kommunista titkosszolgálatok egykori őrnagya a korábbi Kenedi-bizottság tevékenységéről úgy vélekedett: „az SZDSZ soraiban is voltak hálózati személyek, ők azonban átcsúsztak az átvilágításon. Úgy eshetett meg a dolog, hogy az MDF annyira dilettáns volt, hogy elmulasztotta lajstromba venni a megmaradt iratokat. Ez Kuncze Gábor belügyminisztersége alatt történt meg, éppen Kenedi János segítségével.”

Végvári szavai egyértelműen arra utalnak, hogy a dossziékat kimazsolázták. Nehezen hihető, hogy Medgyessy Péter D-209-es tevékenységéről ne tudtak volna az MSZP felső vezetésében a titokminiszteren keresztül. Miért ültethették mégis kormányfői székbe? Talán mert múltjának ismerete zsarolási potenciál lehetett a párt kezében a pártonkívüli kormányfővel szemben.

Az szinte mindenki számára ismert, hogyan tűntek el dossziék a rendszerváltás küszöbén, de ezeknek csak egy részét volt képes a roskadozó államhatalom megsemmisíteni. Egyes darabok kikerültek a rendszerből és ezekkel az érintettek zsarolhatóvá váltak. 1954-ben több mint 1,5 millió emberről vezettek feljegyzéseket az állambiztonsági szolgálatok. 1960-ban 600 ezerre csökkent ez a szám, 1966-ban 186 ezer, 1989 nyarán 164 900 személy szerepelt a nyilvántartásban.

A bizottság elnöke az És hasábjain úgy vélekedett: „az ügynökök helyett célravezetőbb az ügyeket magukat feltárni; a magánbűnök helyett az állami bűnözés természetét megismerni. Az állam semmilyen listát nem állíthat össze, se ügynökökről, se nyílt állományú tisztekről. Ezek a személyek azonban kivétel nélkül megismerhetők a dossziékból és a III. Főcsoportfőnökség és valamennyi jogelődjének, társzervezetének irataiból.”

A testület arra tesz javaslatot, hogy amerikai mintára az adatok ellenőrzése, történészek általi kutatása után az iratok kerüljenek fel egy internetes oldalra, ami bárki által szabadon látogatható lenne. Itt mindenki megismerheti a tetteseket, akiket Kenedi János következőképpen határozott meg: „A pártállami vezetők – az MSZMP Politikai Bizottságától lefelé, a Minisztertanács tagjain is túl, az operatív tisztekig és azok a szó szerinti értelemben vett hálózati személyek (informátor, ügynök, tmb., tmt., K – konspirált, T – titkos lakásgazda), akik tevékenysége nyomán az ÁBNYO nyilvántartását feltöltötték…”

Majd hozzáteszi Kenedi: „a minőségi információt az ÁB-szolgálat ugyanis azzal honorálta, hogy míg a hivatalos (és más) informális kapcsolatokat legfeljebb monogramjaikkal jelölték munkanaplóikban az operatív tisztek, addig a hálózati kollaboránsok kiléte aránylag könnyen azonosítható a 6-os kartonjaikról, ha beszervezésük B-dossziéját felfektették, azokat a manuális nyilvántartóban elhelyezték, a ’70-es évektől pedig a másolatokat felvitték a volt III. Főcsoportfőnökségen – jelenleg az NBH-ban – tárolt mágnesszalagra.”

Kenedi János rendkívül elszánt, ez vitathatatlan. De egy korábbi írása arra utal, hogy tisztában van azzal az asszisztensi szereppel, amit a kormányzat ruházott rá. Hiszen ő maga írta le korábban, hogy a CIA 1990-ben a Rosenholz-akcióban lefoglalta és lemásolta a Stasinál őrzött dokumentumokat és csak ezután 1994-95-ben adta visz-sza a németeknek. Ezekben pedig szerepeltek az összes kommunista állam, így a magyar politikai rendőrséghez tartozó személyek alapadatai is. Amit a hazai politikai elit eddig féltve őrzött a magyar polgárok elől, azt a határokon kívül már régóta ismerik. Berlinbe kéne menni.

(scs)