Böjte Csaba: A legkisebb lépések is hatalmas eredmények kezdetei lehetnek

Húsvét után, a kereszthalál, majd a feltámadás után Jézus nem a sebeit nyalogatja, nem bosszúért liheg, hanem azt mondja Mária Magdolnának, hogy semmi gond, menjünk tovább, s folytassuk ott, ahol abbahagytuk – mondta a Demokratának Böjte Csaba ferences szerzetes, az erdélyi gyermekvédelmi hálózat megalapítója.

– Advent hagyományosan a várakozás időszaka. De mire vár, mire vágyik a modern kor embere? – Mindannyian arra vágyunk, hogy boldogok legyünk. Ha egy kicsi búzaszemet tavaszszal megnézünk, azt látjuk, milyen szépen növeli a maga kis hajtását. Miért? Azért, mert Isten beleírta a vágyat, hogy fel kell nőni, ki kell bontakozni, virágot kell hozni. Ez boldoggá teszi őt, ez az ő élete. Az emberek is így vannak ezzel. Mindannyian arra vágyunk, hogy kibontakozzunk, hogy az életünknek értelme, gyümölcse legyen, virága legyen. Ez tesz minket boldoggá, erre várunk. – A keresztény világ a Megváltó születését ünnepli karácsonykor. Néha azonban felötlik az emberben, vajon megváltható-e az emberiség, ha ő maga nem akarja ezt igazán… – Előbb-utóbb mindenki rádöbben arra, hogy egyedül erőtlen, esendő, gyenge, kicsi, s hogy szüksége van társra, támaszra, erőre. Ilyenkor szokott az ember leborulni, hogy imádkozzon, erőt kérjen, meglássa a megoldást. Ezt minden nép végső soron felülről várja, onnan, ahol több a hit, a szeretet, a fény. Akkor is, ha sokszor úgy tűnik, hogy az emberek magukba fordultak. Ez egy szép, ősi dolog. Én örömmel járom az adventek útjait, a várakozás, a vágyódás útjait, mert nekem is sok olyan feladatom van, amit egyedül nem tudok megoldani, ezért Isten támogatását várom. Azt hiszem, az advent igaz misztériuma a felülről érkező segítség várása. – Beteljesül ez a várakozás? – Én hiszem azt, hogy Isten az embert szeretetből teremtette, és szeretetre. Olyan szép az Ószövetségben: „Isten mindent szeret, ami van, mert ha nem szeretné, meg sem teremtette volna”. Ez azt jelenti, hogy mindannyiunkat szeret az Isten. Ha valaki szeretetből egy fát ültet, azt szeretné, hogy az a fa nagyra nőjön, szép legyen, nem? Ha valaki gyermeket vállal, nem azt szeretné, hogy a gyermeke beteges, korcs, satnya legyen. Az Isten is megtesz mindent, hogy mindannyian kibontakozzunk. Ez nem elvont fogalom, hanem valóság. És én a saját életemben, a rám bízott gyermekek életében is érzem az isteni munkálkodást, érzem, hogy a vágyaim beteljesülnek. – Az ünnepek mindig jó alkalmat teremtenek a számvetésre. Milyen állapotban fordult a magyarság az idei adventbe? – Úgy vélem, hogy nem lehet nagyobb kudarc, mint Nagycsütörtök, Nagypéntek. És mégis olyan szép, hogy húsvét után, a kereszthalál, majd a feltámadás után Jézus nem a sebeit nyalogatja, nem bosszúért liheg, hanem azt mondja Mária Magdolnának – gondoljuk meg, egyetlenegy utcanő maradt mellette, ő az egyetlen, aki kimegy a sírjához -, hogy semmi gond, menjünk tovább, s folytassuk ott, ahol abbahagytuk! Nem foglalkozik Heródessel, nem foglalkozik Kajafással, nem foglalkozik a zsidó főtanáccsal, nem foglalkozik semmivel, hanem a szeretet útján megy tovább. Eljön még hozzá Péter, ő visszafogadja, és felépíti ebből a széthullott helyzetből az egyházát. Hasonló helyzetben vagyunk mi, magyarok is. És épp ezért nekünk sem a sebeinket kell nyalogatni, hanem inkább építsünk holnapot abból, ami megmaradt. Igen, sok a baj erkölcsiekben, anyagiakban egyaránt. Az emberek hajlamosak arra, hogy a problémákat, a sebeket vegyék számba. Ettől aztán problémaorientált lesz sok ember. Hát én inkább örömorientált vagyok, és az örömeimet veszem számba az év végén. És azt látom, hogy Isten nagyon sok ajándékot adott nekem, a rám bízott gyermekeknek, a munkatársaimnak. Ezekért az örömökért én hálát adok az Istennek. – Annál is inkább van ok örülni, hiszen Erdélyen kívül immár Délvidéken is megnyílt egy ház a magyar gyermekek számára… – Én nem az elitképzést érzem feladatomnak, hanem a népnevelést. Az egyszerű embereket fel kell emelni, hogy a rájuk háruló feladatoknak eleget tudjanak tenni. Ez az én célom. Jó lenne, ha minden vidéknek lenne egy központja, amely segít abban, hogy a legegyszerűbb gyermekek megállják a helyüket a világban. Egész Erdélyben, de – miért ne? – az egész Kárpát-medencében szeretnék ahhoz szövetségeseket találni, hogy megvalósítsuk a Márton Áron vagy Prohászka püspök által megálmodott, elkezdett népnevelést. Délvidéken tudatosan beindítottunk egy otthont, ezért van ott egy ferences atya, Harmath Károly és az ő Poverello Alapítványa, s így novemberben fölszenteltük a Lurkó napközi otthont Dreán. Jelenleg tizenhét gyerek tanul, formálódik, alakul ott. Ezek ugyanúgy szegény sorsú gyerekek, akik segítség nélkül elbuktak volna vagy kimaradoztak volna az iskolából. Így viszont tudják venni a kanyarokat és az akadályokat. Ez egy kísérleti ház, remélem, sok hasonló indul majd be arrafelé. Kaptunk nemrég egy levelet a dreai ház felavatása után egy faluból, százhúsz gyermek írta alá. Azt kérték benne, hogy az ő falujukban is hozzunk létre egy ilyen házat. Ez olyan megható volt. A régi magyar harcmodor a könnyűlovasságra alapult a honfoglalás korában. Úgy gondolom, ez most is így van. Én nem vagyok képes nagy, impozáns intézményeket indítani, csak ilyen kisebbeket. De mindenképpen az életet kell szolgálni. Ezért igyekszem mindent megtenni. – Nem könnyű feladat a népnevelés egy szekularizált, jobbára a materiális javakra figyelő világban. Mi lehet a hatékony föllépés titka abban az Európai Unióban, amelynek elbukott alkotmányából kimaradt a kereszténység gondolata? – Sajnos az unióban néha úgy tűnik, hogy nincs is mit deklarálni… Az lenne jó, ha egyszer a szívünkben a helyére kerülne a kereszt, az evangélium, és akkor az épületeink falán és az uniós alkotmányban is megjelenne ez a szimbólum. Meg vagyok győződve arról, hogy az életem nehéz pillanataiban iránytű az evangélium, és ezért ott keresem a válaszokat a kérdéseimre. Anynyit tehetünk, hogy mély és élő hittel bátorítsuk egymást, hogy ne zsákutcákba faroljunk be, hanem a Szentírás szellemében keresztényként éljük az életünket. A hitet meg kell élni, a gyakorlatba kell ültetni. A cselekvő, élő hit az igazi kereszténység. – Hogy telik az adventi készülődés Déván? – Csendesen, meghitten, békésen. De idén azért egy nagy közös karácsonyi öszszejövetelt tartunk Székelyföldön, Parajdon. Abból a térségből közel ezer gyermeket nevelünk kollégiumban, bentlakásban, napközi otthonban. Minden bajban lévő székelyföldi gyermeket meghívtam ere a karácsonyra a parajdi sóbányába. A bánya vállalta, hogy egy nagy karácsonyfát földíszít nekünk. Lesz pásztorjáték, éneklés, műsor. Most erre készül mindenki nagy izgalommal. – Wass Albert írja egyik versében: „Karácsony készül, emberek, súroljátok fel lelketek.” Sokszor azonban azt látjuk, hogy a vásárlási lázban mintha elfeledkeznénk a bensőnkről… – Olyan szép, hogy Jézus Krisztus karácsonykor nem hozott nekünk egy csomó mennyei szuvenírt. Miért? Mert ő maga akart lenni az ajándék. Olyan szépen mondja János evangéliuma, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte.” És megteremtett téged, engem, mindannyiunkat. Te magad kell légy az ajándék! Ne rozsda által szétrágható, moly által megehető ajándékokat gyűjtsünk, hanem mi magunk legyünk ajándék, áldás egymás számára. Gondolkodjunk el, hogy vajon minden szavunk, tettünk valóban áldás, ajándék, simogatás-e, vagy inkább Istenverése vagyok a környezetemnek. Olyan szép lenne, ha ajándékká válnánk! Azt gondolom, hogy szebb karácsonyunk lenne, mint ha csak a múlandó tárgyakra figyelünk. – Erdélyben emlékezetes karácsony volt az 1989-es. Hogy emlékszik vissza erre most? – Nagyon szép karácsony volt az. Sok ember szívében eufória volt, hittük, hogy valami véget ért, és valami új kezdődik. Kicsit naivak voltunk akkor. De azóta mégis nagyon sok ajándékot adott az Isten. Az idei karácsony például elhozta azt nekem, hogy mint erdélyi magyar jövő évtől útlevél nélkül jöhetek Magyarországra. Eljött az ideje, hogy a nemzetünket békésen egyesítsük az Európai Unió határai között. Tizenöt évvel ezelőtt ezért imádkoztunk, ezt kértük. A kérdés, hogy a szélesre tárt kapun keresztül tudunk-e menni igazán? Tudunk-e élni a lehetőséggel? Persze jelentek meg új problémák az unióban is, de nagyon fontos tudni, hogy a nemzetünk békés egyesítése most már csak rajtunk múlik. Ez az idei karácsony nagy-nagy ajándéka. Adja az Isten, hogy élhessünk vele! Tizenöt évvel ezelőtt hetekig kellett sorban állni útlevélért, benéztek a gatyámba is, nem hozok-e Szentírást. Tudni kell a jó irányú változásnak örülni, mert ha nem, ha csak azt nézem, mi nem sikerült, akkor megette a fene. Én meg vagyok győződve arról, hogy Isten azt szeretné, hogy mindannyian külön-külön és együtt is, közösségileg, magyarként erősek, szépek, nagyok legyünk. Nem vagyunk könnyű helyzetben, de mindig azoknak volt igazuk, akik hitték, hogy van tovább és lehet újrakezdeni. A legkisebb lépések is hatalmas eredmények kezdetei lehetnek. Ágoston Balázs