Mindketten áldozatok

– Durva kritikát fogalmazott meg a Burda Magazinnal kapcsolatban néhány hónapja egy gyermekjogi szervezet, mert az újság a szexi szóval illette egy 6-8 éves kislány blúzának kivágását azzal a megjegyzéssel, hogy „ezt Anyu is megirigyelhetné”. A Burda a közösségi médiában kérdezte követőitől, hogy „ez tényleg annyira ciki”? Mit gondol az esetről?

– A Burda eljárása egyértelműen hozzájárul a gyerekek szexualizálásához. Ugyanakkor a módszer nem írható kizárólag a magazin számlájára, hiszen az újság „csupán” azt teszi, aminek a közgondolkodás sajnos egy ideje már megágyazott. Nem véletlenül kérdezett vissza a lap, hogy tényleg annyira ciki-e a szóban forgó történet. Olyan mértékben szexualizált világban élünk, hogy a téma már az óvodáskorú gyerekek életébe is beszivárgott. Mindez megfigyelhető abból, milyen mintákat követnek, mihez mérik magukat, milyen a beszédstílusuk, hogyan szeretnének kinézni.

– Hogyan?

– Megjelentek már a gyerekeknek szánt szépítőszerek, körömlakkok, testmatricák, tetoválások, hajszínezők, és a játékok egy része is azt diktálja, hogy nézzél ki és viselkedj úgy, mint egy felnőtt. Négygyermekes édesanyaként és nagymamaként sokkal inkább a szexualitást kevésbé hangsúlyozó klasszikus játékokat részesítem előnyben, és nem a Barbie babát például, amely erőteljesen felnőtt női mintát sugároz, ráadásul nem is olyat, ami tipikusnak tekinthető. Sajnos vannak már a piacon kifejezetten genitáliákat is megjelenítő babák, sőt olyanok is, amelyeknek a szoknyája férfi nemi szerveket takar…

– Miért aggasztó ez a jelenség?

– Mert ha a gyerekeknek felnőttesen kell részt venniük a közösség életében, akkor fennáll a veszélye annak, hogy túlságosan gyorsan eltűnik a védett gyerekkoruk, ami viszont a személyiség egészséges fejlődéséhez elengedhetetlen.

– Hogyan lehet megőrizni a gyermekkort?

– Például a hagyományok megtartásával, amelyek nagyon szépen jelzik az emberi életciklusok fokozatait, lényegében a gyerek-, serdülő-, ifjú- és felnőttkorra jellemző változásokat. Bizonyos kultúrákban ma is megvannak az életkorhoz kötött szertartások, és ezek a mérföldkövek mint igazodási pontok nagymértékben segítik a gyerekkor megőrzését. A hagyománykövető közösségek, családok jó úton járnak, amikor közös étkezésekkel, sok szabad játékkal, a természethez való gyakori eleven kapcsolódással, az ünnepek tiszteletével, érzékeny beszélgetésekkel, barátokkal való közös élményekkel, kisebb-nagyobb felelősséggel járó otthoni feladatokkal egészen a kisgyermekkortól odafigyelnek a lassan bontakozó személyiségfejlődésre.

– Ezzel szemben a könnyen megkapható és alig szűrhető digitális tartalmak kontroll nélküli, mindent megengedő hozzáállást sugallnak?

– Igen, ez is jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a gyerekeknek már minden életkorban elérhető minden. Látvány, élmény, botrány, katasztrófa, mély kapcsolati krízisek, így egy felnőttes stresszel kell folyamatosan megküzdeniük. Olyan ez, mintha az óceánban akarnánk megtanítani őket úszni, ahol a legkisebb hullám is négyméteres. Hiányzik az életkoruknak megfelelő fokozatosság.

– A felnőttes minták követése nem tudatos gyerekkorban?

– A mintakövetés elsősorban érzelmi azonosulás útján történik, ezért talán még felnőttkorban sem, pedig például a manipulált címlapokon szereplő elérhetetlen ideálokhoz való igazodás súlyos személyiségfejlődési problémákat, önértékelési zavarokat okozhat.

– Milyen életkorban lenne ajánlatos megismerkedni a szexualitás fogalmával?

– Inkább az a kérdés, hogy mit értünk a definíció alatt. Az óvodában még nincs jelen az erotikus vonzódás, sokkal inkább egymás és a saját testünk iránti természetes kíváncsiságról beszélünk. Finom megközelítési módokkal a legkisebbek érdeklődését is ki lehet szolgálni, vagyis a 3-6 éveseknél még nincs szükség előadásokra, a kíváncsi kérdésekre az életkornak megfelelő szinten kell válaszolni. De a szexuális nevelés jóval komplexebb és univerzálisabb folyamat, mint csupán a test megismerése. Egyik fontos alapelve az óvodában, hogy a testünk nem tabu, de nem is kirakat.

– Ennek ellentmond az, ami ma a világban zajlik…

– Abszolút így van, de egyáltalán nem helyénvaló, ha nem a személyiség részeként, hanem szexuális tárgyként tekintünk az emberi testre. Müller Péter úgy fogalmaz, hogy „akinél a szex csak hormonális kérdés, olyan, mint a hegedűs, aki már csak annyit tud a zenéről, hogy a lószőr vonót a bélhúrokon húzogatni kell”.

– Ezzel szemben miről kellene szólnia a szexuális nevelésnek?

– Arról, hogy a szexualitásnak a testiség csupán egy járulékos – ám kétségkívül élvezetes – kifejezőeszköze. Fontosabb része az intimitás, az egymásnak való odaadottság, a másik személy be- és elfogadása. A serdülőkorban ébredező nemi érdeklődést már ilyen értékek ismeretével kellene táplálni, de ezen a téren a családoknak és az intézményi nevelésnek komoly hiányosságai vannak. Gyakran mechanikusan a technikákra szorítkozó tájékoztatásban merül ki ez, aminek szinte egyetlen hangsúlya marad meg: mindent lehet, csak élet ne szülessen belőle.

– Bizonyított tény, hogy a szexuális bántalmazás elkövetői jellemzően a gyerekek közvetlen környezetéből kerülnek ki. A szülők pedig gyakran azzal védekeznek, hogy semmiről sem tudtak, nem vettek észre magatartásváltozást. Életszerűnek tartja ezt a magyarázatot?

– A gyereknevelésben nem lehet megúszni az állandó érzékeléskapcsolatot. Ha egy szülő szoros napi kontaktusban van a gyerekével érzelmileg is, lehetetlennek tartom, hogy ne vegye észre az ilyen jellegű súlyos trauma következményeit. A gyerek-szülő kötelék nem csupán az ellátásról, a nyaralásról és a különórák fizetéséről szól, hanem az odafigyelésről, a szoros lelki összetartozásról is! Nagyon sok fiatal pár nincsen felkészülve a gyerekvállalással együtt járó változásokra, ez pedig megjósolható törést jelent a családtagok életében.

– És a pedagógusok felelőssége?

– A 10-20-30 fős óvodai és iskolai csoportokban nincs lehetőség felfigyelni mindenki rejtett szorongására. Ezzel együtt a „tyúkanyós” és nem feltétlenül a teljesítős óvónőknek és tanítónőknek sokszor előbb feltűnik a rendellenesség, mint a szülőknek.

– Az elkövetők bizonyára a tisztaságot, romlatlanságot keresik az ilyen jellegű kapcsolatokban, de miért fogadják el a közeledést a gyerekek? Felfogják-e egyáltalán, hogy valami rossz történik velük?

– A gyerekek természetes szeméremérzete nagyon fontos iránytű. Már az óvodások is védik a saját intim szférájukat, például nem tisztálkodnak és öltözködnek bárki előtt. Egész biztosan idegenkednek a nemkívánatos szexuális közeledéstől is. Ugyanakkor a szeretetet, elfogadást keresőket nagyon könnyű becsapni, ráadásul a tettesek meglehetősen kifinomult módszerekkel közelednek a fiatal áldozatokhoz. Napjainkban már online hálózatot építve egymás között tökéletesítik és osztják meg módszereiket. A pedofilok hónapokig, de akár évekig is képesek kitartóan, apró lépésekkel magukhoz édesgetni a legkiszolgáltatottabbakat, felkészülve arra, hogy átlépjék a bántalmazottak természetes védelmi rendszerét. Érzelmileg manipulálják őket, igyekeznek kitölteni az ideális családi kapcsolatok hiánya okozta űrt.

– Mi a következő fázis?

– A kecsegtetésről az elkövető áttér az érzelmi szorongatásra. A kiszemelt áldozat bizalmába férkőzve elkezdődik egy tiltási és zsarolási folyamat, ami arról szól, hogy az erőszakot elszenvedő ne szóljon senkinek a történtekről. A gyerek pedig belemegy a titkolózásba. Kiválasztottnak, fontosnak érzi magát, ugyanakkor fél is, hibáztatja önmagát és szégyenkezik, de nem tesz semmit, mert nincsenek használható mintái a probléma kezelésére.

– A trauma akkor is életre szóló, ha nem történt valódi nemi erőszak, „csak” zaklatás?

– Számos beszámoló szerint az említett áldozatok személyisége olyan mélyen sérül, hogy felnőttként gyakran képtelenek normális lelki és szexuális kapcsolatra. Nem tudnak szabadulni az „elég jó vagyok-e?” mardosásától. Intim kapcsolat esetén pedig előtörnek belőlük az idegrendszerükön is maradandó nyomot hagyó bántalmazás emlékképei, amelyek során akaratukon kívül szexuális tárggyá váltak.

– A témát kutató szakemberek arra hívják fel a figyelmet, hogy a tettesek jellemzően maguk is bántalmazottak voltak, vagyis egy láncreakcióról beszélünk. Ön szerint a törvényi szigorítás eséllyel szakíthatja meg ezt a folyamatot?

– Úgy gondolom, önmagában ez nem elég. Nyilvánvaló, hogy a kiszolgáltatott helyzetben levő gyerekeket védeni kell, de nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az elkövetők is áldozatok, akiknek ha nem is mindig ilyen típusú bántalmazás sérültjei, terápiás segítségre lenne szükségük, de erre csak elvétve, többnyire túlságosan későn, főként lelepleződés esetén, és nem feltétlenül önszántukból vállalkoznak. Maga a bűncselekmény is a nehezen felderíthető kategóriába tartozik. A bizonyítás ugyanis nehéz, mert nincs tanú, és nyom sem mindig marad.

– Ha a pedofilok többsége maga is áldozat volt, miért nem menekülnek a hasonló szituáció elől, miért nem szakítják meg a láncot, miért okoznak fájdalmat és szenvedést olyan fiataloknak, amilyenek egykor ők maguk is voltak?

– Nyilván összetett ez a kérdés is, de két fontos tényező biztosan közrejátszik ebben. Az egyik, hogy az áldozatlét nem azt jelenti, hogy feltétlenül pedofil abúzus áldozata ő is, hanem többszörös lelki-érzelmi sérülés következtében keresett abnormális feszültségoldást. A másik, hogy ezeket a sérüléseket – különösen, ha hasonló területen történtek – mély titkolózás, szégyen vette körül, elnyomta az illető a tudatalattiba, így saját elhatározásból, akaratlagosan alig hozzáférhetők már. Münchhausen báró nem képes saját magát kihúzni ebből a gödörből. Csak a segítő szakember nagyon óvatos vezetésével lenne lehetséges, ám mivel nem tudatosul, ezért nem vagy csak nagyon sokára szakítható meg szakszerűen az ördögi kör.

– Visszatartó erő lehet-e a nyilvános megszégyenítés, listázás?

– Én ezzel a módszerrel óvatosan bánnék; ha valaki éveken át ennyi kockázatot vállal az abúzus lehetőségéért, nem hiszem, hogy számára a listázás akkora visszatartó erő lenne, ám egy további veszélyt rejteget, nehogy végül ott is farkast kiáltsunk, ahol valójában nincs. Ez egy nagyon érzékeny, intelligens hozzáállást igénylő téma, kezdetben ugyanis nehéz meghúzni az észszerű határt az óvónő természetes simogatása, a nagybácsi szeretetteljes ölelése és az esetleges perverz közeledés között. Miközben azt se felejtsük el, hogy bizony a gyerekeknek is nagy szükségük van gyöngédségre. Én a megoldást a törvényi szigorítás mellett elsősorban a legerősebb védelmi közeg, a család további megerősítésében látom, és talán a szülőknek segítenék abban, hogy milyen jelekre figyeljenek még jobban.