Mindnyájan István és Koppány fiai és lányai vagyunk

– Egyszer arról beszélt egy interjúban, hogy háromfajta magyar létezik: az istváni, a koppányi és az idegenszívű. Ezt továbbra is fenntartja, vagy e hármas felosztás felett eljárt az idő?

– Nem mindegy, hogy milyen korszakban vetjük fel ezt a kérdést. Negyven vagy húsz évvel ezelőtt érvényesnek tartottam a felosztást, de ma már nem tartom annak. Vannak történelmi helyzetek, amelyekben másképpen gondolkoznak a különböző társadalmi csoportok és az elit; ezt fejezi ki Koppány és István alakja, illetve az idegen, akinek érdekében áll szétszakítani a feleket. Az idegenszívű kifejezést különben Makovecz Imre találta ki, én pedig rendkívül találónak éreztem, mert az idegenszívűség nem származás, hanem érzés kérdése. Nos, az ön által említett nyilatkozatom után kaptam rengeteg levelet, amelyben sokan felháborodva írták nekem, hogy ők keresztényként is jó magyarnak érzik magukat. Bródy János annak idején meg azt mondta, hogy nem lehet ilyen alapon szétbontani a társadalmat; azóta sok víz lefolyt a Dunán, és hát mit olvastam egy nemrégi nyilatkozatában? Az István, a királyról beszélve azt mondta, hogy a magyarokban egyformán megvan az istváni és a koppányi szemlélet. Nos, ez jelzi igazán az idő múlását. Igaz, egyet felejtett csak el megemlíteni, az idegenszívűt.

– Szóval már két dudás is elfér egy csárdában?

– Ma már kristálytisztán látszik, hogy az istváni és a koppányi magyarság egy modern kori árpádi törzsszövetséget alkot, és ezt már nem lehet szétválasztani, mindnyájan István és Koppány fiai, lányai vagyunk. A magyar társadalom kiegyezett önmagával, az istváni és a koppányi fél egyensúlyt teremtett, mert az istváni magyar is felfogta, hogy a koppányi magyar lázadása nélkül nem jutunk előbbre. Ha szimbolikusan vesszük, végül is nem volt igaza Koppánynak? Ha szétnézünk a mai Európában, mit látunk, hol tartunk most? Nézzük meg Nyugat-Európát, romokban hever a kereszténység, Skóciában középkori templomokat építenek át luxusházakká, az oltár helyére meg bárpultot szerelnek. Az idők során az istváni magyar észrevette, hogy szüksége van a koppányi gondolkodás konzervatív felfogására, hogy ne dobáljunk ki mindent a múltból, ugyanis a hagyományokban iszonyú erő szunnyad, és lényegében erről szólt az István, a király is. Viszont az idegenszívűek itt maradtak a nyakunkon.

– Manapság kik az idegenszívűek?

– Nem kell a mellkasukba nézni, elárulják őket a szavaik és a tetteik. Vajon azok nem idegenszívűek, akik az Európai Parlamentben mindennap elárulják Magyarországot az önös érdekeik szerint, úgy, hogy állítólag a magyarokat képviselik?

– Sorsszerű, hogy mindig köztük legyenek az idegenszívűek?

– Gyurcsány Ferenc mondta egyszer, hogy el lehet menni Magyarországról; hogyha ennyire élhetetlen ez az ország, akkor miért nem fogadnak neki szót?

– Talán nem úgy értette, hogy pont ők szedjék a sátorfájukat.

– Az világos!

– Tavaly Vikidál Gyulával interjúztam, és megkérdeztem tőle, hogy manapság „kit választana”. Meglepően azt mondta, hogy Koppányként Istvánt. Így fogalmazott: „Koppány igazmondásának – hiszen ő csak az ősi jogot akarta érvényesíteni – pedig több tanulsága is van. Az egyik az, hogy ha koppánykodsz, akkor nagyon gyorsan a fejedre koppintanak, talán ugyanúgy, mint abban az időben, ezért vigyáznod kell, hogy mikor lázongsz. Úgy látom, hogy a mai világban jobb, ha István útját követjük, azt kell követnünk, mert kis nép vagyunk, és kénytelenek vagyunk alkalmazkodni másokhoz, hogy megmaradhassunk.” Varga Miklós az idei interjúnkban pedig azt mondta, hogy „ha ma kellene István és Koppány karaktere között választanom, akkor lehet, hogy Koppány-párti lennék, hiszen az örök Koppány a nemzeti identitást és nemzethez való tartozást képviseli. Tehát akkor Istvánt, ma Koppányt.” Meglepik a válaszok?

– Pont arról beszéltem az imént, hogy az idő múlásával megváltozott a szemléletünk, létrejött egyfajta szintézis a magyarságon belül. A magyar társadalom nagy része – a politikai választásoknál lehet ezt fölmérni – magában hordozza az istváni és koppányi szemléletmódot is, ez már nem választja szét, hanem összeköti az embereket. A magyarság ismét Árpád népévé vált, csak az idegenszívűség maradt meg állandó fenyegetésként. Csak arra kell vigyáznunk, hogy fene nagy alkalmazkodásunkban ne hajigáljunk el minden ősi erényt és ne töröljünk ki minden tájékozódási pontot az emlékezetünkből, mert akkor annyi büszkeségünk sem marad, mint egy rezervátumba kényszerített indiánnak.

– A közbeszédben és a politikai szónoklatokban is minduntalan felmerül a kérdés, hogy hova tartozzunk: Nyugathoz vagy Kelethez? Időszerű ez ön szerint manapság?

– Egyre időszerűbbnek érzem. Nem rajtunk fog múlni, hogy hová tartozunk, hanem a Nyugaton, amely egyre inkább tönkreteszi önmagát. Mert mi a Nyugat most? Azt látom, hogy a szankciópolitika nem Oroszországot teszi tönkre, hanem a dúsgazdag németeket küldi padlóra, mi pedig gazdasági értelemben Németországon csüngünk. Nem mi tehetünk róla, hogy tönkreteszik magukat, de mi fogjuk a leginkább megérezni e felelőtlen politikájuk következményeit. A Nyugat szemében ismét páriák vagyunk, nem csoda, hogy elzárják az uniós pénzcsapokat és próbálják kivéreztetni Magyarországot. De ezen sem kell meglepődnünk, hiszen Trianon mégis kinek köszönhető? Törökországnak vagy a Nyugatnak? Ennek ellenére geopolitikai tény, hogy a Nyugathoz tartozunk, de ha elvágják az életlehetőségeinket, akkor mitévők legyünk? És ha szimbólumokat keresünk, akkor itt van a párizsi olimpia perverz megnyitóünnepsége, amely egy erkölcsi fiaskóval ér fel. Az interszexuális bokszról, hogy egy férfi végigverekedte magát fél tucat nőn, és aranyérmet szerzett, vagy a sportolókat megbetegítő, úszhatatlan fertőről, Apollinaire Szajnájáról ne is beszéljünk. Ezek jelek. Mi nem erre a Nyugatra vágytunk, amikor az István, a királyt írtuk, és nem ezt a Nyugatot láttam, amikor érettségi után meglátogattam a Párizsban élő rokonaimat.

– Szálljunk vissza hazánkba: dalt írt a turulmadárról, sőt, pár évvel ezelőtt az egyik fényképe világhálós szenzáció lett, amikor a házából lefényképezett egy turult formázó felhőalakzatot; pont abban az időben készült a fénykép, amikor az ukránok ledöntötték a munkácsi turulszobrot. A közelmúltban pedig a kutyapárti polgármester, Kovács Gergely csinált ügyet a XII. kerületi turulszoborból, el akarja bontatni. Mit gondol erről?

– Azt a turult a hálószobámból fényképeztem, fölkeltem reggel, és nem hittem el: a hatalmas felhőnek volt csőre, farka, szárnya és Kelet felé, a felkelő nap felé repült. Ez egy jelképes üzenet. Az Árpád-házat és a magyarságot a krónikák Turul-nemzetségnek hívják, ezt az ukránoknak nem feltétlenül kellene tudniuk, de a magyar főváros XII. kerületének a polgármestere talán tudhatná, ha egyáltalán érdekelné, hogy magyarként hogyan kötődik ehhez a közösséghez. A szoborrombolás sem új jelenség, ez a szemlélet az ókorból származik, Rómában is ledöntötték, beolvasztották vagy átalakították a szobrokat a nemkívánatos személyek létezése afféle szimbolikus eltörléseként.

– De miért érzik kirekesztőnek a turult, egy mitikus madarat?

– Nem azt érzik, hanem az alapvető szimbólumot látják benne, amit ha eltávolítasz, azzal a szimbolikus térben is tönkreteszel valamit. De nem gondolom, hogy a magyarság sorsa állna vagy bukna ezen a turulszobron, az inkább azon, hogy milyen a magyarság vezető rétege és milyen a vezetője, aki képes összefogni a magyarságot az idegenszívűek kárálásai és áskálódásai közepette.

– És most van jó vezetőnk?

– Persze, hogy van, éppen ezért akarják tönkretenni. A magyar történelem során mindig is volt példa arra, hogy külföldről érkezett rengeteg pénz, paripa s fegyver, hogy az ő szájízük szerint változzon meg a honi helyzet – ha már a korszakról beszélünk, gondoljunk csak Orseolo Péterre, aki hűbérbe adta a németeknek Szent István független Magyarországát. Most is ennek lehetünk a tanúi a politikai életben, lásd Magyar Pétert és társaságát. Donald Tusk lengyel miniszterelnök is irányított ember, de ő legalább határozott karakterű és karakán, szemben az Egyesült Államok jelenlegi, félkegyelmű elnökével. A magyaroknak kitalált karakter, akit Orbán Viktor ellenében pénzelnek és építenek, egyszerűen minősíthetetlen. Mindig sikeresen megtalálják azokat a kellően narcisztikus személyeket, akik ezerszeresen is hiába járatják le magukat, még nagyképűbben állnak vissza a pástra. Mindenesetre én disszidálok, ha ezt az embert megválasztják miniszterelnöknek, méghozzá Törökországba!

– Miért pont oda?

– Szép emlékeim és Anatólia pazar ókori emlékei miatt. Szoktam mondani viccesen, hogy én hamarabb nyitottam Keletre, mint a kormány, amikor még réges-régen Örs fiammal együtt elutaztam Törökországba, és megnéztük a Nimród hegyét meg az istenszobrokat. Elképesztően varázslatos hely, óriási kőtömbökből kifaragott szobrok sorakoznak ott, sajnos a gyakori földrengések miatt már összeomlottak, a fejük a földön hever, de így is méltóságosak. És ott is láttam egy turulmadarat is.

– Manapság kezd kuriózummá válni az igazi magyar név, ugyanolyan kivetkőzésnek lehetünk a szemtanúi, mint amikor elhagytuk a népviseletet. Miért tartotta fontosnak, hogy Örsnek keresztelje a fiát?

– A családi hagyomány miatt. Szabolcs testvérem már élt, amikor én ’45-ben megszülettem Ausztriában, és a nagymamám kérdőre is vonta apámat, hogy „Gyuszikám, hogyan lehet ilyen pogány neveket adni a gyermekeknek, hogy Szabolcs meg Levente? Hát nem lehetett volna inkább valami rendes keresztény nevet adni?” Szóval a családunkban már ekkor megvívták Koppány és István párharcát. És hogy miért családi hagyomány? Édesapám a Szörényi bánságban született, Groda Gyula néven, majd amikor Budapestre költözött, Szörényire változtatta a nevét. Volt egy barátja, a délvidéki származású Nagy Sándor, akivel együtt ősmagyar szeánszokat tartottak, ő pedig felvette a Kászon nevet. Ha nem vagy idegenszívű, akkor ráérez a szíved, hogy te ki vagy és mi vagy, hogy mi a dolgod a nagyvilágban és a magyar világban. Az a legfontosabb, hogy milyen ügyet szolgálsz, a név pedig ehhez lehet iránytű, és ha jó ügyet szolgálsz, később is megtalálhat az igazi neved. Egy időben ezért élesztettem fel Nagy Sándor Kászon világháború előtti mozgalmát.

– Melyiket?

– A magyar gyermeknek magyar nevet adjatok mozgalmat. Éveken keresztül tartottam egy „magyar névadó szer” nevű szertartást, néhai Csete György pomázi honalapítási emlékművénél is voltak rendezvényeink. Ilyen alkalmakkor egy ősi szertartás keretében választott valaki egy magyar nevet, és kapott róla egy oklevelet is.

– Ha már Csete György építészt említi. Manapság egy klasszikus értelmiséginek van-e akkora szava, mint abban az időben volt? Melocco Miklós egyszer felszólalt egy tüntetésen, és ezzel meg tudott akadályozni egy törvényellenes beruházást Budapest központjában. Ma vajon megtörténhetne ez?

– Általánosságban azt mondhatom, hogy romlik a színvonal. Melocco meg Makovecz óriások! Makovecz szavának súlya pedig nagyon hiányzik a magyar közéletből, elkezdett eluralkodni az igénytelenség.

– A zenében is?

– Ez nem kérdés, és ez a folyamat nem tegnap óta tart. Amikor még a Nyugaton értelmes zenék láttak napvilágot, mi, magyarok szinte azonnal reagáltunk rájuk, igényes magyar könnyűzene született, ma már megváltozott a helyzet, ömlik a szenny az éterből.

– Azariahról mit gondol? A média nagy része ünnepli, új magyar sztárelőadónak nevezi, mondván, hogy ez az új, sikeres magyar „zene”.

– Semmit nem gondolok róla. Egyszeri meghallgatásra sem érdekel az olyan zene, ami a rap és a mit tudom én minek az egyvelege. Mi az, hogy egyveleg? Érthető, hogy a fogyasztói társadalomban minden mindennel összekeveredik, de miért terheljem magamat azzal, hogy ez zeneileg mit jelent?

– Az István, a királyról mondják, hogy sokan azért szurkoltak inkább Koppánynak, mert a dalai sokkal rockosabbak, keményebbek, ellentmondást nem tűrőbbek. Szándékosan írta így őket?

– István dalai líraibbak, igen. Elmondok erről egy érdekes emléket. Egyszer egy királydombi előadás során, a domb mögötti büfék egyikénél álldogáltam és odajött hozzám Barabás János elvtárs, a Központi Bizottság Ifjúsági Bizottságának tagja. „Gyere, iszol egy vodkát?” – kérdezte, majd azt mondta: „Figyelj, Levente, a szerzőtől hadd kérdezzem meg, hogy mi a véleményed arról, hogy a közönség érzékelhetően jobban rokonszenvez Koppánnyal, mint Istvánnal?” Ez azért volt fogas kérdés, mert közülük sokan Kádár elvtársat látták bele István alakjába és Nagy Imrét Koppányéba. Elég sajátos értelmezés, de hát ennek volt köszönhető, hogy megrendezhettük a Királydombon. Na, szóval én sem ma jöttem le a falvédőről, tudtam, hogy mit kell válaszolnom egy elvtársi kérdésre: „Figyelj, János, nem hallod, hogy Vikidál milyen jól énekel? Nem a számai jók, hanem a hangja, a személye, indulatos, erős!” Hát ezen múlt.

– Tehát igaz a szamizdatban, majd később a sajtóban hangoztatott vélemény, miszerint az István, a király valójában egy Kádár János hatalmát legitimáló mű, vagy egyfajta szelep, amelyen kiengedték a nacionalizmus „gőzét”, mert a kádári rendszer már nem teljesített jól gazdasági értelemben?

– Elmondok egy történetet ’83-ból. Az egyik barátom elmesélte, hogy a nagymamája hallotta az István, a királyt, és mivel egy meglehetősen keresztény szemléletű hölgyről volt szó, a végén csak annyit mondott rá, hogy: „Ezt lehet?” Ebben a kérdésben benne van minden. Az emberek, akik kijöttek a Városligetbe, olyan csendben mentek haza, hogy egy pisszenést sem lehetett hallani az előadások után. Igaza volt a nagymamának, tapintható volt ez a fajta „nem hiszem el, hogy ezt láttam” érzés. És igen, az elvtársak sokat gyötrődtek azon, hogy az István, a királyt bemutassák-e vagy se. Az öreg elvtársak és a fiatalabbak küzdöttek ebben a kérdésben, és úgy tudom, hogy Maróthy László, a KISZ Központi Bizottsága első titkárának hatására – akiről azt rebesgették, hogy Kádár utódja lehet – az az érv győzött, hogy ha bemutatják, akkor megteremtik Kádár elvtárs apoteózisát, vagyis a „mennybemenetelét”; úgy magyarázták meg a darabot, hogy Szent István alakja Kádárt rejti, Koppányé pedig Nagy Imréét. Valószínűnek tartom, hogy ez nagyjából így történhetett, ’83-ban már nem volt olyan rózsás helyzete az MSZMP-nek. Szóval visszatérek a nagymama kérdésére: „Ezt lehet?”. Nem lehetett, és mégis lehetett. Úgy érzem, hogy azért válhatott kultikus alkotássá az István, a király, mert a közönség nem elvtársi szemmel nézte a darabot, nem kremlinológiai ésszel mérte fel, hanem magyar szívvel értelmezte, ahogy mi magunk is.

– Erdélyi vagyok, és azt veszem észre, hogy már jó pár éve rengeteg erdélyi barátom, rokonom jön fel Budapestre Szent István-napozni. Találkozunk, beszélgetünk, átérezzük az ünnepet, hogy itt vagyunk és összetartozunk. Egy ideje úgy érzem, hogy első királyunk napja azon ünnepünk, amelyen csak a tűzijáték „megosztó”; talán ilyen az István, a király is, mindenki ismeri, szereti, mindenki másért, de valahogyan mégis erősíti az összetartozás érzését. Önnek mit jelent ez az ünnep?

– Hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan útra terelt, amelyen végighaladni különös büszkeséggel tölti el az embert, mert egy nemzet nemzedékeken átívelő szórakoztatását nyújtotta feladatul, de úgy, hogy a lélekemelő pillanatok mellett önbecsülését is előidézze, erősítse. A Szent István-napi ünnepünknek immár szerves részévé vált az István, a király, és remélem, hogy továbbra is olyan Magyarországot építünk, amelyben az istváni magyar nem törekszik a koppányi magyar megsemmisítésére, az idegenszívűek legnagyobb bánatára.